Áldott, békés és boldog karácsonyt, illetve jó szórakozást kívánunk nektek KimLena1-val mindketten! 💛🖤 
A fenti képet én készítettem.

Lena: Taehyung

Sounds: Jungkook

Taehyung

Idegesen vágtam be magam mögött a szobám ajtaját, mely mögül még tompán hallottam a szüleim megrovó hangját, ám csendes fortyogásom közepette már nem is igazán érdekelt, hogy milyen kéretlen szavakkal illettek heves kirohanásom után. Az utóbbi néhány percben így is éppen elég szidást kaptam tőlük ahhoz, hogy ne legyen kedvem tovább hallgatni őket. Bősz dühöt ébresztettek fel bennem, de kivételesen hangot nem emeltem ellenük. Egyszerűen csak gyorsan le akartam tudni az egészet, hogy aztán tovább fortyoghassak magamban igazságtalanságuk végett.

A szüleim jómódú családból származtak, így már gyerekkoruktól kezdve a génjeikbe lett kódolva a felsőbbrendűség érzete és konzervatív életvitel. Mindennek egyformának, elrendezettnek kellett lennie. A tökéletesnél alább sohasem adtak, mindent megterveztek előre, ez alól pedig az én életem sem volt kivétel. A létezésem maga egy megvalósítandó tettek sorozataként lett megírva: bekerülni az ország legjobb gazdasági egyetemére, apám jobb kezeként munkába állni és egy dekoratív, korombeli lányt feleségül venni. Azonban a szüleim gondosan dédelgetett elképzeléseit sikerült rövidesen felborítanom, és onnantól kezdve rohamosan kezdtem a mélybe csúszni a szemükben.

Mostanra semmi esélyt sem láttam arra, hogy visszatornázzam magam abba a pozícióba, ahová a születésem pillanatában helyeztek el. De ha őszinte akartam lenni, nem is vágytam vissza a szüleim kegyeibe, hiszen nem tettem semmi rosszat, ami miatt kiérdemeltem volna azt, hogy messzire lökjenek maguktól. Egyszerűen csak szerettem volna önmagam lenni mindenféle következmény nélkül, és levetkőzni magamról azokat a gátakat, amik közé egész lényemet beszorították.

De támogatás helyett csak ellöktek maguktól, én pedig nem akartam a bocsánatukért esedezni, miközben életemben először tényleg jól éreztem magam a bőrömben. Hosszas hallgatás után bevallottam, hogy vonzódás terén nem a dús keblek és a szép női arcok keltik fel az érdeklődésemet, sokkal inkább a széles vállak és a markáns arcélek. Felszabadultságot éreztem, mintha a titkom már nem nehezedne rám mázsás súlyként.

Hasamra feküdve dőltem végig a hatalmas, kétszemélyes ágyamon, arcomat szorosan a párnámba fúrva, próbálva csillapítani a bőszen tomboló haragomat. Habár túl sok esélyt nem láttam a lenyugvásra, hiszen az imént lezajló események vetítésszerűen játszódtak le újra és újra a szemeim előtt, ezáltal folyamatosan szítva a bennem tomboló tüzet.

Mióta realizálódott a szüleimben, hogy senkit nem állt szándékomban feleségül venni, sem komolyabb kapcsolatot létesíteni egy lánnyal, azóta a szemükben aligha tudtam jól cselekedni, minden lépésemhez, lélegzetvételemhez volt egy-egy kéretlen szavuk. Mintha magam is az egyik házunkban dolgozó alkalmazottá változtam volna, akit akármikor kioktathattak a munkavégzéséről, rossz kedvükben akár igazságtalanul, könyörtelenül is bánva vele.

Ma kivételesen nagy botrányba kevertem magamat. Szinte éreztem, hogy rossz ötlet elfogadni Park Bogum ajánlatát, hogy a motorjával fuvarozzon haza, de annyira kedvesen, barátságosan bánt velem, nekem pedig nem volt szívem elutasítani őt. Reménykedtem benne, hogy a szüleim nem szúrnak minket ki, ahogyan a kapualjban búcsúzkodunk egymástól, nevetgélve, mosolyogva, de sajnos ezúttal sem volt szerencsém. Alighogy átléptem a küszöböt, azonnal letámadtak és nem volt lehetőségem menekülni előlük. Nem számított, hogy a srác csak egy iskolai barát, vagy egy egyáltalán nem titkolt szerető volt, hiszen így is-úgy is hatalmas patália lett a történet vége.

A telefonom halk csipogása az, ami a gondolatmenetem berekesztésére késztetett, és a tekintetemet az ágyon heverő készülékre vezettem. Odakint már javában félhomály uralkodott, a lemenő Nap sugarai eltünedezni látszottak a messzeségben magasodó házak mögött, én pedig villanyfény nélkül feküdtem a szobámban, és a világító kijelzőn megjelenő cirkalmas betűk sokaságát próbáltam értelmezni, elsőre sikertelenül, hiszen a szemem jócskán elszokott ez idő alatt a mesterséges fénytől.

Itt az ideje, hogy behajtsam rajtad azt a bizonyos elvesztett fogadást. Remélem lelkiekben sikerült magad felkészíteni rá! Éjfélkor találkozunk a házatok előtt.

Gyomrom apró görcsbe rándult, ahogy a szavak értelmet nyertek és vészjóslóan, fenyegetően magasodtak felém, tudva, hogy legnagyobb félelmem ma valósággá fog válni. Már nem számított, hogy a szüleim milyen módon próbáltak hatást gyakorolni rám, hogy nem voltak hajlandók elfogadni, igazi gyerekükként kezelni, mindez másodpercek töredéke alatt vált semmissé, hiszen a bősz dühöt, a haragot hirtelenjében a jeges borzongás váltotta fel, melyet egyik legnagyobb félelmem váltott ki belőlem. Régóta a szívem mélyén őriztem ezt a fóbiát, és eddig semmivel sem sikerült kiűznöm onnan, mindössze csak elkerülni, messziről szemlélni, mintha nem is létezett volna, ezzel pedig csak még jobban felerősítettem a problémámat. Most pedig a közelnél is közelebbről kell majd szembenéznem a mumusommal, melyhez túlontúl aprónak, gyengének éreztem magam.

Rémesen zavart a fogadás, hogy kezet ráztam a legjobb barátommal, Yoongival, elfogadva a szabályait, egy rettentően hosszúra nyúló kosárlabda párbajt eredményezve, melyből végül vesztesen jöttem ki. A megmérettetésünk előtt túlságosan is megrészegített a lehetőség, hogy legyőzhetném az ellenfelemet és a nyeremény tétje is kecsegtető volt ahhoz, hogy csak úgy elhessegessem magamtól a fogadás tényét. Ennek persze most ittam meg úgy igazán a levét, hiszen vesztesként valóra kell váltanom Yoongi egyik gondosan dédelgetett álmát.

Ő nem volt nagyravágyó, nem kért tőlem megvalósíthatatlant, egyszerűen csak nyámnyilaságom eluralkodott rajtam és képtelen voltam megközelíteni azt a nyamvadt tetováló szalont, hogy időpontot kérjek számára, majd pedig magam kísérjem el egy bőrre hímzett mintáért. Tripanofóbiás voltam, vagyis féltem a tűktől, ezért már az komoly rettegést váltott ki belőlem, hogy arra gondoltam, egyszer el kell látogatnom legjobb barátommal tetoválást készíttetni. Ahol nem pusztán egy tűszúrás érte az embert, hanem mindjárt több száz, és hiába csak nézőként lennék jelen, éppúgy émelygés fogna el, mintha minimum én gazdagodnék egy mintázattal.

Sokáig húztam, halasztottam Yoongi álmának megvalósítását, bízva abban, hogy elfelejti az elbukott fogadást, azonban nagyon úgy néz ki, hogy egy hónap távlatban is kifogástalanul emlékezett rá, mi több megelégelte egyhelyben téblábolásomat és saját kezébe vette az ügyet. Csak azt remélem, ha már végig kell majd néznem azt a borzalmat, amit alkarjával művelnek, hogy legalább egy biztonságos helyet választott a tetováltatásra és nem egy lepukkant pubot, ahol az emberek rossz döntéseket hoznak saját testük dekorálásával kapcsolatban.

Az idő szinte repült, szárnyra keltek a percek és az órák, nekem pedig nem maradt másra időm, minthogy buzgó szívemet nyugtassam, s vehemens gondolataim csillapításán dolgozzak, noha sikertelenül. Minden pillanatban magam előtt láttam a hatalmas, hegyes tűket, már-már éreztem a fájdalmat is hozzá, ahogy bőrömet karcolták. És talán nem is ez a kép ijesztett meg a legjobban, hanem az, hogy fogalmam sem volt róla, mégis milyen reakciót válthatott ki belőlem a tetováló művészek munkájának látványa, ahogy tőlem néhány méterre tették a dolgukat. Csak abban bíztam, hogy nem tör rám a légszomj, vagy nem hányom el magam az eszközök láttán.

Remegő karjaimat krémes árnyalatú pulóver alá rejtettem. Bíztam benne, hogy mindez a ruhadarab elég lesz a hideg elleni védekezésre, és nem fogok megfagyni az éjszaka hűvösében, miközben Yoongival a szalon felé tartunk. A csuklómra az okos órámat csatoltam, amellyel helyettesíteni próbáltam a telefonomat, hiszen nem gondoltam jó ötletnek egy ahhoz hasonló márkás darabbal sétálni a sötét utcán, és az időmérő eszközt egyébként is sokkal könnyebb volt elrejteni a zsebtolvajok elől. Pénztárcámat egyszerűen zsebre vágtam. Külsőleg máris késznek éreztem magam az útra, noha lelkiekben valószínűleg ezt egyáltalán nem tudtam volna elmondani.

A házra némaság ült, a folyosók, a kacskaringós lépcső mind elcsendesedett, a konyhából sem szűrődött fel semmiféle zörej, ami arra utalt volna, hogy a dolgos alkalmazottak ott sertepertéltek. Mindenki visszahúzódott a szobája rejtekébe, még a szüleim sem tartózkodtak a nappaliban, hogy fölényes hangjukkal bezengjék az épületet, rendre utasítva alávetettjeiket. Későre járt már, velem ellentétben mindenki a pihenésre fordította az idejét. Halkan, mindenféle neszezés nélkül somfordáltam végig a hatalmas házon, igyekezve egy csepp feltűnést sem kelteni, nehogy bárki észrevegyen, miként elhagyom az otthonomat. Még a szobám ajtaját is kulcsra zártam, kizárva azt a lehetőséget, hogy bárkinek is eszébe jusson hozzám bekopogni a hajnali órákban. Különben el sem tudnám képzelni, hogy milyen következményei lennének annak, ha megneszelik a szökésemet. A szüleimnek végre lenne valós okuk örök életemre a szobámba zárni.

A hold ezüstös fényárba borította a halványan derengő tájat, misztikus, rejtélyes árnyékokat vetve a macskakövekkel kirakott járda felszínére, melyeket bakancsba bújtatott lábaimmal koptattam, pírba borult arccal, ahogy a hideg levegő megcsapta meleg bőrömet. Hűvös szellő és a tücskök hangos ciripelése kísérte végig az utamat, miként egyre közelebb és közelebb kerültem a kapualjban tornyosuló Yoongihoz. A messzeségben eleinte csak cigarettájának égő végét láttam vibrálni, mígnem már láttam a füstöt és a förtelmes bűzt is egészen közelről érezhettem, mely fintorba rántotta az arcomat, de nem szóltam meg érte, hiszen nem mérgezte magát állandóan vele, kizárólag akkor, ha unalmát próbálta elűzni.

- Már azt hittem, hogy berezeltél és ki sem jössz – rekedtes, mélyen zengő hangja unottan csengett az éjszakában, miként a tüdejébe szívott füstöt az arcomba fújta, mely miatt alig tudtam magamba fojtani a kitörni készülő köhögő rohamomat.

- Ígéretet tettem neked, hogy elkísérlek és nem szoktam megszegni a szavamat – gyenge próbálkozás volt az, ahogy a rám törő inger ellenére is próbáltam megszólalni be-be könnyesedő szemekkel.

- Ettől függetlenül a fóbiád nagyon is felülkerekedhetett volna rajtad. Ne hidd, hogy nem vettem észre, miért nem vagy hajlandó időpontot foglalni egyik szalonban sem – a visszafogott, kimért Yoongi szája szegletében most egy kedves, barátságos, ámde felettébb halovány görbület jelent meg, melyet csak és kizárólag az én megnyugtatásom, bíztatásom céljából varázsolt arcára. – Régóta szerettem volna már egy tetoválást az alkaromra, de ha te nem lennél, valószínűleg még nem kerítenék rá sort.

- Miért miattam? – ráncoltam össze a szemöldökömet, miként egy heves fuvallat megrezdítette világosbarna frufrum tincseit, kezeimet pedig a pulóverem zsebébe rejtettem, igyekezve felmelegíteni átfagyott csontjaimat. Nem igazán értettem, hogy legjobb barátom mire célzott utolsó mondatával.

- Mert az elvesztett fogadásnak hála végre van, aki elkísér a tetováló szalonba. Nagykorú vagyok, minden jogom megvan hozzá, hogy azt tegyem, amit csak szeretnék, de semmiképpen sem akarok úgy magamra varratni valamit, hogy nem kérem ki legalább egy személy véleményét a mintázatról. A te ízlésed pedig egyébként sem rossz, kislány – hangja vidáman csengett, mint aki kifejezetten jól szórakozott állításán, amivel a krémszínű pulóveremet és halványkék farmeromat vette górcső alá, nőies daraboknak titulálva őket. Mik szerintem egyszerűen csak divatosak és szépek voltak, nem pedig az ellenkező nem szekrényéből előrángatott szövetek. Yoongi halk nevetésbe kezdett szőkés hajába túrva, miként elindultunk a hűvös utcán, és leheletünk néma páraként szállt a csillagok felé. Halvány mosolyt görbítettem ajkamra, ahogy könyökömet legjobb barátom oldalába fúrtam, ezáltal jelezve számára, hogy vettem a célzását, ámde cseppet sem vettem magamra élcelődését. Hiszen barátságunk alkalmával egészen megszokottá váltak az ilyen jellegű megszólalások, tréfálkozások, melyekkel semmi ártó, bántó szándékunk sem volt a másik felé.

- Tehát még nem találtad ki, hogy mit szeretnél magadra varratni? – fejemet enyhén oldalra fordítva meredtem Yoongi vékony alakjára, ahogy sötét ruhái rejtekébe burkolózva egészen úgy festett, mint egy lidérc, hiszen a fekete szín magába szívta az összes holdfényt, mely alakjára vetült, egyedül hófehér bőre és világosszőke haja zavarta meg az összhatást.

- Nem igazán, ott biztosan fognak tudni mutatni sablonokat, amik közül választhatok majd. Mindenesetre az elképzeléseim alapján az egész egy jól hangzó felirat köré épülne – magyarázta, szeme csillogásából adódóan pedig pontosan tudtam, hogy nagyon is lelkesedett a kezére rajzolandó tetoválásért. – Mellesleg ez egy remek lehetőség arra is, hogy felülkerekedj a félelmeden, nem gondolod?

Kissé félénk mosoly az, amit az arcomra erőltettem, hiszen cseppet sem az volt a meglátásom a fóbiámmal kapcsolatban, mint neki, mégsem akartam ünneprontóvá válni a szemében, ha már ennyire igyekezett velem is jót tenni.

- De, igazad van.

Jungkook

Fáradtan, nyűgösen csoszogtam be a pihenőszobába, gyorsan lekapcsolva a neon lámpákat, felkattintva a halvány barackszínű led sort, ami végig fut a plafon és az oldalfalak találkozásánál, ezzel megmentve a szememet. Halkan nyögtem fel, mikor a hátam a fekete bőrkanapét érintette. A hátam közepére sem kívántam a következő vendéget, minden vágyam az volt már délután is, hogy hazaérjek; kivegyek a fagyasztóból valami mirelit kaját, bedobjam a mikróba és amíg elkészül, megfürödhessek, majd egy akció film mellett elpusztítsam, aztán bedőljek az ágyamba, mint egy zsák krumpli. De nem, mert valami gyereknek csak most jó megcsináltatni a tetoválást, mert a haverja, akinek a véleményére ad valamit, most tud vele tartani; ráadásul halványlila gőze sincs arról, mit akar. Csodás!

Bágyadtan pislogva fordultam a jobb oldalamra a háttámla felé, hogy amíg megérkeznek, egy kicsit tudjak még pihenni. Hoseok lelkesen vállalkozott a feladatra, hogy ő készítse el neki az örök művet, de lett beírva hozzá valaki, akinek ugyanúgy elment az esze nyaralni, mint ezeknek és azt hiszi, hogy a tetováló művészek nulla huszonnégyben dolgoznak. Pedig a hivatalos munkaidőnk este hétig tart, akkor bezárunk és kész, ennyi volt aznapra. Egyetlen egy pozitívuma van ennek a tortúrának – mégpedig a pénz, mivel én vagyok a főnök, enyém a hely és hála a magasságos Istennek, hogy holnap nincs senkim, vagy inkább ma, egész végig döglődni fogok az ágyamban.

Nagy szusszantás kíséretében hunytam le a szemeimet, majd megjelent előttem életem legkínosabb jelenete. Az ágyban feküdtem egy szál alsógatyában és hevesen csókoltam az első barátomat. Kim Yugyeom, aki akkor tizennyolc, én meg tizenhat voltam. Ő már ruha nélkül vonaglott alattam, szégyentelenül nyögve, mikor is a szobám ajtaja premier plánba tárult ránk és édesanyám döbbent tekintete vonta el a figyelmemet a fekete hajú srácról.

Az arcáról a döbbenet úgy tűnt el, mint a grafit vonalak radír segítségével a papírról, és semmit sem tudtam leolvasni róla.

- Kérlek, kisfiam öltözzetek fel és beszélni szeretnék veled. A konyhában várlak – azzal becsukta az ajtót és nekem úgy keletkezett gombóc a torkomba.

Pillanatok alatt lohadt le nemesebbik felem. Yugyeomot álló farokkal küldtem el és érthető módon nem repesett az örömtől. Direkt ma akartuk csinálni, mert nekem nem voltak itthon a szüleim - ezek szerint mégis -, nála sajnos igen, erre anyám ránk nyit az előjáték kellős közepén.

Lehajtott fejjel, mint aki gyilkosságot követett el, úgy mentem a konyhába, ahol édesanyám az asztalnál ült egy bögre tea társaságában. Azt a bögrét tőlem kapta Anyák napjára, a kedvence és ez ébresztett bennem reményt, hogy talán nem utál, nem undorodik tőlem, hogy egy szem gyermeke nem éppen a bögyös nem felé kacsintgat. A vele szemben lévő széket kihúzva, idegesen ültem le, még véletlenül sem pillantva rá, mert a félelem hideg, vasmarka szorította a szívemet.

- Jungkook, nézz rám, kérlek! – hangja lágy volt, mint mikor kisgyermek koromban rémálmoktól gyötrődve másztam be a szüleim ágyába és ő nyugtatólag simogatta a fejemet, pillangó puszikat nyomott a homlokomra, miközben édes hangján énekelt nekem altatódalt.

Lassan, ijedten emeltem fel a fejemet, de nem az a kép tárult elém, mint amit elmém vetített nekem. Édesanyám nagy, meleg barna szemeivel engem fürkészett, ajkain szeretetteljes mosoly ült, barna vállig érő haját pedig a füle mögé tűrte. Kis kezeivel elengedte a meleg bögrét és asztalon átnyúlva, tenyérrel felfelé fektette le a lapra, jelezve nekem, kéri az én nagy kacsóimat oda. Kissé még bizonytalanul, de odanyújtottam neki, ő pedig óvatosan zárta ujjai közé a kezeimet, ellágyultan pillantva rám.

- Jungkook, kisfiam. Miért nem mondtad el nekem? – pár pillanatig néma maradtam, hiszen nem így terveztem, hogy a tudtára adom, de már a gubanc kellős közepén voltam, nincs már mit titokban tartanom.

- Én nem mertem elmondani, mert... féltem, hogy elhagytok engem, hogy eltaszítotok magatoktól azért, mert meleg vagyok. Nem akartalak egyikőtöket sem elveszíteni és most sem akarom, hogy eltávolodjatok tőlem apával – anya elengedte kezeimet, én pedig ijedten, halálra rémülve néztem rá; de ő kecses ujjait a félelemtől fehér pofimra simította.

- Jungkook, kicsikém, olyan butus vagy. Sohasem hagynálak el téged, ahogy édesapád sem. A gyermekünk vagy, a mi fiúnk, a saját vérünk és mi mindenhogyan szeretünk téged. Csak az fáj nekem, hogy nem árultad el, ez olyan, mintha nem bíznál meg bennünk.

- Ez nem igaz anya! Én csak nem tudtam, hogyan mondhatnám el. Természetes, hogy megbízom bennetek, a szüleim vagytok, szeretlek titeket, ti vagytok a legfontosabbak nekem – kis kezeit levéve az arcomról sajátjaim közé fogtam, gyengéden szorongatva. – Szeretlek anya!

- Én is szeretlek téged, kisfiam! Legközelebb ne habozz elmondani bármit, akármit. A szüleid vagyunk, hozzánk mindig fordulhatsz – biztató mosolyra görbültek ajkai. Halkan elmormoltam neki egy köszönömöt és megkönnyebbültem fújtam ki a levegőt a tüdőmből, miközben hátradőltem a szék támlájának vetve magamat. – És ki volt az a fiú? A barátod?

Arcom azonnal lángolni kezdett, a nyálamat is félre nyeltem így köhögve jutott eszembe a nem is olyan régen megtörtént kínos esett, de most már nem éreztem a gátat, hogy elmondhassam anyámnak az igazságot magamról és Yugyeomról.

- Nos, ő tényleg a barátom. Tudod, ő végzős és két hónapja randizunk már. Ő hívott el először és kérdezte meg, hogy járnánk-e, én meg igent mondtam, mert kedvelem, de... nem érzem úgy, hogy ő lenne az igazi. Egyáltalán nem tudom magamat elképzelni vele. Néha úgy érzem, kihasználom azzal, hogy járunk, mert nem vagyok belé szerelmes. Rossz ember vagyok emiatt?

- Kicsikém, nem is kell még ilyeneken gondolkodnod, fiatal vagy még, éld az életedet. De azért csak ésszel! Egyáltalán nem vagy rossz ember, Kookie. Lehet idővel megszereted, vagy nem lesz ebből a kapcsolatból semmi, de ha úgy érzed nem akarod tovább folytatni, akkor mond meg neki. Ne szenvedjen egyikőtök sem! – jobb kezének puha ujjaival a szemembe lógó hajszálakat tűrte el, így lehetősége nyílt arra, hogy belenézhessen a szemeimbe; az övéi viszont huncutul csillogtak. - És ha lehet egy kérésem hozzád, legközelebb lehetnétek halkabban – anya hangos nevetése töltötte be a konyhánkat, miközben a fejem vérvörös színre váltott, mint ahogy a kaméleon szokta változtatni megjelenését. Anyám szereti a véremet szívni.

- Anya!

- Jungkook! – a hirtelen hang mi felrázott álmomból - ami anyámmal való legcikibb beszélgetésünk volt -, olyan hirtelen ért, hogy ijedtemben a kanapéról lefordultam, így beütve teljes bal oldalamat. Hangosan káromkodtam, cifrábbnál cifrább szavakkal illetve Hoseokot, aki felriasztott, hogy megérkeztek a jómadarak, ideje lenne a seggemet kihúzni innen.

A nem létező bajszom alatt morgolódva indultam ki a szobából, óvatosakat pislogva, mert az erős fényáradat bántotta a szemeimet. Lassú léptekkel, egy hatalmas ásítás kíséretében értem oda a bejelentkező pulthoz, aminek másik oldalán két fiú állt. Az egyik fiúnak szőke haja és a fehérnél is fehérebb bőre volt, ijesztően sápadt, csak úgy világított a neon fényei miatt, mégis arca markáns, arcéle hegyes és lehet, ha az ujjaimat hozzáérintettem volna, el is vágná őket. Az öltözéke azonban szöges ellentéte hajának és bőre színének, fekete ruhákat viselt, ezzel a megtestesült kontrasztot képviselve. Érdeklődő szemekkel nézett szét a szalonban, a falakra felaggatott elkészült mintákat figyelve. Valószínűleg ő az, aki a ma hajnali vendég lesz.

A másik fiú azonban a száznyolcvan fokos ellentéte. Világos barna haja, ami kicsit a szemeibe lóg, a kedvenc süteményemre emlékeztetett, amit édesanyám előszeretettel készített el nekem a mai napig, akárhányszor hazamegyek hozzájuk látogatóba. Krémszínű pulóver és halványkék farmernadrágot visel, amik kicsit nőies daraboknak tűnnek, de neki, az ő kecses, formás és vékony alakjára pont tökéletesen passzolnak.

Az arca olyan, mint egy kiskutya, hatalmas, mandulavágású tejcsokoládé szemeivel kissé félve pillant körbe a helységben; ajka valami eszméletlen hívogató, rózsás árnyalatú. A kinti hideg pipacs színűre csípte orcájának mindkét oldalát, bőre enyhén barnás volt, ami kifejezetten jól állt neki. Egyszerűen tökéletesen festett, teljesen elütött a szoba színeitől, a hangulatától. Ez a fiú pontosan úgy nézett ki, mint az én ideálom, tökéletesen megtestesítette.

Ahogy a pulthoz értem, mindkét új jövevény figyelmét magamra irányítottam. A srác, aki nekem már most megtetszett külsőre, kissé félve tekintett rám, enyhén remegve és csak remélni tudtam, hogy nem tőlem, hanem a kinti hidegtől volt ez. Azért ennyire nem lehettem ijesztő.

- Sziasztok! Jeon Jungkook vagyok, én készítem el a tetoválást nektek – erektől duzzadó jobbomat a szőke srác felé nyújtottam, aki halvány mosollyal mutatkozott be nekem. Jobb szemem sarkából láttam, ahogy Hoseok szinte nyál csorgatva szuggerálta őt. Remélem nem élvezz el itt helyben.

- Min Yoongi, nekem lesz majd a minta – bólintással jeleztem felé, hogy vettem, azonban gyorsan elszakadtam lényétől és minden figyelmemet a még mindig remegő barna hajú fiúnak szenteltem, felé nyújtva a kezemet. Hosszú ujjai döbbenetesen puhák, mintha pihe lenne, és erős, pedig az ember nem hinné ezt.

- Kim Taehyung, örülök a találkozásnak!

- Én is Taehyung! – hüvelykujjammal kicsit megsimogattam az elérhető bőrfelületet, mire orcácskáinak rózsavörös árnyalata még erőteljesebb lett. Iszonyatosan jó volt érinteni a kezét!

- Szóval, van valami elképzelésed Yoongi, hogy mit szeretnél és hová is gondoltad pontosan? – miközben hozzáintéztem kérdéseimet, elindultam a helyemre, hogy előkészítsem az eszközöket.

- Egy szövegrészlet lenne, de eddig nem tudtam mi lehetne hozzá a minta. De ahogy nézegettem itt a képeket kitaláltam a legjobbat. A jobb alkaromra szeretném és a csuklóm belső felére kellene egy nyílvesszőnek az eleje, a rúdja lenne a szöveg és a tollnak a vége a könyökhajlatomig érne. Megoldható?

- A legjobb helyre jöttél. Feketére akarod az egészet, vagy legyen benne szín? – a két fiúra vezettem a tekintetemet miközben megálltam egy szekrény előtt, ahol a festékeket és tűket tároljuk.

- Feketére és nem akarom nagyon vastagra őket – bólintottam egyet a kívánságaira és a megfelelő darabokat a kezeimbe véve csuktam be az ajtót, majd tettem le a megfelelő helyre, ahonnan majd kényelmesen elérem őket munka közben. Visszaindultam a pulthoz, hogy a rajzot megfelelően elkészíthessem és a sablon vonalakat végre rátehessem a bőrére egy alapos fertőtlenítés után.

Meglepően hamar elkészültem vele, pontosan tudta, hogy mit és hogyan akarja így már a székeken ültünk, Yoongi az én jobb oldalamon egészen közel hozzám, hogy pontosan elérhessem őt, míg Taehyung picivel távolabb foglalt helyett a bal felemnél, ahonnan tökéletes rálátása nyílt a procedúrára. Azonban mikor a tűt vettem elő és helyeztem volna bele az eszközbe, amivel végre neki láthatok a munkának, Taehyung halkan felnyögött és remegése vadabbá vált, szemei is fennakadtak és úgy dőlt le a székről egyenesen az én ölembe, mint akit fejbe vágtak.

SF.xx