Ó, kedves, elvesztettem fejem,
Veled lenni őrültség--derű egyben.
Megosztani veled a gondolataim,
Lehunyt szemmel tett hullámvasút kanyarai.

Attól tartok, mikor állok fejre,
Szemedben mikor leszek nevetséges.
Van, hogy sokáig egyenes az út,
S én rettegve várom, mikor kanyarul.

Érzéseid kifürkészhetetlenek,
Akár a pálya, mely ködbe veszett,
Mikor kitisztul a látkép, akkor sem értem,
Mi vezetett ide, miért osztod meg mindezt.

Aztán másnap ugyanolyan hideg vagy,
A kerekek szépen lelassulnak, megállnak,
Az orromig sem látok a ködben,
Már az a pillanatnyi fény sincsen.

Aztán ha úgy gondolod, a kerekek
Csikordulva megindulnak, a fellegek
Szétoszolnak, kicsinykét, pont, hogy
A tegnapi köd egy szeletét tárják elém.

Mondd, mit akarsz, mit tegyek?
Mire jók ezek a hullámhegyek?
Ha megnyílsz nekem, ne légy utána rideg,
Mert nem sokáig bírom, s ha nem tisztázzuk, nem marad más csak - mindkettőnknek a hideg.