Az ember nem mindig van annak tudatában, hogy éppen milyen betegségben szenved. Legyen az egy szimpla fóbia, akár öngyilkossági hajlam, talán depresszió, mégsem ismeri fel az ember egyből a tüneteit.

Pedig a pszichiátriai (elmegyógyászati) betegségek közé a gondolkodás, az érzelmi élet és a viselkedés zavarai tartoznak. Hátterükben több tényező is állhat, leggyakrabban testi, pszichológiai, szociális, kulturális vagy örökletes tényezők bonyolult kölcsönhatásai idézhetik elő. Ez egyáltalán nincs korhoz kötve, vagy akár nemhez. De talán a legnehezebb feladat egy pszichiáternek az, hogy ismertesse a beteggel magát a betegséget, és rávegye a gyógyulásra.

Ilyen a skizofrénia. Egy ember, több személyiséggel, elmezavarokkal, hallucinációkkal, téveszmékkel. Berögződött téveszmék, miszerint követi őt valaki, vagy figyeli minden lépéseit. Olyan dolgok észlelése, amely egy normális ember számára lehetetlen.

23 éve vagyok pszichiáter egy londoni elmegyógyintézetben, viszont külön rendelővel rendelkezek, ahová rendszeresen fogadok betegeket. Azoknak a betegeknek nincsenek olyan betegségeik, amivel az intézetben kellett volna őket kezelnem. Ilyen volt egy 6 éves kislány is, akit másfél éve hordtak hozzám akkor, heti 2 alkalommal, beszélgetésre. Kezdőleges skizofréniát állapítottam meg nála, amit még semmilyen kezeléssel nem akartam befolyásolni, hiszen még nem mutatott negatív cselekvéseket az emberekkel, illetve magával szemben, sőt a gyógyszeres kezelést sem alkalmaztam nála. Mostanáig.

Ez a kislány egy gyönyörű, vállig érő, barna hajú kislány volt, hatalmas kék szemekkel. Mindig rózsaszín ruhában érkezett hozzám, és egy megviselt Barbie babát hozott magával, aminek gondosan ápolta a külsejét.

Nem járt iskolába, mert nem figyelt oda az órákon, nem beszélt senkivel, velem is csak pár szót osztott meg. Vagyis eddig. Ugyanis az utolsó találkánk után soha többet nem láttam. Viszont az utolsó beszélgetésünk örökre megmaradt az emlékezetemben.

Nagyon sok beteggel találkoztam életem során, nagyon sok problémával, sőt olyannal is, mint amiben ez a kislány szenvedett. De, amit akkor átéltem, hihetetlen volt.

Kedden, reggel pontban 9-kor érkezett, az édesanyjával, mint mindig. Az édesapa korán megy dolgozni, így az anyuka maradt otthon gondozni a kislányt. Rózsaszín ruha díszítette apró, vékony testét, egy rózsaszín szalaggal a hajában, baba a kezében. Nem nézett rám, a babát ölelte, szorosan fogta, simogatta a fejét. Kinyitottam az ajtót, majd jelezve neki, arrébb léptem az útból, és lassan, határozott léptekkel sétált be a rendelőmbe. Az anyuka felé csak biccentettem egyet, ahogy minden kedden és csütörtökön szoktam, majd bezártam magam mögött az ajtót.

Megigazítottam a nyakkendőmet, majd egy nagyot sóhajtva, tiszta fejjel helyet foglaltam a székemben. A kislány már a szemben lévő székben ült, ahogy minden héten tette. Apró léte teljesen elveszett abban a hatalmas fotelben.

- Hogy vagy Chloe? - tettem fel azt a kérdést, amit minden beszélgetésnél felteszek, és már tudtam a jól megszokott választ.

- Jól. - felelte, majd ha tehette volna, ennyiben hagyta volna az egészet, amit persze én nem akartam. Nekem a feladatom az volt, hogy kiderítsem, mi jár a beteg fejében, és megismerhessem az ő valódi világát, amiben él. Voltak olyanok, akik ebben társak voltak, és volt olyan is, aki nem. Chloe a második kategóriába tartozott.

Egyszer sem nézett a szemembe, dülöngélt előre-hátra, dúdolászva a babájának.

- Történt mostanság valami szokatlan? - ismét a sablonos kérdés, amire a válasza mindig az, hogy nem.

- Igen.

Válasza meglepő volt. Meglepődöttségemet nem is tudtam leplezni.

- Tényleg? - hitetlenkedtem.

A lány rám nézett. Másfél év után rám nézett, ami számomra nagyon is szokatlan volt. Valamiért sejtettem, hogy ebből nem fog jó dolog kisülni. Szívesen ittam volna most egy csésze kávét, hogy az elmém megint tiszta legyen, ugyanis ezerféle dolog kavargott benne. De az évek alatt megtanultam, hogy nem állhatok fel a székemből, amikor egy betegem ül velem szemben, mert ez felőlem bizonytalanságra adhat okot, és a beteg úgy érezné, hogy nem figyelek rá eléggé. Így hát csak vártam, hogy mi lesz ebből az egészből.

- Igen. - felelte halkan - tudja, este járt nálam valaki. - a fejét visszavezette a babára, és tovább simogatta, ahogy eddig.

Elővettem a jegyzetelős füzetemet, ugyanis rá jöttem, hogy most ezek annyira fontos dolgok, hogy le kell mindent jegyeznem.

- Ki járt nálad? Valami ismerős, vagy esetleg barát?

- Nem. - válasza rövid és lényegre törő volt.

- Akkor esetleg egy ismeretlen ember? - tettem fel a következő kérdésemet, úgy éreztem, ebbe jobban bele kell mennem.

- Igen. Vagyis nem. Álmomban már találkoztam vele. - a baba haját erősebben simogatta, szorosabban ölelte magához.

Próbáltam egy kicsit óvatosabban kérdezni, hiszen mégis csak egy kisgyerekkel beszélgetek.

- Tudja, mondott valami fontosat. - megint felnézett rám, érzelemmentes arcával.

A vér is meghűlt bennem. Nem tudnám megmondani miért éreztem akkor annyira rosszul magam. De ahogy rá néztem, elfogott a pánik. Éreztem, tudtam, hogy valami nem stimmel.

- Mit mondott, Chloe?

- Egy nagyon érdekes dolgot. Egy nagyon, de nagyon érdekes dolgot. Tudja, hamarosan újra találkozunk. - mondta sejtelmesen.

- De, mégis kivel? Azzal az emberrel? - nem felelt, csak bólogatott.

Nem mertem még egyszer megkérdezni, hogy kivel, úgy véltem, hogy nem fogja úgy sem elmondani.

- Miért fogtok találkozni? - utolsó kérdés gyanánt, nem kaptam normális választ, csakis két szót:

- Mennem kell. - ez számomra kész rejtély maradt, hogy akkor mire is gondolhatott.

Kikísértem az anyjához, és kérdezte, hogy minden rendben van-e. Azt mondtam igen. Hiszen, amit bent beszéltünk, kettőnk között marad. Akkor láttam utoljára. Csütörtökön már nem jelent meg nálam, a híradókban sem beszéltek róla. Próbáltam a szüleit elérni, sikertelenül. Senki nem tudott róluk semmit.

Azóta eltelt 20 év. A mai napig nem tudja senki, hogy hová lettek, rejtélyes okoknál fogva senki.

A skizofrének világa teljesen más. Nem lehet rajtuk eligazodni, sose lehet tudni, hogy amit látnak, igaz, vagy valamilyen homály fedi azt. Ezek a betegségek nagyon egyediek, és különlegesek. Az embernek nagyon oda kell figyelnie minden egyes apró, kicsi részletre.