Kislány koromban mindig csak egy dolgot kértem. Hogy rátalálhassak az igaz szerelemre.

Nem könyörögtem rongybabákért, sem édességekért. Mindig csak egy dologért fohászkodtam Istenhez, hogy egyszer én is megtapasztalhassam a szerelmet, amit minden más, normális ember a földön. És ahogy ezt így megemlítem, nem is lehet olyan nehéz rátalálni a szerelemre. Csak, egy gond van vele. Egy lánynak, aki vakon született, nem könnyű az élet.

Gondoljunk csak bele. Az emberek többsége mind a külsőségekre figyel. A párunk kinézete: az arca, a szemei, az izomzata. Ám emellett nagyon kevesen gondolnak arra, hogy a belső, a személyiség még ennél is fontosabb. Hiszen a másik fél megismerése nem a külsőre vonatkozik. Jó, persze abban is van igazság. Viszont egy vak lánynak nem ez számít. Hanem hogy mi van belül, az érzelmek, a szenvedély. A párunk személyisége, odaadása. És örömmel mondhatom el, hogy több éves imádkozás után én is megtaláltam életem szerelmét. Na persze ez azért is érdekes, ugyanis a mi szerelmi életünk nem hétköznapi. Ezt szeretném most elmesélni.

Minden héten jártam a városunkban lévő közösségi házba, ahol hetente egyszer összeültek a látássérült betegek, köztük én is. Ezeken a napokon, több teremben is tartottak üléseket, persze ezek az ülések különböző betegeknek volt tartva. Látássérültek, depresszióban szenvedők, illetve volt hazafiak, akik elveszítették valamelyik végtagjukat vagy valamilyen baleset érte őket. És ezt én honnan tudom? Egyszer mind egy teremben voltunk, közös órát tartottak, ugyanis a szervezők úgy vélték, ha már évek óta egy házban vagyunk minden héten, kicsit jobb lenne össze hozni a csapatot. És ez így is történt. 2005. március 22.-e volt, amikor ez az összejövetel megtörtént, és amikor véget ért az addigi életem.

Az egész úgy kezdődött, hogy mindenki egyesével bemutatkozott, voltunk körülbelül 15-en. Szépen lassan ment a sor, mindenki mondott magáról néhány dolgot, majd egyszer egy kellemes, lágy hang ütötte meg a fülemet.

- Jack vagyok. 28 éves. 10 évig szolgáltam a hadseregnél, amikor egy aknára léptem, ami leszakította térd alatt a bal lábamat. Azóta bot lábam van, és a szexepilemmé vált. – a többiek kuncogni kezdtek, ám nem igazán tudtam ezen nevetni, ugyanis az, ha az ember egy ilyet él meg, nem lehet vicces. Viszont a hangja ámulatba ejtett. Hallottam, ahogy a szék kicsit nyikorgott, gondoltam, hogy leült. Semmi másra nem tudtam támaszkodni, csak a hangokra.

Lassan elérkeztünk hozzám is. Kicsit izgultam, hiszen a többiekkel már összekovácsolódtunk, de ez a néhány plusz ember idegessé tett. Igaz, hogy nem látok, de ettől függetlenül nem az én asztalom a szereplés. Mindig zavarba jövök, ha mások előtt így fel kell szólalnom, sőt, ha még beszélnem is kell magamról. Hiszen semmi érdekes nincs bennem, azon kívül, hogy vak vagyok. Bár ez sem számít érdekességnek.

- Elle, kérlek, mutatkozz be. – szólt a közösség vezetője, akit már régóta ismertem, és szerettem. Nagy levegőt vettem, összeszedtem minden bátorságomat, és lassan, óvatosan felálltam, majd gyorsan elhadartam a mondanivalómat.

- Sziasztok, Elle vagyok. 26 éves, születésem óta vak. Nem igazán tudok izgalmas dolgot mesélni magamról, talán csak annyit, hogy szeretem a galambokat. – Uh, ez szép volt Elle, most jól beégetted magad. – gondoltam. Mindig ez történik, ha szerepelnem kell, butaságokat beszélek.

Visszaültem a székemre, és hallgattam a további beszélgetést, nevetgélést. Teljesen bele merültem a férfi hangjába. Csak azon gondolkoztam, hogy milyen ember lehet. Sok minden átfutott az agyamon, bár nem is mertem belegondolni, hogy esélyem lehet bárkinél is az életben.

Alig vártam, hogy ennek ma vége legyen. Nagyon kényelmetlenül éreztem magam, nem tudnám megmondani, hogy miért.

1 órával később megszabadított Isten, és már a tapogató bottal a kezemben indultam a kijárat felé. Az édesanyám a kocsiban várakozott, ahogy minden héten. Ennyi év alatt megtanultam a kijáratot, nem volt nehéz. A szokásos módon igyekeztem az autó felé, viszont valaki a nevemet szajkózta.

- Elle? – fogta meg valaki a vállamat, ismerős volt a hangja. Beleborzongtam az érintésébe. - Jack vagyok, a féllábú. – érződött a hangjában, hogy mosolyog.

- Szia. – nyögtem ki halkan, majd szégyenemben ott akartam hagyni, de ő nem hátrált.

- Meghívhatlak esetleg valamikor vacsorázni? Szeretnélek megismerni, na és persze a galambimádatodat. Tudom, hogy ez egy kicsit váratlanul ért, de nagyon érdekes lánynak tűnsz. – ezen már nekem is el kellett mosolyognom. Féltem bele vágni bármibe is, de úgy éreztem, ha ezt visszautasítom, nem biztos, hogy valaha lesz még rá alkalmam.

- Rendben. – bólintottam, majd megkértem, hogy írja le a telefonszámát, majd én is megadtam az enyémet.

Megbeszéltük, hogy már másnap este 8-kor értem jön, és elvisz a közeli étterembe vacsorázni. Nagyon izgatott voltam, és alig vártam, hogy elmesélhessem az édesanyámnak.

Anya talán izgatottabb volt, mint én. Kicsit tartottam a válaszától, de egészen jól fogadta.

A történet nem ettől a ponttól kezd érdekes lenni. Sokkal inkább attól, amikor az étteremben velem szemben ült álmaim férfija, és azt mondta, szeretne valami nagyon fontosat mondani.

- Figyelj, Elle. Amikor a balesetem történt, nem hiába történt. Nem akárhogy léptem arra az aknára. – hallottam, hogy nagyot sóhajtott. – amikor elbújtunk az ellenség elől, a harctér kellős közepén megláttam egy láncot. Tudom, hogy furán fog hangozni az, amit most mondani fogok..

- Csak bökd ki. – szóltam rá.

- Jól van. A láncon egy galamb volt, bele vésve egy „E" betű. Nem tudom, hogy ez most a sors keze, vagy Isten akarta így, de biztos vagyok benne, hogy nekünk találkoznunk kellett.

- Csak viccelsz.. – hitetlenkedtem. Azt hittem, csak viccet csinál belőlem, de ekkor elkapta a kezemet és egy láncot nyomott a tenyerembe. Körbe tapogattam, és igaza volt. Tényleg egy medál volt a láncon, galamb alakú, és a hátuljában egy „E" betűt lehetett kivenni. – Ez nem lehet igaz. – Nem tudtam megszólalni.

- Ugye? Nekem is fura, de amikor megláttalak, tudtam, hogy te lehetsz az.

És mit mondjak? Igaza volt. Én lettem az. Életem szerelme lett ez a férfi. Sokszor imádkoztam Istenhez, és tényleg meghallgatta az imáimat.

Hálás vagyok. Viszont csak egy valamit tudok mondani: Köszönöm Istenem.