Paeris meglepetten nézett rám, mikor nem értettem, min csodálkozik ennyire. Úgy tesz, mintha valami bika lennék, aminek fasz nőtt a szarva helyén. Legalább az oldalamhoz simult, amit értékeltem, ellazultam tőle. Kicsit olyan, morcos vagyok, de nincs harag beütést kelt nekem.

– El sem hiszem, hogy hiányzom valakinek – mosolyodott el a zöldessárga szemű.

– Milyen hülyeségről beszélsz itt? Rengeteg elfnek hiányzol, biztosra veszem.

– Nem igazán, még azok is, akiket egykor a barátomnak hívtam, manapság nem törődnek velem, nyűgnek tartanak.

– Mert idióták.

– Inkább okosak, amiért elkerülik a hozzám hasonlókat – válaszolta szomorúan a szépség.

– Most mi a pöcsömről beszélsz?

– Túl sokat pofázom.

– Engem nem zavar, szeretek beszélni a számomra érdekes és fontos elfekkel.

– Tehát nem tartasz egy zavaró szarkupacnak, ami pont akkor ugrik eléd, mikor nincs másik csizmád?

– Nem, dehogy! Jó veled beszélgetni, csupán kicsikét hiányolom az elmúlt időben.

– Sajnálom – hallottam meg Paeris őszinte mondatát. – Kezdem nagyon utálni a jelenlegi helyzetet, nem szeretnék én itt királyosdit játszani. Faszom ebbe az egészbe!

– Na, hercegem, nyugi! Szerintem hamarosan úgyis minden rendbe jön majd.

– Hülyeség, apám el akar küldeni Chervelbe, hogy nem tudom milyen nemeskisasszonnyal dumáljak unalmas szarságokról.

– Ó...

– Hát igen, szar helyzet, viszont azt megengedte végül, hogy egy ágyast magammal vihessek! Kikönyörögtem! – mesélte tök cukin.

– És hogy döntöttél, kit viszel?

– Arra gondoltam... ha esetleg... amennyiben...

– Igen?

– Lenne kedved velem jönni?

– Ezt most komolyan kérdezed?

Olyan öröm lett rajtam úrrá, hogy felpattantam, mint békacomb a tűzrakóhelyről, és rávetettem magam a hüledező Paerisre. Szerencsétlen még a karját is kitartotta, nehogy agyon nyomjam, azonban már nem menthette meg magát a szeretetemtől.

Az egész arcát megpuszilgattam, szorosan megölelgettem, majd végül egy csókkal zártam a dolgot. Nyögve fonta a derekam közé a lábát, míg én a szép szájába terelgettem a vért. A másik ilyen helyet az ágyékánál igyekeztem kialakítani, remélve, szűk gatya problémái adódnak.

– Jaj, Klae, ne ilyen hevesen!

– Mi a baj a hevességemmel? – kérdeztem egy hirtelen mozdulattal elnyomva a testem a földtől. Azonban beleszédültem, így oldalra kibukfenceztem, aztán köhögve a hátamon landoltam.

– Ez vele a baj! Kapkodsz, és elveszted az egyensúlyod.

– Nem emiatt van, alapból is szédülök!

Na, bassza meg! A kezem egyből a számra tapasztottam, akárcsak egy kölyök, aki elmondta, milyen szavakkal illeti a szomszéd anyukát az apukája. Csak ott másnak kínos, itt viszont kurvára nekem okoz ez baromi nagy problémát.

Egérből elefántot, ügyes vagyok, így tovább! Önmagam megszégyenítésének tök új módját találom ki, már beszélgetni sem tudok anélkül, hogy nem titkokat árulnék el!

– De ezt miért nem mondtad?

– Mert nem vágytam a sajnálatodra, a múltkori reakciódon láttam, túlságosan sokat aggódnál értem.

– Mondd, hogy nem az átok óta érzed így magad! – könyörgött nekem Paeris, mire megcirógattam az arcát.

– Nem szeretnék hazudni neked.

– Gratus büdös, kibaszott faszára, dögölne meg az a rohadt, megátalkodott fattyú!

Minden szóval a szőke rúgott egyet a lábával, míg kezével az alatta lévő, ártatlan párnát célozta meg. Látva, mekkora bunyós, fülem-farkam behúznám más helyében. Én tuti nem akarnám, hogy megüssön, akármilyen édes arca van.

Ahogy felém fordult, elállt a lélegzetem is. Nem, nem azért, mert betömte a szám a farkával, hanem tiszta könnyes lett a szeme, csoda, amiért nem indult útnak egy sem. Rettenetesen sajnáltam, nem értettem, mi a franc váltotta ki nála ezt a depirohamot.

– Minden okés?

– Okés? Az az utolsó szemét átkot szórt rád, hát nem látod?! – kapta el a felsőm, majd megrázta, mint valami őrült. – Reménykedtem benne, hátha nem tett veled semmit, de tessék, el vagy átkozva, ki tudja minek a kérdése, rosszabbul leszel-e!

– Szerintem nem lehet megállítani, napról napra szarabbul érzem magam. Fáj a fejem, szédülök, mostanra hányingerem is van, nem tudom, meg lehet-e állítani.

– Egy biztos, hamarosan kikérdezem azt a faszkalapot, hogy mégis mit képzelt, alkalom adtán pedig megfojtom!

– Azért még veled mehetek az útra? – néztem rá reménykedve.

Habár a szürkéskék helyett a mogyoróbarna szín sokkal cukibb és meggyőzőbb lenne ebben a helyzetben, próbálkoztam a bociszemmel. Meg kell sajnálnia, menni akarok vele!

– Talán jobb, ha maradsz.

– Ne csináld már, Paeris, légyszi, hadd menjek!

– Miért könyörögsz most nekem ennyire?

– Nélküled teljesen elveszett vagyok, nem fogok mindenféle idegen között maradni!

– Itt vannak az ágyasaim, ők majd vigyáznak rád, a testvéreim, az apám, jól eltölthetnétek az időt.

– Csak veled jó – böktem ki, aztán nagyot nyeltem.

– Miért gondolod így?

– Lehet agresszív és rugdosódós vagy, mégis téged kedvellek a legjobban.

– Hogy győzzelek meg arról, hogy pihenned kell?

– Erről lemaradtál, hercegem, az átok már elért, mindegy, hová megyek vagy mikor, nekem annyi.

– Ne mondd ezt, biztos van még remény!

– Gondolod? Vagy magad is el akarod hinni?

Paeris megrökönyödve bambult felém. Valahogy helyesnek tűnt kimondani: nincs remény. Mindeközben marta a lelkem, főleg a tekintet miatt, amit a fiútól kaptam. Szomorú, mi a kibaszott picsáért? Nem érek semmit, csak egy egyszerű szolga vagyok, semmi más.

Egy hímringyó, aki... aki szereti. Sőt, azt hiszem, végérvényesen beleszerettem. Talán hülyeség, elhamarkodott és gyermeteg, viszont így érződik jónak, belegondolva, annál is inkább kimondva. Szeretem Paerist, vajon ő kit szeret?

– Nem tudom. Valójában félek, rettenetesen féltelek, elegem van már a nagybátyám faszságaiból, az egész átkozódásból.

– A király azt mondta, a kezedbe adja a döntést, mi lesz vele.

– Igen, de most, hogy ez kiderült, még nem dönthetek. Hátha pár lelkes katona, akik kiverik belőle a szart is, esetleg néhány lelkes, az átlagnál nagyobb farokkal járkáló úgy megdugja, hogy elmondja az ellenátkot.

– Szép is lenne az, hacsak nem buzi, abban az esetben problémák lesznek.

– Nem valószínű. Én őszintén sajnálom, ami történt. Főleg, mivel nem ezt érdemelnéd, miután lelket öntöttél belém – motyogta a srác, míg folytak a könnyei. – Bárcsak elmulaszthatnám!

– Amikor mellettem vagy, kicsit kevésbé rossz.

A vallomásom után ölelgettem, kiélvezve a hisztis állapotunk csodáit. Vagyis a valódi csoda az ő, elégnek bizonyult letaperlonom azt a szép fenekét, máris kevésbé hasogat a fejem, meg kavarog a gyomrom, a szédülésem sem olyan rossz már. Varázslatos, én mondom!

– Hát ezért vagy ennyire bújós?

– Részben. Melletted feküdni jó, veled lenni úgyszintén, nincs ebben semmi érdekes, mindössze fasza társaságot nyújtasz. Kicsit jobban érzem magam, bármikor, mikor veled töltöm az időm, de ez egy plusz, nem a fő célom.

– Akkor jó, innentől megpróbálok sokkal többet veled lenni.

– Köszönöm! – hálálkodtam, aztán smárolni kezdtem vele, míg a könnyei lassacskán fel nem száradtak, addig ostromoltam a puha ajkát meg a szájüregét a nyelvemmel. – És az úttal most mi van?

– Jöhetsz, ha akarsz, nem tiltom meg számodra. Amennyiben tényleg javul a közérzeted mellettem, gyere nyugodtan!

Immár lehiggadva mosolyodtam el, tudva, a sorsom meg van pecsételve, azonban a gyönyörű hercegecskével minden perc szép lesz, mint sperma a tortán. Mondanám, hogy ez egy frappáns elf mondás, viszont úgy gondolom, ennél én sokkal jobbakat találok ki.

– Rendben, ez eldőlt, megyek veled Chervelbe!

– Király! Szóval... én most kimegyek a szobából, szerzek két katonát, akik véresre verik Rodotist, aztán nem tudom, dumcsizunk?

– Persze, azt imádnám! Megyünk együtt? Érdekelne, milyenek ezek a hivatalos eljárások és egyebek, mikor nem téged basztatnak vele.

– Annyira sok ügyed volt?

– Nem igazán, de ettől függetlenül érdekel, mit kap az a büdös fasz.

Még legalább egy percig feküdtem az ölelésében, mélyen a sárgászöld íriszébe néztem, elmerültem benne, akárcsak lófasz a kancában. Egyre csak az jutott eszembe, nem akarok meghalni, élni szeretnék egy kicsit, kiélvezni Paeris csodás társaságát.

Végül összeszedtem magam, ami viszonylag gyorsan ment a sok dörgölőzés és nyálas érintések után, majd természetesen megszédültem. Nagy levegőt vettem, aztán a herceg vállába kapaszkodva, némileg összekaptam magam. Amint ez megtörtént, váltott velem egy aggódó pillantást, végül pedig elindultunk lefelé a várbörtönbe.

Hogy hol a faszomban lehet a hely, azt nem tudom, általában az ilyenek – vagyis sejtésem szerint – valahol a pinceszinten keresendők. Így több emeletet gyalogoltunk, miközben én Paeris puha kezét fogtam, mintha valami tök normális párocska lennénk, nem egy herceg plusz a kurvája.

Nézelődtem, ugyanis azóta sem ismertem ki magam ebben a bazi nagy kastélyban, ami kész útvesztőnek bizonyult. Majdnem akkorának, mint bármilyen kis tárgyakkal bepakolt valami, ahová férfit küldenek keresgélni. A nőknek ez jobban megy... mi legalább tájékozódni tudunk, ha térképekről van szó.

Hamarosan leértünk a hűvös alagsorba, ahol kőből készült falak és padló várt minket. Dideregni kezdtem a nagy hidegtől, míg a két katona határozottan, lámpást tartva lépett a cellához.

– Á, a két elátkozott látogatóba érkezett! – nevetett Rodotis, démonszerű szemében pedig pszichopata fény csillant. Hogy honnan tudom, milyen? Okos vagyok, természetesen. Mindig is meg tudtam különböztetni a pszichopata csillogást a simától.

– Fogd be a pofád, Otis!

– Én a helyedben nem beszélnék így, fiú.

– Nem érdekel mit tennél és mit nem, megátkoztál egy olyat is, aki nem érdemelte meg, te szörnyeteg! – üvöltözött Paeris olyan módon, hogy bevallom, nem kicsit szartam be tőle.

Erőszakosan csengett a hangja, határozottan éreztem rajta a dühöt. Akárhogy néztem a dolgot, kibaszottul hízelgő, amiért a királyság hercege éppen engem védett ily módon. Az egyetlen baj az az ujjaim ropogtatása volt, azt már nem díjaztam annyira, eléggé fájdalmasnak bizonyult, mintha minimum szülne.

– Hercegem... Eltöröd a kezem! – próbáltam meg lefeszíteni magamról.

– Jaj, Klae, bocsi, teljesen elvesztettem az eszem!

– Azt már évekkel ezelőtt megtetted, szánalmas kis elf – zengett a rácsok mögül a seggfej mély hangja.

– Erric, Gare, mutassátok meg neki, ki itt a főnök!

A kegyetlen utasításra pedig a két őr belépett a kiláncolt Rodotishoz, majd nem telt sok időbe, mire a fémrácsokon túl üvöltés hallatszott, a szépség pedig elégedetten nézte nagybátyja szenvedését.