Sebesen vettem magamra a ruhákat, mintha bármi történne, ha kicsit lelassulok. Egyébként sem tudok mást kezdeni, csak ezt, a mellkasom most különösen fáj, a köhögésem erősödött, a többiről pedig beszélni is felesleges. Elbaszott egy helyzet ez.

– Klae, te nagyfaszú elf, siess már!

– Jól van, nyugi, ennél gyorsabban nem megy! Amúgy is a gatyám... Baszki, ez kurva szar...

Az én hercegem egyből úgy pattant be hozzám, minthogyha azt mondtam volna, elleni fogok. Az arcomra simította a kezét, a mellkasom taperolta, csókolgatott, hogy összeszedjem magam tőle. Végül támogató módon segített felvenni a zoknim, aztán a nadrágom, amihez le kellett hajolnom, az pedig nem éppen kellemes érzés.

– Köszi.

– Biztosan velem jössz?

– Egészen biztosan. Nincs az a fasz, ami megállíthat.

– Új mondás?

– Az.

– Tetszik, lehet ellopom, majd hivatalos beszédekben felhasználom, ha király leszek – mosolyodott el.

– Kár, hogy azt már nem hallhatom.

– Már miért ne... Ó...

– Ja, így van. De akkor is veled megyek, nem érdekel, mit gondolsz! Főleg, mivel nem vagyok hajlandó távol maradni tőled! – jelentettem ki határozottan, az elkomorodott herceg hátát paskolva. – Ennél már csak rosszabb lesz, hercegem.

– Tudom. Egyre csak reménykedem benne, hogy ez mindössze egy rohadt fos álom, amiből felkelve, meglátom, tök rendben fekszel az ágyamban.

– Akkor rajtad lenne még az átok.

– Ehelyett már nincs. Az egyetlen dolog, ami igazán közös volt bennünk. Bűntudatom van, baszki.

– Miért is? – gomboltam be az ingem, aztán köhögni kezdtem, így a nagy lendülettől véletlen letéptem egyet. – Ó, a francba. Mindegy, jó ez így...

– Megmentettél, kétszer, nem tudom meghálálni, sem megoldani a helyzetet.

– Ezerszer mondtam már, hercegem, nem szükséges. Kiélvezzük az időt, amit kapok, az nekem épp elég. Vagyis... valójában nem az, de kénytelen leszlek elengedni.

– Ez zavar benne a legjobban. Én még sosem voltam szerelmes előtte, nem szeretném, hogy ez ilyen hamar véget is érjen.

– Sajnálom – motyogtam neki őszintén, aztán teljesen felöltözötten, szédelegve magamhoz ölteltem. – Mehetünk?

– Igen, azt hiszem, itt az ideje menni.

Paeris vékonyka karjába kapaszkodva sétáltunk, mostanában ez lett újabban a módi, magamtól nem igazán jött össze. Kezdtem megzavarodni, azt hiszem, akár lefogyni, ugyanis egyre jobban megy el a kedvem az evéstől.

A basznivaló szőkének még nem emlegettem, viszont muszáj lesz tárgyalnom vele, nem vágyom semmi elhallgatására. Főleg a szerelmi vallomás óta nem, az a tegnapi rengeteget jelentett nekem. Mintha ő is hasonlóan érzett volna, hiszen egészen estéig együtt töltöttük el az időt. Bármit csinált, erősködött, tartsak vele, még a budira is elkísértem.

– Előtte még lenézek Rodotishoz, jössz? – kérdezte Paeris, azonban tudta a választ.

Együtt vettük a pince felé az irányt majd megálltunk a cella előtt. A faszit látva elképedtem, mert nem úgy nézett ki, mint ahogy legutoljára láttam. Az egyik szeme konkrétan hiányzott, úgy tűnt, a hercegem kitalálta a büntetését.

– Mit akarsz, álnok kis elf? – kérdezte a bent seggelő, szürkés bőrű, fekete hajú, narancssárgán világító szemű seggfej. – Bármilyen kínzási módot is választasz, nem mondom el, mit tehetsz a ringyódon lévő átokkal. Szerencséd, hogy átoktörő bilincset aggattak rám, különben már a múltkori alkalommal megöltelek volna.

– Az lehet, viszont azt érdemes tudnod, a másik átkot az általad ringyónak nevezett valaki segített megtörni.

– Tehát szerelmes vagy...

– Igen – válaszolt komolyan a szőke loboncú szerelmem.

– Hamarosan megtudod, milyen elveszíteni azt, akit szeretsz – válaszolta kárörvendően.

– Sile nem szeretett téged viszont, de ez kölcsönös! Miattad öngyilkos lett egy barátom, most meg elátkoztad a szerelmem, nem tettél még elég rosszat?! Egy métely vagy, Rodotis, egy kibaszott féreg, aki belülről tépi szét a többi elfet!

– Milyen jól megsejtetted, hogy az átkom egy tényleges féreg! – nevetett a csávó őrülten, mire erőteljesebben szédelegni kezdtem, és akaratlanul is közelebb vontam magamhoz a szerelmem.

– Hogy tessék?

– Fáj a mellkasod, nem igaz? Érzed, ahogy felfal belülről? Ahogy a tüdődbe mászik, majd lerakja a petéit? Elveszi tőled az ételt, szétrágja a gyomrod, míg meg nem öl – címezte nekem a szavakat.

– Gyere, Klae, ezt nem tűröm tovább!

Paeris sietve rángatott maga után, nem bírtam tartani a tempót, egy ponton elestem a realizáció súlyától. Egy féreg. Ténylegesen ez az oka, amiért mozog a fájdalom, kúszik a beleimben, szétrág? Élősködik bennem valami, egy kibaszott parazita kajája vagyok.

– Gyere, nem érünk most rá! – húzott fel a földről a srác, én pedig értetlenül lépdeltem utána. Mi a franc ütött belé?

– Megyek már, most mi van?

– Majd a hintóban elmesélem.

– Oké.

Hamarosan kimeneteltünk a kastélyból, elhagyva annak vastag kőfalait, és az épület díszes ajtaja előtti kopár részre értünk, kicsivel arrébb pedig ott állt egy lovaskocsi. A színe egyszerű fekete volt, a kocsis már nagylelkűen kinyitotta annak ajtaját, úgy kászálódtunk be.

Kényelmes párnára érkezett a seggem, a pillanatot mégis elrontotta a hirtelen feltörő hányingerem, így nagy levegőket véve tompítottam a kellemetlen érzést, és próbáltam összeszedni magam. Szerencsére még azelőtt sikerült, hogy kidobtam volna a taccsot, a mellettem ülő, hozzám simuló Paeris, pedig végignézte ezt a jelenetet.

Nemsokára zárult a hintó, majd útnak indultunk. Sosem ültem még sem lovon, sem ilyenen, de egészen tetszett az ütemes, baszáshoz hasonló ritmusú zötykölődés, a lovak patájának kopogása.

A zöld erdőkkel borított tájat néztem, a gyönyörűszép, kék eget, a napsugarakat. Tetszett a madarak hangja, a sok állat, amiket láttam. Mikor fél óra elteltével a hercegem arcára néztem, megállt bennem az ütő. Sírt, zokogott.

A teste csak úgy rázkódott, alig hittem a szememnek. Az én szerelmem megint elkeseredett, mint mostanában sokszor. A vállára tettem a kezem, mire rám emelte azt az ártatlan tekintetét, ami olyan komoly tudott lenni, akár bármi komoly cucc.

– Mi a baj, hercegem?

– Amit Rodotis mondott – válaszolta halkan, aztán az ölembe dőlt, akárcsak egy kölyök, aki anyja támogatására szorul. – Elképzelhető, hogy tényleg egy féreg van benned?

– Igen, az a baj, úgy tűnik. A fájdalom mindig vándorol, ezek szerint egy élősködő tesz majd tönkre.

– Szerinted ki lehet szedni?

– Nem hiszem. Gondolom a semmiből építette fel magát, abból fog újra létrejönni, legalábbis ez a valószínű.

– Valami rág téged belülről – sírt tovább, amíg én a fonatba fogott haját arrébb tettem, és simogatni kezdtem a fejét, míg másik kezemmel az oldalát dögönyöztem. – Azt hittem, sokkal kevesebb fájdalmat érzel, de ez biztosan rettenetes.

– Tudod... nem tudod, bármikor, amikor ilyen állapotban látlak, keresem a megfelelő szavakat. Keresem, mit mondhatnék egy olyan szerethető valakinek, mint te. Sajnos nincs ilyen szó. Nincs semmi, amivel megnyugtathatnálak – hajoltam le hozzá a kellemetlen tünetegyüttest produkálva, aztán átvezettem alatta a karom, és próbáltam a lehető legjobban magamhoz vonni. – Mindent megtennék, azért, hogy jobban légy.

– Bármit megtennék, ha megmenthetnélek vele.

– Te már megmentettél engem. Nem tudod, milyen elveszett voltam előtte, mennyire úgy éreztem, vége a világnak.

– Komolyan?

– Igen, komolyan. A szüleim nem szerettek, barátaim nem voltak, szexelni meg igazán senki nem akart velem. Most pedig szerelmes vagyok egy csodálatos hercegbe, akit mindennél jobban imádok.

– Örülök, amiért így gondolod. Bárcsak varázsütésre megoldódnának a problémáink!

– De nem fognak. Semmi baj, próbálj megnyugodni! Inkább játsszunk mindenféle faszságot!

– Például? – kérdezett vissza szipogva, mégis kicsit jobb állapotban.

– Mondjuk a hová tűnt Rodotis bal szeme nevezetűt.

– Kiszedettem. Úgy hittem, majd megmondja a választ, ha megkínozzák. Az ujjait egyenként fogom levágatni, végül pedig felakasztatom.

– Húha, ez azért nem kicsit durva! – motyogtam meglepődve. Azért tud a srác, brutál kemény, miket meg nem tesz értem! Annyira szeretem!

– Muszáj, szenvednie kell, mert szenvedek. Szerintem nem vagyok egy végletekig önző elf, ez esetben az leszek. Ő egy velejéig romlott szörnyeteg.

Szenvednie kell, mert szenved, ezt átéreztem, közben melengette a szívem, hiszen rólam beszélt, nem másról, rólam, egy egyszerű tolvajról! Egy ágyasról... Én azóta sem tudom elfogadni, hogy ez így történt, annyira földöntúlian csodálatos.

– Szeretlek.

– Tessék? Szadista vagy, vagy mi van?

– Nem, csak eszembe jutott, mennyi mindent teszel értem, és milyen jól érzem magam miatta.

– Jaj, annyira aranyos a képed, hát nem hiszem el! – smárolt le Paeris. – Szeretlek.