Tapasztalataim szerint két fajta ember létezik. Aki beszél és tesz is valamit, vagy aki csak beszél és nem tesz semmit. Én mindkét emberfajtával találkoztam.

Nem az vagyok aki ezeket eltűri, de az sem aki tesz valamit ellene. Olyan folyton siránkozó vagyok. Nem várom el hogy mások segítsenek viszont én nem akarok felállni. Beismerem a hibáim de nem változtatok rajtuk és ezért elég nehéz velem. Nem várom el. hogy megértsenek és mellettem maradjanak, mert, aki nem veszi a fáradságot, hogy megismerjen az sosem fog megismerni.

Egy olyan ember történetét mesélem el, aki olyan volt számomra, mint valami kis zavaró tényező ami idegesít, hogy ott van. 

Ryan volt az, aki nem hogy vette a fáradságot, hogy megismerjen, de túlságosan is megakart ismerni. Én pedig nem szeretem ha belemásznak a magán terembe. Ez azért nagyon mulatságos, mert ő nem belemászott hanem rátaposott. Nem csak az kicsi egómat de szó szoros  értelmében a hátamat is sértette. 

Találkozásunk első pillanatában a hátamon taposott a folyosó közepén:

- Misa! Nem adod nekem oda lécci a töri füzeted? - mondta "kedvesen". A hideg kirázott attól, ahogy beszél.

-Felejsd el. 

-De miéééééért? - közben kicsit jobban belém nyomta a cipőjét. 

-Szállj le rólam. 

-Kérd szépen. 

-Ha nem szállsz le kettő másodpercen belül, akkor megütlek! - kezdtem ideges lenni. 

-Na! És azt hogy tervezted? - vonta fel a szemöldökét (nem láttam csak gondoltam). 

Ekkor megfordultam, megfogtam a lábát és akkorát lendítettem rajta, hogy hátra esett. Gyorsan felugrott és szembe fordult velem. 

- Gyors vagy... - mondta. Bólintottam. - ...de nem elég gyors! - kissé megdöbbentem mikor akkorát taszított rajtam, hogy majd kiszakadt a mellkasom, ahogy a szekrényhez ütődtem. Egy pillanatra elhalványult előttem minden és rózsákat kezdtem látni mindenhol. Csak én láttam őket csakis én. Véres rózsák voltak de gyönyörűek, utánuk nyúltam,de ekkor megint szúrni kezdett a mellkasom és levegő után kapkodtam. Valaki megfogta a kezem, hogy kihozzon a görnyedtségemből, de csak annyit ért el vele, hogy összeestem. 

Mikor már újra kaptam levegőt, feltápászkodtam. Síri csend. Mindenki engem nézett. Ryan szótlanul és kissé lelki ismeretesen nézett rám. Odaléptem hozzá és felemeltem a kezem mintha a haját akarnám megigazítani. A mozdulatban megakadtam és a tenyerem az arcán csattant. 

másnap

Ezután követni kezdett.