Nem tartott tíz percig sem, mire megtaláltuk a keresett helyet. Takaros volt, de semmi különös, szép, tiszta, otthonos. Némileg jobb a kastély örök folyosóinál, amiken el lehet veszni.

Habár azóta tudom, mi és merre van nagyjából, a dolgok másik része még mindig kérdéses számomra. Bazi nagy az a kastély, Paeris meg lazán jár-kel, akárcsak valami főúr. Jó, ő mondhatni az, hiszen a herceg, megteheti.

Azt viszont nem sejtettem, hogy amint bezárom az ajtót, majd kidőlök az ágyra, ő ledobja a ruháit, aztán odafekszik mellém. Gratusra, teljesen meztelen, el sem hiszem!

– Baszki... Te annyira kicseszettül gyönyörű vagy amúgy! Ugye, tudod?

– Ó, köszike – válaszolta elpirulva, a legaranyosabb arckifejezéssel.

Magamhoz öleltem, és megcsókolgattam egy kicsit a nyakát, amin úgy imádom azt a feszes bőrét. Megsimítottam minden porcikáját, hiszen annyira akartam így látni, hogy az első nap meghaltam volna miatta. Ez nem olyan, mint mikor mást mértem fel így.

Paeris életem szerelme, a teste pedig egy rejtett csoda volt idáig, amit kívántam, mindenhogy. Most is kívánom. Nem vett el semmit a gyönyörűségéből a dolog, még mindig olyan szép, mint gyíknak a légy, zabálnivaló.

Megpihentünk együtt, nagyokat lélegeztem, habár minden levegővétel nehezebb lesz, ahogy halad előre az átok. Kivan tőle a tököm, így annyira nem szórakoztató minden, de sebaj, a hercegem örökké az marad.

A végtelenül forró testét simogattam egész végig, a ruhám is levettem hozzá, hiszen így volt igazi élmény. Összegabalyodva aludtunk, csodálatosan éreztem magam, amiért csak vele osztottam meg az ágyat, és tudtam, immár csakis az enyém.

– Jó reggelt! – nyújtózott óriásit a szőke srác, mire átkaroltam a nyakát, aztán csókot nyomtam az arcára.

– Jó reggelt! Hogy aludtál?

– Faszán, csodálatos így meztelenül, főleg veled, annyira szép éjszaka volt! – áradozott a szerelmem, aztán a mellkasomra tette azt a kugli fejét.

– Pedig nem basztalak meg.

– Tudom, hogy nem, viszont jól esett a közelséged.

– Minél többen, annál jobb?

– Nem tudom, te elég vagy. Így nem kell stresszelnem, ki melyik oldalon fér el, aztán meg ki az, akinek egyáltalán nem jut hely.

– Nekem mindig jutott.

– Persze, mert a nyomomban jártál, köcsög! Amúgy hogy aludtál?

– Rólad álmodtam. Valami mezőn feküdtünk az undorító kullancsok között – vagyis feltételezem, voltak azok is –, és a kék égen bámultuk a felhőket. Aztán azt mondtad az egyikre, hasonlít a farkamra.

– Biztosan rendkívül romantikus lehetett, ahogy azt mondtam: hé, Klae, az nem a te baszott nagy elf farkad?

– Gratusra, ne nevettess! – röhögtem a válaszán. – Fáj!

– Sajnálom!

– Ne sajnáld, jó veled, nagyon jó!

– Akkor azt mondod, nyugodtan beszéljek össze mindenféle hülyeséget?

– Igen, azt. Nevetni jó érzés, csak levegőt nem kapok eléggé, meg fáj, ellenben lelkileg gyógyít. Te teszed ezt velem. Azt hiszem, a testem is valahogyan gyógyítod.

– Biztosan? Én már nem tudom, tényleg így van-e – válaszolta bizonytalanul a hercegem, amíg én megpusziltam a selymes, világosszőke haját.

Eljátszottam egy-két tinccsel, hátha nem borul ki újra szegénykém, azt én sem bírnám ki. Sosem foglalkoztatott annyira mások lobonca, de az övé különösen szép, nem csodálom, hogy ilyen hosszan hagyja. Annyira ártatlan és elegáns lesz tőle, amíg nem kezdődik meg a vedlési időszaka, addig imádni fogom. Habár már elég meleg az idő, mégsem dobálja, talán nincs neki ilyenje, nem állat ő.

– Szerintem, ja. De nem tudom, mitől függ, mennyivel leszek jobban, tegnap, amikor pucéron ölelgettél, ezerszer tűrhetőbb volt, mikor beszélgettünk is, lényegesen tompábbnak érződött ez a szarság.

– Mikor nem érződött annak annyira?

– Amikor többet kerültél, akkor, azt hiszem. A sírásaidnál is talán, azért vagyok annyival rosszabbul – tartottam rövidke szünetet, amíg nagy levegőt vettem –, mert mellé mentálisan is szarul érzem magam, vagy hogy mondjam.

– Ezek szerint... gyógyítok?

– Nem te mondtad, hogy gyógyító elf vagy?

– Elvileg az vagyok, világéletemben keveset gyógyítottam, azok is inkább karcolások voltak, nem tudom, mitől függ, próbálok rájönni.

– Legalább te tudod, mi az erőd.

– Miért, te nem? – nyílt el Paeris szája meglepetésében.

– Én nem, azóta sem jöttem rá, csak arra, hogy nem a lopás az.

– A lopás még ment, ha jól tudom, a menekülésnél szúrtad el!

– Az is kell egy sikeres tolvajláshoz, nem?

– Lényegében igen.

Pár percig némaságban tengettük az életünk, a hercegem töprengő arcot vágott, én pedig csak bámultam magam elé, néha ránéztem a szívszerelmemre, aztán eszembe jutott, most sem érzem magam annyira szarul. Tény és való, nem éppen egy leányálom, pasiálomnak sem mondanám, de határozottan kevésbé szar.

– Hercegem, te most min kotlasz?

– Tojáson.

– Lassan születnek a kiscsibék? Miért nem szóltál róla? – tettettem felháborodást, aztán újra együtt nevettünk, azonban ez részemről köhögésbe fordult át. – Na, de most komolyan.

– Az erődön és a sajátomon gondolkodom.

– Nekem fixen nincs erőm, ezért vagyok ekkora balfasz. Sosem értettem semmihez, nem csoda, hogy anyám úgy gondolta mindig, haszontalan vagyok.

– Ennyivel ez rám is igaz, hiszen nem vagyok jó gyógyító.

– Pedig engem biztosra veszem, számtalanszor gyógyítottál már.

– Remélem, hogy így van. De szerintem rejlik benned valami varázslat.

– Micsoda? Pofára eséshez értek?

– Szerintem az érintéshez.

– Tessék?

– Amikor hozzám érsz, nem olyan, mint másokkal. Megnyugszom, boldogabb leszek, talán ezért kerültem néha a társaságod. Féltem, függővé válok. Aztán az lettem!

– Szép történet, mégsem valószínű ez az irány.

– Mert?

– Nem tudom, annyira nem kiemelkedő, mint másoknak.

– Szerintem az lényegtelen, lehet jó, válhat a hasznodra, attól még, mert kevésbé erősen megnyilvánuló. Az enyémnek mi haszna van?

– Másokon segítesz.

– De hogyan? Nem tudom, mi a módja, az sem a legszuperebb helyzet – válaszolta kissé feszülten, mire az arcára simítottam a tenyerem, és ténylegesen nyugodtabbnak tűnt.

– Komolyan ez lenne az? A nagy erőm?

– Ha megnyugtat, bizserget is mindig.

– Azt mondod, szexuálisan?

– Nem teljesen, vagyis gondolom, elftől függ az élmény. Engem úgy is szokott – mosolyodott el huncutul.

Én addig hitetlenkedve bámultam a saját tenyeremet, el sem tudtam hinni, hogy erre lehetek képes. Bizsereg... szeretem a bizsergést. Főleg, ha Paerisre ilyen hatással van, akkor nem csoda, amiért többször lóg velem. Remélem, nem emiatt akar velem lenni.

– Hercegem, kérdezhetek valamit?

– Persze, kérdezz, bizsergőbőrű! – bújt hozzám szorosabban.

– Ugye nem ezért érzed azt, amit?

– Ha a szerelemre gondolsz, egyáltalán nem emiatt van, a személyiséged szintén bírom, ez csak egy plusz.

– Miért nem mondtad idáig, hogy ilyen, amikor hozzád érek?

– Azt hittem, tudod – rántotta meg a vállát.

– Hát, tévedtél. Tényleg olyan hülye vagyok, mint aminek hiszel.

– Ez így van, az én butusom vagy! Az nem baj, szeretem a hülyéket, amíg hasonlítanak rád.

– Most annyira magadon kívül vagy... – motyogtam hitetlenkedve. – Lehet észre sem veszed, de kibaszottul másképp viselkedsz!

– Jót álmodtam. Egész éjszaka bizsergettél... és áll a farkam.

– Te huncut, micsoda titkokat őrizgetsz!

– Inkább mekkorákat – mosolygott rám. – Kemény titkokat.

– Ha ilyeneket mondasz, az én lábam között is ilyesmik lesznek, aztán kénytelen-kelletlen megrakom azt a formás feneked.

– Felháborító! Biztosan ellenkeznék, ahogy szoktam! Amúgy meg... menjünk reggelizni, éhes vagyok!

– Jól van, lépjünk kajálni!