Mély csend telepedett a teremre, de az én fülemben, egyre csak a fegyver hatalmas csattanása hallatszott. Rémülten, egész testemben remegve zuhantam térdre két férfi mellett, majd sokkosan kaptam a kezeimet ajkaim elé. Sötét színű, ragacsos, meleg folyadék szivárgott a padlóra, lassan hozzám érve, mélyen felszívódva a ruhámba.
- Ne, ne, ne... - ismételgettem hallkan, majd egyre hangosabban. Nem tudtam megállapítani kihez tartozik a vér, de egyik opció sem tetszett. Édesanyám némán könnyezve térdelt a másik oldalra, kezét apám vállára simítva, aki félig MinSeokon hevert. Majd egy örökévalóságnak tűnő pillanat után Xiumin kinyitotta a szemeit, majd kicsit megemelkedve ültette fel, az apámat is.
- MinSeok – borultam azonnal a férfi karjaiba, de ekkor meghallottam apám halk köhintését. – Apa! – szorítottam magamhoz az idősödő férfit.
- Édes kicsi lányom – motyogta a hajamat simogatva. – Véres leszel.
- Nem érdekel – szorítottam még erősebben, de egy a derekamra fonódó kar elvont tőle.
- Hagyd egy kicsit levegőhöz jutni – suttogott a fülembe életem szerelme.
- MinSeok, te jól vagy? Nem sérültél meg? – Mérem végig aggódva, ahogy apám édesanyám karjaiba dőlve keres menedéket.
- Nem, az apád, megmentett.
- Miért? Miért ugrottál a golyó elé? – Kérdezem, nem mintha nem lennék hálás, de az ő elveszítésének gondolata legalább annyira fájt, mintha Xiumint veszítettem volna el.
- Mert szeretném, ha boldog lennél és ez, most már látom, MinSeok nélkül nem lehetséges – mosolyog ránk, mintegy áldását adva ránk.
- De nélküled sem – suttogom, majd az anyámra pillantok. – És most már anya nélkül sem.
- Tudom, én sem tudnék az lenni – mosolyog fel a nőre, aki csak pirulva hajtja lejjebb gyönyörű arcát.
- MingSoo – lép mellém ChanYeol – hívtuk a mentőket, hamarosan itt lesznek. Az apád rendbe fog jönni – mosolyog és mint egy végszóra néhány orvos köpenyes férfi lép a terembe.
Végül az apámat korházba szállították. Édesanyám a mentővel ment, apa is ragaszkodott hozzá, hogy őt idézem „nem szeretné szem elől téveszteni most, hogy ennyi év után újra láthatja". Én MinSeokkal mentem utánuk és mire az orvosok végeztek apa vizsgálatával mindenki a korházban volt. Anya, MinSeok, JongDae, JongIn, ChanYeol, YunSeo, SeHun, ChoHee és én is, mindenki, még a királyi pár is. Az idő lassan haladt, de végül csak bemehettünk hozzá, igaz csak anyám és én.
- Szia – suttogtam az ágy mellé lépve.
- Sziasztok – mosolygot ránk, majd megfogta édesanyám kezét, amint az ágy mellé lépet. Melegség öntötte el a szívemet, hogy így láthatom őket. És bár tudom, még rengeteg mindent kell megbeszélniük és megbocsátaniuk egymásnak, tudom, közösen mindent túlélünk, és minden rendbe fog jönni.
- Mindenki itt van kint – mondja anya – és tudni szeretnék, hogy vagy.
- Egész jól. Csak egy karcolás. Még szerencse, hogy KimHee sosem tudott jól célozni. – Nevet, és ez volt az utolsó alkalom, hogy kiejtettük a nevét. Ez jelezte, itt a vége lassan.
Mikor apát pár nap múlva kiengedték a korházból, akkor kezdődött csak az igazi őrület. Zártkörű tárgyalások, poszt váltások, tanúvallomások és ítéletek. Kezdtem azt hinni, lassan megőrülök. Hát még mikor, egy közös ebéd alkalmával, váratlanul minden elfeledett emlékem eszembe jutott. Minden hang, amit hallottam, minden arc, amit láttam és minden fájdalom, amit éreztem. Elsöprő erővel tört rám az érzés, de hála Istennek, mindenki velem volt, akit csak szeretek. Idő közben hivatalossá tettük SeHun és ChoHee eljegyzését és nekikezdtünk az esküvő megszervezésének. Hál' Istennek, az Északiaknak sem okozott gondot a házasság. Így minden sínen haladt. ChanYeol és YunSeo is fülig szerelmes volt és a szüleim kapcsolata is jó úton haladt, hogy MinSeokot és magamat ne is említsem. Időközben mindenkinek sikerült megbékélni mindenkivel és mindennel. YunSeo is megbocsátotta, hogy nem mentem el az első kiállítására, bár azt egy kicsit túlzásnak érezte, hogy három hónapra kibéreltem Szöul egyik legjobb galériáját, de hát, nem is ez a lényeg. Bár a mindennel való megbékélés apámnak kicsit nehezen ment, miután elmondtam, lefeküdtem Xiuminnel. Nem kicsit lepődött meg, a nagyon is zavarba ejtő témán. Elsőre azt hittem szívrohamot kap, mikor meghallotta – még szerencse, hogy anya is velünk volt -, de végül egész jól kezelte. Bár azért behívta magához MinSeokot egy elbeszélgetésre. Nem tudom miről folyhatott a csevej pontosan, mert akárhogy kérlelem Xiumint, soha nem mond semmit.
- Na, mond már el – kérlelem – rám is tartozik – durcizom.
- Mondtam már, semmi olyan, ami komolyan kéne, hogy foglalkoztasson – sandít rám a volán mögül. Épp egy randira tartottunk, és tessék, még csak azt sem tudtam hova.
- Hát jó, akkor legalább azt mond meg hova megyünk.
- Meglepetés – mosolyog rám, majd nemsokkal később leparkol egy kis erdő melletti parkolóban. Már most ámulva a természet szépségén, szálltam ki a kocsiból. Tudtam, hogy piknikezni indulunk, de nem ilyen helyszínre számítottam. Kicsit megnyújtóztattuk elgémberedett tagjainkat, majd kipakolva a kocsiból – és egy kisebb „vita" után, miszerint a hölgyeknek nem illik cipekedni – elindultunk az erdő belseje felé egy alig észrevehető kis ösvényen, míg el nem értük a célunkat, ami nem volt más, mint egy kis rét. Nyár révén a kis tisztás friss, zöld színét a szivárvány minden színét felvonultató ezernyi kis virág törte meg, amelynek bódító illata körbe lengte a kis teret, amelyet egyik oldalát maga a felséges fák otthonát képző erdő, a másikat pedig egy kis patak határolta, amelynek partján egy öreg mégis erős és gyönyörű fűzfa állt, szinte teljesen a földig érő lombkoronával, amely árnyékot biztosított az ide tévedő vándor számára. MinSeok a fa tövében terítette le a kis pokrócot, amire letelepedve, egymáshoz bújva csodáltuk tovább a kis tisztást.
- Gyönyörű itt minden – suttogtam, nem akarván megzavarni a rét csendes nyugalmát.
- Igen, ezért is szeretem annyira ezt a helyet. Még az édesanyám mutatta, mikor kisfiú voltam – mosolyodik el a kellemes emlék hatására, ami engem is mosolyra késztet.
Élvezve a hely szépségét halkan beszélgetve, fel-fel kuncogva élveztük egymás társaságát, mikor is MinSeok hírtelen egy kis termoszt varázsolt elő a piknik kosárból.
- Tudom, hogy ez egy kicsit meglep és hogy nem a legjobb a csomagolás, de valahogy hidegen kellett tartani. – Kuncog, majd kitölti a termosz tartalmát a két pohárba.
- Mi az?
- Pezsgő.
- Wow, mit ünneplünk? – Veszem el mosolyogva az egyik poharat.
- Hát nem emlékszel, ez egy kicsit elszomorít – biggyeszti le ajkait, aminek eredményeképpen elképesztően aranyos lesz.
- Sajnos – suttogom.
- Akkor hadd emlékeztesselek – nyom egy puszit a homlokomra, majd beszélni kezd. – Tudod, ma augusztus huszonhatodika van és pontosan két hónappal ezelőtt ígértél nekem valamit – mosolyog és nekem kezd valami derengeni, így egyre inkább hitetlenkedve pislogok fel Xiuminre. – Szeretném, ha most betartanád az ígéreted – térdel fel előttem, mire én könnyeimmel küszködve kapom az ajkaim elé a kezeimet, de MinSeok elemelve azokat fogja sajátjai közé. – Sok minden történt köztünk, a viharos megismerkedéstől kezdve, eddig a nyugodt és gyönyörű pillanatig, de az elmúlt idő egyetlen percért sem bánom, mert veled lehettem és nagyon szeretném, ha ez így is maradna – mondja elengedve kezeimet és elő vesz egy kis dobozkát, amit felnyitva fedi fel annak tartalmát, egy gyönyörű gyűrűt. – Han MingSoo, megtisztelnél azzal, hogy Kim MingSoo leszel és hozzám jössz feleségül? – Kérdezi és lélegzet visszafojtva várja a válaszomat.
- Úr Isten – suttogom, majd könnyeimnek szabad utat engedve kezdem el ismételgetni: - Igen, igen és igen! – Válaszolok, majd ahogy az ujjamra kerül a gyűrű azonnal csókolom is meg az előttem térdelő mérhetetlenül boldog férfit, ugyan olyan boldog, mint én. Mert most már nem csak te és én van, hanem mi, és ez így tökéletes. Így gyönyörű!

****
Sziasztok. El sem hiszem, hogy befejeztem. Szinte könnyeket hullatva engedem el ezt a története, remélve, hogy nektek is annyi örömöt és boldog pillanatot okozott, mint nekem. köszönöm, hogy kitartottatok mellettem, még akkor is, mikor kicsit megcsúsztam a frissítésekkel. Köszönöm a rengeteg megtekintést, sok szavazatot és a kedves kommenteket. Köszönöm a támogatást, amit adtatok minden egyes fejezethez. Különösképpen azoknak, akik az elejétől a végéig velem maradtak!
U.i.: Bocsánat az elgépelési és helyesírási hibákért!