Nyomor. Farkaséhség,
Állandó félelem, bezártságérzés.
Visongó sikolyok, őrült nevetés,
A szomszédból hallatszó áramkisülés.

Ziháló, hörgő röhögés visszhangzik,
A másik cellában egy fegyenc ugrándozik.
A rácsokat teljes erejéből megrázza, és egyre csak ezt a mondatot kántálja:
"Sül a hús, folyik a vér, villamosszékben nyomorú a vég!"

Egyikük sem tudja megállítani, eszeveszetten dorbézol,
Mind összerezzennek, mikor egy sikítás sokkoló hangja
Száll a Halál során.

Az őrült megtorpan, s a levegőbe szimatol.
"Hús, érzem a sülő hús szagát!"
Egy bűnöző szipogása mindenkit megráz,
Aki a székben szenved
Egy közeli barát.

Valóban egykor embert ölt,
S ezért meg is bűnhődött.
De ha az ember ránézett,
tudta,
Már megbánta az egészet.

Az ő halálhörgései visszhangzanak a folyosón,
Az őrjöngő férfi fel-alá ugrál a hideg padlón.
"Bevégeztetett!" S haláltáncot járva, kezeivel üti a rácsokat,
Annyira, hogy karjai majdnem kificamodnak.

"Elég legyen, te szégyentelen, elég!
Társad eleget szenvedett, s te tovább bűnhődtetnéd?"
Egy őr jelenik meg az ajtóban,
Megáll, kezében kényszerzubbonnyal.

A sikolyok elhaltak,
A bakancs léptei hallanak.
Az őrült a falhoz lapulva sír,
"Kérem uram ne, nekem az a szoba lesz a sír!"

Ketten bevonszolják a sötét, magányos szobába,
Míg a másik kettő eltakarítja az emberi maradványokat.
A tűz elemésztette barátjuk testét,
Kivégzője pedig bevallotta tettét.

"Szándékosan tettem fel úgy mert,
Ez az ember mindig csak rossz volt mindenkihez."
"Ez nem indok embertelenségedre!
Szerinted ez a férfi nem bánta már meg?"

"S mit ér nekem a bánata?
Embert ölt, ő ezt akkor jól tudta!"
"Tudjuk jól, ezek az emberek mit tettek,
De neked nem jogod ítélkezned.
Végigcsináltad a kivégzést - megegyeztünk -
Kotródj el innét!"

Szemében mély megvetés és undor,
A testet lelöki az asztalról.
A földre köp, a férfiba belerúg.
Megszakad az őrök szíve, hogy a test mily nyomorult.

Az őrök megfogják a hullát, letakarják,
S a hullaházba a soron át szállítják.
"Kérem uraim, hadd nézzem meg barátom,
Csak még egyszer, kezét hadd foghatom."

Az eddig a matracon síró fegyenc
Kinyújtja kezeit a rácson, s remegve
Nyúl barátja teste után,
Mindenki csak nézi, bután.

Arcán még mindig folynak a könnyek,
Térden állva könyörög az őrnek.
A halálsor vezetője szánakozva nézi,
Megesik rajta a szíve, a kulcsot a zárba teszi.

A férfi kilép a cellából, hitetlenül megáll.
Lerántja a lepedőt, szíve is megáll.
Kezét nyújtja az égett test felé, habozni látszik,
Mintha nem tudná eldönteni, megtegye-e, mit tenni szándékozik.

Lehunyja szemeit, mély lélegzetet vesz,
Lélekben felkészül a végzetes tettre.
Mindenki értetlenül figyeli,
S kezét a másikéba helyezi.

"Ha egy patkányon működött, rajtad is fog,
Te élsz majd, de az én testem halni fog."
Ezzel a földre rogy, kezébe veszi barátja testét,
Már mindenki érti, lélegzet visszafojtva várják tettét.

Ekkor fehér aura veszi a férfit körbe,
A kezeit szorítja, ökölbe.
Mikor az emberből kiszívják életének erejét,
Úgy vonaglik s kiált, ahogy a férfi tette, nem másképp.

Szorosan magához öleli barátját,
Akinek bőre halvány rózsaszínre vált.
De a megmentő fulladozni kezd,
S vére mindent vörösre fest.

"Ó, Istenem, miért éppen te?"
Kinyitja szemét a szerencsétlen,
Aki meghalt az elébb,
Azért, hogy ismét meg kelljen, azért.

"Barátom, felelj hát! itt vagy még?
Vagy eltűntél, s elnyelt a mennyei ég?"
Zokogva rázza gyógyítója mozdulatlan testét,
De semmi haszna, a férfi meghalt, nem él.

"Ó, mondd, ilyen lehetett egy földre szállt angyal?
Vagy mondjam inkább ördögnek?
Hiszen engemet mégegyszer felkötnek!"
Tudta, társa feleslegesen halt meg,
Neki meg kellett halnia, mindegy, hogyan esett meg.

Mindkét halál fájdalmas volt,
A villamosszék, s amely most
Várja, a kínzó bűntudat és fájdalom.
"Akkor inkább főbe lövöm magam,
Az sem fájna ennyire nagyon!"

Kétségbeesett őrültséggel kap az őrök fegyvere után,
Akik meglepettségükben állnak csak sután.
Nem gondolták volna soha, hogy Jack feltámad,
S nem állnak készen arra, hogy újra meg kell ölni majd.

Senki nem állítja meg, mikor elveszi a pisztolyt,
Mind elfordulnak, mikor a golyó fejébe hatol.
A halála így sem kevésbé fájdalmas,
Porba hull, a pisztoly hangja elhal.

Az őrök egymásra néznek, nem tehetnek mást,
Két hullával menetelnek a Halál során tovább.
Mind csüggednek, hisz a szemük előtt halt meg,
Két ember, akik talán a gyilkosságról nem is tehettek,
S végül saját kezük által estek el.

"Ennek így kellett lennie, hiába búsulunk,
Reméljük, Isten előtt nem hiábavaló barátságuk,
S megbocsátja bűneiket, bármik is legyenek,
S nekünk is megbocsát, mert embereket ölünk meg.

Istené, nem a mi dolgunk ítélni,
De nem tehetünk mást, ha a törvény így ítéli."
A többiek helyeslően bólintanak, megállnak,
S nehéz szívvel a testeket átadják a hullaháznak.

(Stephen King Halálsoron című regénye ihlette)

Sziasztok!
Ez a vers merőben eltér az eddigiektől, mind témáját, mind hosszúságát tekintve. Viszont a jövőben szeretnék hasonlóan hosszú verseket írni.
Elolvastam King művét és... Napok óta nyomja a lelkem. Úgy éreztem, muszáj kiadnom magamból, és valóban, utána sokkal jobb lett.
Remélem azért tetszett nektek az ilyen témájú és stílusú vers is.

További szép napot nektek!
Peace and love ✌️