Apósom, Banga József emlékére!

Emlékszel?

Emlékszel arra a napra, amikor először találkoztunk?  Lehet nem. Az ebédlőben ültél a szomszéd Karcsi bácsival, és elmélyülten beszélgettetek, mint az igazi, jó öreg szomszédok. Csak felpillantottál rám, a 12 órás műszakod után, és láttam a szemedben, hogy igaz nem ismersz még, de valahol legbelül érezhetted, hogy a családotok részese leszek egyszer. A szemeid fáradtnak tűntek, de apró mosollyal kértél meg, hogy tegezzelek, és jelezted, hogy nyugodtan fáradjak beljebb. Lassan lehúztam az elnyűtt cipőimet, megtámasztottam kezeimmel a falat, amelyen a fiadról készült fotó lógott, és félve, de közelebb jöttem.

Csendes volt a ház.  Anno a faluban kérdezősködtem a családodról, hiszen nem igazán tudtam, hogy milyen családba toppanok be, de az biztos volt, hogy semmi mást nem hallottam, csak azt, hogy milyen becsületes és csodás ember vagy. Valahol sejtettem, mert az emberek szeretnek pletykálni, és bár 14 éves voltam akkor, el tudtam különíteni a pletykát az igazságtól. És mit mondjak? Igazuk volt. Egy hatalmas, derék, erős férfit ismertem meg benned, és jóleső érzéssel töltött el, ha mentem hozzátok. Egy olyan férfi voltál, aki a családjáért adta volna az életét, aki nem félt megmondani másoknak a véleményét, és mindent megadna azért, hogy boldog életet élhessen.

Attól a naptól kezdve elég sűrűn jártam hozzátok. Mindig megkínáltál valamivel, esténként összeülve beszéltük meg a munka fáradalmait, az élet nehéz kérdéseit. Valahogy sosem értettem, hogy munka után hogy lehet ennyi energiád a családodra. Mindig mosolyogtál, nevetgéltél, viccelődtél. Pedig ha az ember 12 órázik vagy 24 órázik, nem minden esetben van ereje még a családjával összeülni egy kupaktanácsra. Vannak emberek, akik ezt nem tették volna meg. De te igen. Ezért is csodáltalak mindig. Na és persze azért, amiért ilyen csodálatos gyerekeid vannak. Az ember mindig csak azt mondja, hogy milyen „csodálatosak a gyerekeid”. És tudod miért? Mert így van. Felneveltél 2 gyermeket, akik ezt azzal köszönték meg, hogy teljes szívükből szerettek. A nehéz napokon ott voltak melletted, segítettek a házi munkában, amikor tudták, hogy éjjel-nappal dolgozol.

Látod? Ez a pár sor már azt tükrözi, hogy egyedi vagy és nélkülözhetetlen. Csodás és szeretetreméltó. És tudod mi a legjobb? Hogy még nem soroltam ide a közös vacsorákat, az isteni töltött káposztádat, amiért a családod a mai napig rajongott. Hátul az asztalnál töltött beszélgetéseket, amelyek még az est beállta előtt szüntelenül ment. Nem kellenek ide szavak. Elég volt a tett, amiket véghezvittél. A tett, amivel megmutattad, hogy ki is vagy valójában. Pedig el kell ismernem, hogy csak 6 éve ismertelek. Nem tudok rólad sok mindent. Csak azokból tudok táplálkozni, amiket én tapasztaltam, vagy amiket hallottam a gyermekeidtől.

És pár év után örökre a házadba engedtél. Megengedted, hogy veletek éljek. És akkor, amikor ez megtörtént, megfogadtam magamnak, hogy vigyázok rátok! Rád, a fiadra, és a lányodra. Pedig kívülállóként éreztem magam, hiába ott voltam már veletek évek óta. Valahogy az érzés, amely felemésztett, inkább az önzőség volt. De nem a legrosszabb értelemben. Mégis úgy éreztem, hogy a fiad és közéd állok. Pedig nem. Próbáltalak kicsit néha kettesben hagyni titeket, ugyanúgy, ahogy a lányoddal. Pedig tisztában voltam vele, hogy szeretsz. De meg akartam őrizni azt a családias békét, amely eddig is volt nálatok. Hiszen tudtam, hogy a gyerekeid mennyire szeretnek téged. Annyira szerettek, ami már nem egészséges. És ez benne a legjobb. Ez a szeretet, amit tőlük kapsz, nem emberi. Hanem.. hanem valami más. Mégis a legjobb dolog a világon.

És tudod, most hogy már nem vagy, nagyon sok mindent máshogy látok. Rá jöttem arra, hogy tovább kell vinnem ezt a szeretetet. Azt a szeretet, amit a gyermekeidnek szenteltél. De ne értsd félre, nem akarom átvenni a helyed és nem is fogom. De minden szeretetemmel és erőmmel védelmezni fogom őket, ahogy te is. Mert pótolhatatlan vagy számunkra.

El akartam mondani neked, hogy igaz, hogy sajnos most az angyalok vannak veled és nem mi, mégis tovább visszük azokat a dolgokat, amiket tanítottál nekünk. Én, a csodás gyerekeid, a családod. Minden nap, minden héten emlékezünk rád. Hiszen te magad is egy angyal voltál mindig.

Ne feledd! Most a betegség legyőzött, de ez nem jelenti azt, hogy már ne lennél itt velünk. Ott vagy a szívünkben, a gondolatainkban mindennap. Nekem, Marcsinak, Jocónak és az egész családnak. Egy új élet fog kezdődni számodra, és bízunk abban, hogy egyszer még találkozunk, és szorosan magadhoz vonsz.

Emlékszel? „Jó, hogy itt vagy velünk.”

2018. február 26.