Hát, basszus, amit azok a faszik csináltak, az brutál volt! A csávó tisztára vérzett már a végére, be is ájult, úgy helyben hagyták. Mondanám, hogy megsajnáltam, de nem akarok hazudni. Paeris már sírt a végére, átölelt, nem értettem, miért, mégis fájt.

Annyira drágán bújt hozzám, azt sem tudtam mondani neki, hogy megbasznám, vagy engedjen el, mert zsibbad a karom. Végül, mikor teljesen kiborult, gondoltam, ügyesen felemelem, elcipelem, azonban baromira megfeledkeztem arról, hogy én éppen terhes napjaim élem, ezért megszédültem, kishíján elestem, így inkább letettem őt.

– Azt mondtad, mellettem jobban vagy – nyöszörögte, aztán közelebb bújt hozzám.

– Általában igen, de ez kezd olyan szinten elfajulni, hogy nem fogsz tudni szerintem segíteni.

– Nem tudom, mit tegyek, vagy mit mondjak, amitől kevésbé lenne fájdalmas ez az átkozott helyzet.

– Szükségtelen. Elég, ha mondasz valami faszságot, attól jobb kedvre derülök – mosolyogtam rá, miközben megemeltem az állát. – Bocsi – fordultam el, miután köhécselni kezdtem.

– Az nem segít. Semmi sem segít igazán, a remény sem.

– Talán nem, viszont élvezzük ki, ami maradt! Gyere, hercegem...

Finoman megfogtam a kezét, az elmúlt fél órányi üvöltés hangjától, a fájdalomtól és egyáltalán az egyhelyben állástól, leromlott az állapotom. Viszont megint éreztem azt a gyógyító erőt, amit senki másnál sem tapasztaltam. Egy pillanat alatt javult az állapotom, mintha túlestem volna egy frenetikus orgazmuson, kábé olyan szinten.

A továbbra is bőgő Paerisbe kapaszkodva, szédelegtem fel a lépcsőkön, minden elsötétült előttem, lehet, amiért úgy éreztem, a fejembe baltát vágtak, vagy az istenelen hányingerem okozta ezt a változást. Akárhogyan is történt, teljesen elvesztettem, merre vagyok.

Magamnál voltam, csak nem láttam. Lementem a padlóra, mint valami őrült, aki fel akarja nyalni a mocskot onnan, négykézlábra ereszkedtem, míg ki nem tisztult előttem a kép. Lassan emeltem a tekintetem a mögöttem ácsorgó, halkan szipogó srácra.

– Klae, mi az, mi történt? – térdelt le mellém, egyik kezét a hátamra, másikat a mellkasomra tette.

– Csak egy pillanatig semmit sem láttam, de már jól vagyok, nyugi.

– Hogy mondhatod azt, hogy nyugi? Bármikor meghalhatsz, hirtelen romolhat az állapotod, el vagy átkozva, hát nem érted?

– Érteni értem, viszont ettől függetlenül, ha nem tehetsz semmit, feleslegesen agyalsz rajta – közöltem vele hidegebben, mint terveztem, aztán felkeltem a földről.

Úgyis kellemesebben éreztem magam a tapizásától, mégsem szerettem volna az út hátralévő részében ránézni vagy hozzáérni. Egyszerűen nem fogtam fel, mi a jó édes picsáért aggódik, mint kutya a csontjáért. Ő ennél lazább és higgadtabb, közben ez az átok kihozta belőle az ideges énjét.

Őszintén mondom, hogy zavart, nem vágytam a szomorúságára, vagyis nem igazán esett jól. Az sokkal tűrhetőbb élmény lenne, ha ennek alkalmából a farkam gyömöszölésébe kezdene, kurva sokat dumcsiznánk, meg szexelnénk a kastély minden sarkában.

Vajon rá tudnám venni arra, hogy este a trónteremben huncutkodjunk? Esetleg az ebédlő egyik asztala alatt is elszórakoztathatnánk egymást az ügyes kis ujjacskáinkkal. Oké, lehet nem a legfaszább ötlet, miután így megsértődtem rá. Azért hátha szóba jöhet, viszont érdemes lenne békülni vele.

– Baromira csodálom benned, hogy még nem küldtél el a fenébe lakni, valahol Gratus szőrös golyói alá.

– Miért tenném?

– Soroljam?

– Igen, sorold! – noszogatott Paeris, majd felzárkózott hozzám, és ismét megfogta a kezem. Fenséges túlvilágra, ez pokolian jó!

– Először is: idegesítő vagyok. Másodjára: nem értek különösebben semmihez. Harmadjára: egyszer sem végeztem megfelelően a feladatom. Negyedjére pedig: visszaszólogatok.

– Túlgondolod.

– Igazán?

– Igen. Sokkal viselhetőbb vagy, mint hiszed, egészen jól szórakozom. Ráadásul a többi ágyasom nem barangol velem mindenfelé, se nem zaklat, hogy csináljunk együtt valamit – magyarázta nekem lassan, miközben megállt a folyosón. – És senki sem hajlandó ennyire sűrűn baszni, mint te.

Ó, egyre közelít! Én meg hátráltam a fal felé, míg neki nem ütköztem, így a migrénemhez hozzájárult a kis koppanás is, amit az adott. Azt hittem, menten elhalálozom az izgalomtól. Lassan elém lépett, végigsimított az arcomon. Aztán még képes volt teljes testével odanyomni, mintha minimum valami kigyúrt izomállat lenne, nem pedig egy alacsony, vékony srác, akire a legjobb szó a szexi, nem pedig a félelmetes.

Mégis ettől az egésztől úgy felizgultam, főleg, miután csókolni kezdett, hogy féltem, elájulok. Attól féltem, köhögni fogok, ami elrontja majd a szép pillanatot, ugyanis kaparni kezdett a kibaszott torkom. Inkább visszafojtottam a szar érzést, és nyelveztem vele.

Tudtam, ha így folytatom, talán ma megfektethetem újra. Igen, igaza van, sűrűn akarom a testét, de nem az én hibám, mikor ő ennyire szexi meg kívánatos. Annyira ért a szexhez, mint más a hangszeréhez. És nincs olyan elf, aki képes ilyen szinten lázba hozni a legszarabb állapotomban is.

Nagyokat lélegezve próbáltam lenyugtatni az uborkától megijedt macska reakciósebességével egyenlő menetben dübörgő szívem, hátha nem adja fel idejekorán a harcot. A farkam állt, ami tovább fokozta a tehetetlenségem mértékét, hiszen a vérem egy része eltávozott az agyamból, ez pluszba rábaszta a bélyeget a tüneteimre.

– Gondolatolvasó lehetsz, hogy rájöttél, mindig a gerincre vágásodon gondolkodom.

– Eléggé hasonlítunk néhány dologban, ilyen szerintem a dugás is. Vagy tévednék? – hajolt a fülemhez, míg ujjával a hajamba szántott.

– Nem tévedsz, egyáltalán nem. Értesz az ilyesmihez. Azonban egy valami számodra pont olyan világos, akárcsak nekem, mondhatni, a napnál is világosabb.

– Mégpedig?

– Hogy áll a farkam, és ha nem tehetem beléd nagyon gyorsan, megőrülök.

– Némi önmegtartóztatás sosem baj, Klae – mosolygott rám sunyin, majd a tenyerével kezdett el izgatni.

– Imádom, mikor így hívsz!

– Én pedig azt, amikor te hercegemnek szólítasz – válaszolta már-már ködös tekintettel Paeris. – Most pedig, ideje lesz megbasznod.

– Itt... a folyosón?

– Akár.

– Mondd csak, te bekattantál? – dumáltam hitetlenkedve, ugyanis nem voltam képes elképzelni, mi módon lenne hajlandó a folyosón baszni, ahol bárki megláthat minket.

– Az élmény mindenhol ugyanaz marad, napsugár. Viszont, amiért ennyire szeretnéd, csinálhatjuk máshol is! Gyere!

A határozottsága ellenére, ezeket a szavakat már nem úgy mondta, mint a többit, valószínűleg ismét ráébredt az átok miatti rendkívüli fos, úgymond lópikula helyzetemre. Így rendes trónörökös, esetleg annál inkább ágyastartó módjára, lassan, figyelmesen vezetett végig a kastélyon.

A hatásos tapintását mindvégig éreztem a combomon, keze néha a farkamra tévedt, ettől feszengve vágytam már egy rejtett zugra. Szinte biztosra vettem, hogy fel akar tüzelni. Én meg jó kurvája módjára – meg természetemnél fogva –, engedtem a csábításnak, így aztán egy random beugróig tolattam vele, ahol szinte egyből lesmároltam.

A gyógyító közelsége miatt, nem éreztem magam annyira szarul, sőt, felemeltem, és a falat használva támasztéknak, csókoltam, ahogy csak tudtam. Ó, az íze tökéletes! De mi nem hibátlan ebben a csávóban? Semmi, úgy imádnivaló, ahogy van, elég lenne a pillantása a felizgatásomhoz.

Amint úgy éreztem, nem bírom tovább, csak előkaptam az álló farkam, amibe ő kisebb nyikkanást hallatva egyezett bele. Végigsimított rajta párszor, aztán úgy térdelt le előttem.

– Húha, szent egek, szopj le jól, hercegem!

– Így fogok tenni, Klae – vigyorodott el, aztán a szájába vette az álló férfiasságom.