Reggel, mikor felkelek, még egy kicsit tompa az agyam és a fejem is zúg, de a tegnapi éles fájdalom eltűnik, hála az égnek. A plafont bámulva gondolkozom az emléken, de semmi használható nem jut eszembe. Tudom, hogy hallottam már azt a hangot valahol, nem is egyszer, de nem tudom kihez csatolni, és az a férfi, láttam már egészen biztos, csak, azt nem tudom, hogy hol. Ah, ennek így semmi értelme csak azt érem el, hogy megint megfájdul a fejem. Hagyva az emlékezést inkább kimászom az ágyból, és úgy döntök, lemegyek reggelizni. Felkelve kapom magamra a ruháimat, majd kicsit még kócosan indulok is ki a szobámból, meg sem állva egészen Xiumin szobájáig. Halkan kopogok be, hátha a tegnapi események után még alszik, nem szeretném megzavarni, de alig pár másodperc múlva kiszól, hogy bemehetek.
- Jó reggelt! – lépek be egy halvány mosollyal az arcomon, amiről szeretném azt hinni, csak a jólneveltségem miatt van ott, de valójában tudom, MinSeok miatt van.
- Neked is! – mosolyog vissza némiképp meglepetten. Épp a szekrény előtt áll, gondolom most öltözött fel. – Hogy-hogy itt?
- Épp reggelizni készültem, de nem volt kedvem egyedül lemenni, ezért gondoltam velem tarthatnál – mondom, de közel sem vagyok olyan biztos a dolgomban, mint ahogy azt mutatni szeretném, erről árulkodik az is, hogy enyhén elpirultam a mondandóm végére, csak tudnám miért!
- Nos, ez egy remek ötlet – mosolyog egyre vidámabban MinSeok. – Úgy is épp éhes vagyok!
- Remek, akkor menjünk is enni – indulok ki a szobából, Xiuminnal a sarkamban. Lesétálunk a kis étkezőbe – mert ilyenkor legtöbbször ott eszünk – majd, mivel ehhez van kedvünk, mi magunk sétálunk át a konyhába reggelit készíteni, amin az alkalmazottak ugyan kicsit meglepődnek, de már kezdik megszokni. Mivel épp a mi uralmunk alatt áll a konyha, ezért a konyhai munkások inkább kivonulnak, így zavartalanul élvezhetjük egymás társaságát, ami nem kis felfordulással jár. Így mire végzünk a reggeli készítéssel és étkezéssel a konyha kisebb csatatérnek tűnik. Nem is csoda, hogy a szakács jóformán kizavart minket, persze csak illedelmesen.
- MingSoo – pillant rám Xiumin, mikor már a szobáink felé tartunk.
- Hmm?
- Hogy van a fejed?
- Jól, már nem is fáj – motyogom, mert tudom, miért tette fel ezt a kérdést. – Beszélnünk kéne a többiekkel ugye?
- Igen – bólint.
- Rendben, akkor úgy fél óra múlva a társalgóban, szólok mindenkinek. – Felelem, mire ő csak bólint, én pedig elindulok megkeresni a többieket, így nem egészen fél óra elteltével, már mindenki a társalgóban ül.
- Ming – kezdi ChanYeol. – Miért hívtál ide minket? Nem mintha gond lenne, hogy társalogni akarsz, de tudod, holnap és holnap után lesznek az évzáró vizsgáink, és végre megkezdődhet a nyár! – Lelkesül fel a végére.
- Tudom – sóhajtom – de ez most szükséges. Emlékeztem.
- Na, ez remek! – örül meg Chen. – És mire?
- Az a baj, hogy nem sok mindenre – foglalok helyet én is az egyik széken, MinSeok és JongIn között. – Egy női hangra, amit már biztos, hogy hallottam valahol, de nem tudom hol. Pedig nagyon ismerős.
- Mit mondott a hang? – Kérdezi SeHun, és bár az arca érdektelennek tűnik, mint legtöbbször, de a hangján érződik a kíváncsiság.
- Azt, hogy „Őt majd én elintézem!"
- Milyen típusú volt a hang? – Érkezik a következő kérdés, ez úttal JongIntól.
- Kicsit mélyebb tónusú, hallatszott rajta, hogy a használója parancsoláshoz szokott, talán valamilyen vezető.
- Hát női vezetőből nem sok van, ez némiképp szűkíti a kört – mondja Chan. - Még valami?
- Igen, biztosra veszem, hogy ha hallanám a hangot, akkor felismerném, legalábbis meg tudnám mondani, hogy hasonlít e valamelyik köreinkben is ismert női vezető hangjára. Bár az emlék maga homályos, de minél többször gondolom végig, és ismétlem magamban, annál biztosabb vagyok benne, hogy meg tudnám határozni kihez is tartozik, ha meghallom.
- Más emlék? – Kérdi Kai, míg Xiumin csak csendben figyel.
- Igen – bólintok, de ez nem tesz jót már most zsongó fejemnek, így felszisszenek, mire MinSeok felém kapja a tekintetét.
- Jól vagy? Tartsunk szünetet? – Kérdezi aggódva, és a többieken is látszik az aggodalom.
- Igen, megvagyok. És inkább folytassuk, csak legyünk túl rajta. – Minél előbb! – Teszem még hozzá magamban.
- És mi az, amire emlékszel még? – Érdeklődik SeHun.
- Egy férfi arca. Kicsit sötét az emlékkép, ezért nem biztos, hogy felismerném, ha most látnám, de azt tudom, már láttam valahol, az előtt az éjszaka előtt is.
- Hogy nézett ki? – Dől előre érdeklődve Chen.
- Leginkább az arcára emlékszem, de nem volt magas.
- Biztos vagy benne? – Szólal meg újra Xiumin.
- Többnyire, úgy 80%-ban. A haja barna – folytatom is a leírást – talán fekete, tudom, ez nem segít sokat. De a szemei, olyan furcsák, talán nem is koreai, vagy félvér. Kicsit, hmm, mongolos az arca. Olyan ötvenes éveiben járhat. Kicsit kopaszodik, és már ráncos a szeme körüli rész. Vékony, szinte vonal ajkai vannak, és... úgy ennyi, amire emlékszem – pillantok körbe.
- Több mint a semmi – dől hátra Yeol a székében.
- Nem tűnik ismerősnek így a leírás alapján? – Kérdezi MinSeok. Mire a legtöbben csak sajnálkozva rázzák a fejüket, kivéve SeHun. Reménykedve pillantok unokabátyámra.
- Nekem az, egy kicsit. Mintha láttam volna, egy hasonló korú és kinézetű férfit, néhány úgymond, „nyílt" tanácsgyűlésen. Talán, KimHeevel. De sajnos nem vagyok benne teljesen biztos.
- Nem baj, legalább van honnan elindulnunk – áll fel MinSeok, mi pedig követjük. – Tudom, hogy ez nem az én tisztem, de arra kérnélek titeket, figyeljetek kicsit oda, hátha látjátok valahol ezt a férfit. Reméljük, megtaláljuk, és hajlandó mondani is valamit erről a kis gyülekezetről.
- Persze – egyezik bele Chan, a többiek pedig bólintanak. – Mindenki érdeke, hogy rájöjjünk, mit akarnak ezek. Miért akarják megölni MingSoot. És legfőképpen mi bújik meg a háttérben.
- Igyekszem emlékezni arra, mit is hallhattam – motyogom.
- És még valami – mondja Xiumin. – Figyeljétek KimHeet is, nem tudom miért, de úgy érzem, többet tud, mint amit elmond.
- Nem lenne meglepő – ért egyet SeHun és mint egy zárómondatként, le is zárja a beszélgetést, így mindenki indul a dolgára csak MinSeok nem.
- Jól vagy? – lépek mellé, mire rám emeli tekintetét.
- Persze, csak... - hallgat el és elfordítja a fejét, de én bátorságot merítve, nem is tudom honnan, fogom meg finom állát, és fordítom vissza arcát magam felé.
- Csak? – pillantok a szemeibe, és elveszek a tekintetében. Istenem, miért vannak ilyen igéző szemei? Csak szépen kell rám néznie és szinte bármit megteszek neki.
- Aggódom érted – suttogja halkan, de így is tökéletesen értem, olyan közel állunk egymáshoz. Elmosolyodva simítom tenyerem az arcára.
- Nem kell – suttogok vissza. – Tudom, amíg te itt vagy nem eshet bajom – mondom, mire MinSeok gondolva egyet hírtelen a karjaiba zár, és szoros ölelésbe von.
- Köszönöm, hogy bízol bennem – suttogja a nyakamba, mikor visszaölelek.
- Én pedig, hogy vigyázol rám – felelem. És, azt is, hogy itt vagy nekem!

****
Helló! Bocsi a hosszú kihagyásért, de mint a Harcnál – el sem hiszem, hogy befejeztem:D – említettem, nem volt ihlet. De most van, hála az égnek. Igyekszem, majd sűrűbben frisset hozni, és minél hamarabb elkezdeni az újat. Már csak azért is, mert nem szeretek egyszerre csak egyet írni. Remélem, tetszett a rész, és ti is érzitek a növekvő izgalmat!
Találkozunk a következő fejezetben!