Taehyung halála után, egy hónappal Namjoon bácsikám is meghalt. Teljesen egyedül maradtam és a feledés reményében elköltöztem Busanba, és magammal vittem Yeontant is. Három hónap telt el azóta. Nyitottam egy könyvesboltot és azóta hűségesen vezetem. A Föld tényleg más lett Tae nélkül. Egyre több erdőtűz, árvíz és ehhez hasonló katasztrófák történtek. Fogalmam sem volt, hogy merre vezet és meddig húzza még a bolygónk. A napjaim unalmasan teltek, alig ettem, alig ittam, teljesen felemésztett a bánat. Ma is a boltban voltam, mint mindig, így egy kissé jobb volt. Emberek között voltam. Éppen pakoltam az új könyveket a polcokra, mikor valaki megkopogtatta a vállamat.

- Egy pillanat, csak ezeket felrakom.- szóltam oda neki, rá sem nézve.

- Rendben.- szólalt meg, belém mintha villámlás csapott volna, úgy dermedtem le.

Olyan kellemesen mély, férfias és erős volt. Tudtam, hogy kinek a hangja ilyen még.

Taehyungé.

Csiga lassúsággal fordultam meg, hogy ránézzek a tagra, de amint megláttam azt hittem, hogy elájulok. Éppen a többi könyvet nézte, de megszólalásig hasonlított Taehyungra. Kicsit idősebb kiszerelésben, hiszen látszott rajta, hogy lassan harminc felé közeledik. A szívem hevesen vert és az ájulás kerülgetett. Elkezdtem remegni és egyszerűen legyökereztem. Hirtelen rám kapta a fejét, és aggódva odajött, majd megfogta a vállamat és belenézett a szemembe.

- Mi a baj?

- Én... Csak...- hadartam ki két szót magamból.

Hirtelen öntöttek el az emlékek és felszabadult minden. Némán, folytak le a könnyek a szemeimből, mire ő tehetetlenül leültett a legelső székre amit látott az üzletemben.

- Sajnálom...- csuklott el a hangom.

- Ugyan, mi a baj?- gugolt le elém.

- Sajnálom, hogy nem mentettelek meg.- sírtam fel.

- Micsoda? Uram, jól van? Hívjak mentőt?- emelte fel a szemöldökét.

- Tae...- nyögtem ki, mire a srácnak hatalmasak lettek a szemei.

- Honnan tudja a nevemet?

Nem ismert fel. Nem tudta, hogy ki vagyok. Ezért még jobban fájni kezdett az érzés.

- Esetleg ismer, régről? Tudja kb. egy hónappal ezelőttig semmire sem emlékszek.- kapatra meg a tarkóját, zavarában.

- Micsoda?- emeltem fel rám a fejemet.

Lehetséges lenne, hogy ő tényleg Taehyung?

- Elvileg valami történt velem. Az orvosok sem tudják. Munkát keresni jöttem ide.- folytatta, hiszen látta, hogy lenyugszok attól, hogy hallom a hangját.- Nem tudom, hogy ki a főnök, de ha maga akkor igazán kisegítene. Már hetek óta keresgélek.

- Fel van véve.- nyugodtam meg egy kicsit.

- Köszönöm.- mosolyodott el.

Mosolya még nagyobb léket vert a szívembe. Ha ő tényleg az akit én szeretek és nem is emlékszik rám, akkor semmi esélyem nem volt. Lassan vezettem a szemeimet az ujjára és meghökkenésemre ugyan az a gyűrű díszelgett rajta amit a rózsámnak adtam.

- Ne haragudj, de honnan szerezted azt a gyűrűt?- biccentettem a tárgyra.

- Rajtam volt mikor felébredtem. Nem is akarom levenni. Valamiért nagyon erős kötődést érzek felé.

Ekkor komolyodott el teljesen az arcom. Letöröltem a könnyeimet, rendeztem a légzésemet és amilyen komolyan csak tudtam, úgy néztem a szemeibe.

- Taehyung. Tényleg nem emlékszel semmire sem?

- Nem.

- Jeon Jeong Guk vagyok. De csak Jungkook.- mutatkoztam be.

- Kim Taehyung.- mosolygott rám, töretlenül.

~END~

Sziasztok, kicsi Cibik! Egy kérdéssel jönnék hozzátok. Szeretnétek egy folytatást ennek a könyvnek, vagy jó így és nem kell? Szívesen megírnám, ha szeretnétek egy 2. évadot❤️❤️❤️❤️ Legyen szép napotok ❤️❤️