Egy nyári napon történt. Augusztus 30.-a az a nap, amikor igazán megértettem, hogy csodák igenis léteznek. A nagymamám történetét szeretném nektek elmesélni, ugyanis akkor 12 éves fejjel nem igazán értettem, hogy mi is történik velem.

Éltem a kisgyerekek gondtalan életét, játszottam a homokban, bújócskáztunk az utcában lévő gyerekekkel, a szomszéd kertjében, elloptam néha 1-1 édességet a hűtőszekrényből - mamám tudta nélkül - de imádtam gyerek lenni. Nagyon sok időt töltöttem a nagymamámmal, valójában ő nevelt fel engem. A szüleim külföldön dolgoztak, még 3 éves koromban költöztem hozzá, bár még abban az időben nem sok mindent fogtam fel az egész helyzetből. Viszont most így visszagondolva azokra a napokra, évekre, tudom, hogy Isten ajándékozta ezt nekem. És, hogy ez miért olyan fontos?

Mama nagyon sokat betegeskedett az utóbbi időben. 65 éves volt, de meg sem látszott rajta a kor. Mindig kontyban hordta a haját, néhol 1-2 rakoncátlan tincs ugrott ki a rendezett, ápolt hajzatból. Igyekezett a korral haladni, oda figyelt az öltözködésére, mindig ápolt volt a bőre, a körmei, az arca. Általában a kertben tevékenykedett, szerette a rózsákat. A rózsák voltak a kedvencei. A virág, amely számomra jelentéktelen volt. Órákat töltött a kertben a növényekkel, mindig beszélt hozzájuk, bár nem igazán értettem, hogy miért. Hiszen azok csak virágok. Semmi értelmük nem volt. Nem válaszoltak, nem kérdezték meg, hogy jól vagy-e. Nagyi még is olyan ámulattal leste őket, amely számomra egészen rendkívüli volt.

Pont augusztus 30.-a volt, amikor elkövettem egy igazán rossz dolgot és utol ért a végzetem. Megbeszéltük az utcában lakó gyerekekkel, hogy elmegyünk fagyizni, a közeli cukrászdába. De hiába kértem meg a nagyit, hogy engedjen el, nem akart. Könyörögtem, hiszen a félre tett pénzemből ki tudtam volna fizetni azt az egy fagylaltot, de végig csak nemet hajtogatott. Egyre idegesebb lettem, hiszen csak egy buta fagylaltot akartam a barátaimmal.

- Nem engedlek el, drágám. A virágok azt súgták, hogyha bemész a városba, bajod eshet. – mondta aggódó tekintettel, majd a hajamat kezdte el simogatni öreg, megviselt kezeivel.

Elegem lett akkor. Amikor megkapta nagypapámtól – aki már a mennyben van – azt a rózsabokrot, akkor kezdődtek el ezek a dolgok. A nagyi mindig kint volt a kertben, többet ápolta, mint engem, vagy mint az akkor beteg nagypapámat. A rákos nagypapámat, akinek igazán sok törődésre lett volna szüksége. A társa kellett volna, hogy legyen, de ezek az apró dolgok mind elmaradtak.

 Mindennap meglocsolta, leült mellé és beszélgetett vele, simogatta. És amikor ezekre gondoltam, minden egyes testrészemet elöntötte a düh. Nem érdekelt, hogy a nagyinak mennyire fontos az a fránya bokor. Fogtam a metszőollót, és kirohantam a kertbe.

- Mit csinálsz Tomika? – mama szavai messziről csengtek, csak akkor tudatosult bennem, miután tőből kivágtam a rózsabokrot. Az idegtől remegve dobtam el az ollót, majd megrugdostam a kivégzett növényt.

- Miért, mama? Miért fontosabb neked ez a bokor, mint én? – mama egy szót sem szólt, csak egyszerűen hátat fordított nekem, és bement a teraszról. Akkor jöttem csak rá igazán, hogy mit is tettem.

Ott álltam a megsemmisített rózsa mellett, és elszégyelltem magam. Nem kellett volna ezt tennem vele. Hiszen felnevelt, törődött velem, és én mégis elpusztítottam azt az egy dolgot, amit igazán szeretett. De annyira el szerettem volna menni fagyizni, és amikor arra gondoltam, hogy mit miért is tettem, úgy döntöttem, hogy igenis, el fogok menni.

Mama könyörgött, hogy ne tegyem, mert olyan dolog fog velem történni, ami megváltoztathatja az életemet.

- Mi bajom történhetne? És honnan veszed, hogy gond lesz? – förmedtem rá.

- A rózsa mondta nekem. El fog ütni egy autó Tomika. Nem mehetsz sehova. – fogta meg a kezemet, de én elrántottam azt.

- Mama, te bolond vagy. 12 éves vagyok, mindig oda figyeltem magamra. – néztem rá dühösen, majd ott hagytam a síró nagymamámat.

Zavarodottsága nagyon fura volt. Amióta meghalt nagyapa, teljesen megváltozott. Most, a rendezett kinézete csapzottá vált, hanyag öltözete azt sugallta, hogy nem igazán önmaga. Hiszen ő eddig az az ember volt, akire nyugodt szívvel nézett az ember, és mindenki tudta, hogy a Hajnal utcában lakó Tomika gondviselője, a drága nagymamája.

Rohantam át a szomszéd fiúhoz, Mátéhoz, hogy akkor menjünk fagyizni, de az volt a válasza, hogy ők már voltak a többiekkel, hiszen azt mondtam, hogy nem engednek.

Egyre dühösebb lettem. Először a nagyi, aztán a srácok. Kezdtem besokallni, semmi nem akart össze jönni.

Így hát elhatároztam, hogy akkor egyedül megyek. Az apró pénzt, amit addig a kezemben szorongattam, zsebre vágtam, és elindultam a cukrászda felé. Szétnéztem gondosan az úton, hiszen mégis nagymama szavai ott motoszkáltak az agyam legmélyebb részében. Mi van, ha igaza van, és valami történik velem? De ha ez mégis csak egy bolond mese? Vagy nagyi kezd megbolondulni? Nem tudtam eldönteni, hogy mi az igazság, de nagyon ügyeltem minden egyes autóra.

Be értem a belvárosba, majd egy zebránál várakoztam. Egy örökkévalóságig tartott, amíg a lámpa átváltott. Velem szemben, az út másik oldalán gyerekek álltak, velem egykorúak. Mindegyik kezében egy fagylalt vagy jégkrém virított. Inkább a cipőmet vizsgáltam, szégyelltem magam, amiért ennyire megbántottam a nagyit.

És ekkor érkezett el az a csoda, amiről a történet elején meséltem. A lámpa átváltott. És csak ott álltam, földbe gyökerezett lábbal, ugyanis megláttam valamit, ami teljesen megváltoztatta az életemet. Nem értettem hogyan, és miért? Hiszen mama szavai butaságnak hangzottak. Egy éles hang, egy fékező csikorgás, egy rózsaszál. Az egész olyan volt, mint egy lassított felvétel.

Nem messze hevert egy szál vörös rózsa. Nem tudtam, hogy ez most a sors keze, vagy valami más. Ám abban a pillanatban, ahogy arrébb mentem a rózsáért, egy autó ütközött a kanyarban egy másiknak. Tőlem 1 méterre. Hiszen ez nem lehetséges. Nem lehet igaz, hogy egy virág meg tudta jósolni a végzetemet. A szemben lévő úton álló emberek mind oda szaladtak a kocsihoz és hozzám, hogy minden rendben van-e. Hiszen, ha lelépek az útról, engem az autó elgázolt volna.

Nem tudtam válaszolni a kérdésekre, amikkel az emberek bombáztak; „Minden rendben?", „Nem esett bajod?", „Ez a rózsa mentett meg téged!". Igen, a rózsa. Augusztus 30.-a erősen belevésődött az agyamba. A nyár utolsó napja, amikor hinni kezdtem a csodákban.

És akkor tudatosult bennem igazán, hogy ez égi jel volt. Kaptam még egy esélyt, hogy helyre hozzam a hibámat. Nagyon naiv voltam, és felelőtlen.  Nem foglalkoztam a körülöttem lévő emberekkel, hogy hívják a rendőröket, meg a mentősöket, inkább fogtam magam és a fagylalt helyett, a virág boltba siettem. Vennem kellett a nagyinak egy másik rózsabokrot. Nem sok apró pénz lapult a zsebemben, de bíztam benne, hogy legalább egy apró virággal helyre tudom hozni a dolgokat.

Rohantam haza a virággal a kezemben, ami nem igazán telt ki a pénzemből, de megbeszéltem az ott dolgozó hölggyel, hogy törleszteni fogom neki a fennmaradt összeget. Mama már a kertben ült, a kivágott bokor helyén. Amikor meglátott, nem jutott szóhoz, inkább helyette szorosan magához vont.

- Tudtam drágám, hogy nagypapa megvéd. – mosolyogva egy apró puszit nyomott az arcomra.

- Nagypapa? – kérdeztem vissza, hiszen megint olyan dolgokat mondott, amit nem értettem.

A nagyi nem válaszolt, csak megfogta a kezem, és oda húzott a kivégzett növény régi helyére. Annyira rosszul éreztem magam, hogy a szememből potyogni kezdtek a könnyek.

- Ne sírj drágám. Nézd csak – mutatott arra a helyre, ahol eddig a kipusztult bokor maradványai voltak – Egy bimbóhajtás. A második esély, hogy boldog életet élhess, és hogy a nagypapa továbbra is vigyázhasson rád.

Ahelyett, hogy megszólaltam volna, inkább szorosan megöleltem a nagyit. Csoda. Másra nem tudtam gondolni. Akkor kezdtem el igazán hinni abban, hogy augusztus 30.-a egy csodát tartogatott számomra. Megtanultam, hogy hinni kell abban, amiben az ember csak kételkedett eddig. Élvezni kell az élet apró örömeit, és meg kell tanulnunk, hogy az élet tartogat még számunkra meglepetéseket, ám annál nagyobb élményeket is.

************