A tömeg felsikoltott, aztán kitört az üdvrivalgás, mintha minimum valami szexi táncot lejtett volna itt valaki. A családtagok teljesen megilletődtek, leginkább Paeris anyja, akivel valószínűleg jól ismerték egymást.

Őt a király nyugtatta, míg az én hercegem egy mozdulattal felpattant, aztán elviharzott, én pedig mentem vele szó nélkül. A rózsakertben álltunk meg, szinte lezuhant a padra, úgy kezdte el figyelni a szökőkutat.

A vállára tettem a kezem, hátha megnyugtathatom, aztán totál összerezzent, mintha lopakodtam volna mögötte idáig. Habár, lehet nem hallotta, mert eléggé lemaradtam mögötte. De bassza meg, a srác tud menni!

– Minden rendben? – kérdeztem tőle, mondjuk tudtam az igazat.

– Úgy tűnik, hogy így van?

– Nem, dehogy, azért remélem, segíthetek. Látom, kiakadtál.

– Tudod, Rodotis sem tisztán gonosz volt, mégis, elegem lett belőle! Talán nem ez a legjobb megoldás...

– Szerintem tökéletesen megfelel, hiszen ránézésre, sosem tanult volna belőle – simogattam meg a hátát, aztán magamhoz öleltem, így a feje a vállamon pihent. – Nyugi, hercegem, inkább hallgassuk a víz csobogását, meg szagolgassuk a virágokat. Ha elég közel megyünk, egy méh megcsíp minket, onnantól az lesz a legnagyobb bajunk.

– Gondolod?

– Igen, az elég szar tud lenni. Téged sosem baszott meg egyik sem?

– Nem, hozzájuk nem különösebben vonzódom – válaszolta immár kicsit jobb hangulatban.

– Bolond vagy! Most komolyan nem csíptek meg?

– Nem, a rózsák közé viszont már estem be töpszliként.

– Az bármikor lehetett, még mindig az vagy.

– Te pedig egy seggfej!

– Lehet, de jól végzem a dolgom – pusziltam meg az arcát a nagyképű válaszom után.

– Az igaz. Annyira szép itt minden, tényleg nem ártana kikapcsolódnunk kicsit, ez nem tartott sokáig, mégis teljesen leszívott, az átkot meg még nem hevertem ki.

– Jó ötlet! Van valami terv? – kérdeztem izgatottan, megragadva az alkalmat.

– Szeretsz lovagolni?

– Ezt most komolyan mondod?

– Hogyan máshogyan? Engem nem láthattál mostanában, mivel annyira nem éreztem rá kedvet az utóbbi időben, azonban... azt hiszem, most itt az alkalom elmenni kurva messzire, aztán vissza! Benne vagy?

– Baszki, benne! Nem értek hozzá, szerintem meg fogok dögleni, de nyomjuk!

– Oké, akkor gyere!

A hosszú hajú szépség energikusan felpattant, megragadta a kezem, aztán futásnak indult. Meglepődtem a hirtelen örömén és izgalmán, közben pedig örültem neki. Rohantam vele együtt, így legalább megnézhettem az istállókat is.

Mikor bementünk, csodás lovakat láttam: foltosakat, pöttyöseket, menő feketét, teljesen fehéret, barnát, mindenfélét. Ezeknek van valami elnevezése is, csak én rohadtul nem értek hozzájuk.

De egészen izgalmas, főleg, az tetszett, amihez Paeris odasomfordált. Egy sötét lábú, tarka, felül fehér és világos színű paripát köszöntött, ami úgy tűnt, eléggé örül neki.

– Ő a lovam, Aloga. Erős egy kanca, az biztos. Mit gondolsz róla? – vett a kezébe egy kefét, míg az állat zabált.

– Menő, milyen kibaszott nagyok!

– Azok, ha találsz magadnak egy menő csődört, akkor csórd csak el nyugodtan. Legalábbis én azzal tudnálak elképzelni.

– Okés, nézek egyet! – válaszoltam neki, aztán elkezdtem keresgélni az állatok között.

A tekintetem megakadt egy nagyon szép, gesztenyéhez hasonló színűn. Egészen hasonlított a hajamra, így feltételeztem, hosszú farka van, aztán lenéztem a lába közé: király, ez bizony lófaszos! Kinyújtottam felé a tenyerem, lassan megszagolt, aztán engedte, hogy megsimogassam a szőrét. Milyen kellemes! De jó meleg a teste, ez nagyon király!

– Ő ott Strapí. Fidiánul azt jelenti a neve, hogy villám. Ha nem tudnád, baromira tud repeszteni – vetette oda nekem, míg a saját lovát nyergelte.

– Elképesztően szép! És milyen kicseszettül izmos!

– Az bizony, segítsek?

– Persze, nem ártana. Mondjuk, inkább kihagynám, azt hiszem.

– Mit hagynál ki?

– Nem ülhetünk egy lovon?

– Nem tudom, annyira lehet nem örülne neki Aloga, ha lesúlyoznád te is. De vihetjük a csődört, akkor tanítgatlak! – ajánlotta fel, mire a srác lovának a mélybarna szemébe néztem.

– Pedig már olyan izgatott, sajnálnám szerencsétlent, ha itt lenne hagyva! Akkor most nem tudom, mi legyen. Mehetnénk lassan?

– Vágtázni akartam, viszont legyen, ha erre vágysz!

– Majd megteheted! Csak egy kicsit gyakorolnék! Ha tanulhatnám, hamarabb minden rendben menne! – győzködtem, és úgy látszott, sikeres az akcióm, ugyanis beadta a derekát.

– Rendben, viszont Strapí szeret futni, fog is, ha elkezd, az életedért kapaszkodsz, felfogtad?

– Fel, fel, csak menjünk már! Dobd rá a nyerget! Kell az egyáltalán?

– Igen, jót tesz a lónak meg neked is, ha nem esel le, meg tart téged valami.

Ezután a szerelmem sok mindenről mesélt, amíg előkészítette a két állatot az útra. Alig bírtam felugrani a lóra, aztán még beszélt a helyes tartásról, mindenféle pozícióról, végül úgy döntött, elkobozza tőlem a kantárt, amíg simán sétálunk.

Szépen, lépésben haladtunk, tetszett nekem a nyugtató rázkódás, a csődör testhője pedig melengetett. Igazán nyugodtnak érződött így minden, csak lassan haladtunk, aztán Paeris megengedte, hogy én menjek kicsit egyedül, de csupán fokozott körültekintéssel.

Egészen simán mentek a dolgok, élveztem a friss levegőt, a hercegem pedig lehiggadt, nem értettem, egészen idáig, miért nem láttam lovon. Állati szép helyeken mentünk, kitaposott földutakon, amik körül mezőkön nőttek a virágok, az ég kékellett, azon bárányfelhők úsztak mindenfelé.

A nap sütött, nem túl durván, viszont kellemesen. Finom szellő fújt, bal oldalán az ösvénynek erdő, a másikon tisztás húzódott. Néha-néha a patások megálltak zabbantani, kamilláztak, szó szerint, ott nőtt a csomó az út szélén.

Tök messzire mentünk, legalább egy óráig haladtunk előre, aztán Paeris megálljt intett, mire beértem őt, majd tettem, amit kért.

– Na, mi van?

– Forduljunk vissza, és mehetsz kicsit gyorsabban, ha akarsz! – közölte velem, mire majdnem leestem az örömtől.

– Ez baromi jó, mehetünk is!

– Nyugalom! Ügetned szabad! Sokkal gyorsabban mennék egyedül, de így alkalmazkodom hozzád, akkor te szintén tedd meg velem! – adta ki a parancsot, mire én serényen bólogattam.

Fasza, annyira király ez a helyzet! Lovaglunk Paerisszel, valószínűleg kibaszottul béna vagyok, mégsem szekál, lehet még fog. Ettől függetlenül, boldogan ügettem vele vissza, imádtam, ahogy a szél a hajamba kapott, a sebességet pedig hihetetlenül élveztem!

Baromi biztos kezdtem lenni abban, hogy én ezt még meg akarom majd ismételni, ugyanis jó látni az örömöt a hercegem arcán... és eleve, gyönyörű a táj! Nem olyan érzés, mint a hintón, egy vagyok a természettel!

Sokkal gyorsabban hazaértünk, a szépséges seggű nevetett örömében, látszott, totál felszabadult némi lovaglástól, én úgyszintén. A végén már kiabáltam a boldogságtól, úgy tértünk vissza a karámba.

– Miért nem szóltál róla idáig? – kezdtem egyből komoly hangnemmel.

– Nem szoktam szólni annyira, ráadásul mostanság tényleg nem lovagoltam nagyon, így nem csoda a depi, amin keresztülestem.

– Így tényleg nem az. Tetszik, amiért ennyire felvidultál tőle! Mehetnénk máskor is, állati volt! – szenvedtem le magam az állatról, aztán a hercegem hozzáértően dolgozni kezdett, míg én gondoltam, a távolból figyelem.

– Klae! Nem, told vissza a segged, meg kell tanulnod segíteni!

– Jól van már, csinálom! Mi a feladatom?

– Látod azt a lapátot? – mutatott a sarokba.

– Igen.

– Azzal kell szart takarítanod.

– Jaj, ne már!

– De már, munkára fel! – csapta össze a tenyerét, aztán kénytelen-kelletlen belevágtam a dologba.