Az esőt néztem, az ablakon keresztül. Csak néztem a cseppeket ahogy a föld felé zuhannak.
-Hogy érzi magát?- Kérdezte Kate, a pszichológusom. Hogy érzem magam? Ez egy nagyon jó kérdés. Leginkább mint az eső cseppek, csak zuhanok lefelé, csak még nem tudom hol az alja.
-Jól. - feleltem egyszerűen.
-Nem, John. Maga nincs jól, ezt mind ketten tudjuk. - felelte és mintha egy kis sajnálatot láttam volna a szemében.
-Nem kell, hogy sajnáljon. Igazából azt se tudom miért járok ide. - mondtam idegesen, pedig pontosan tudtam, a családom halála után mély depresszióba estem, amiből egyedül nem tudok kimászni, de nem is akarok, csak meg akarok halni. Érezni akarom, ahogy az összes vér kifolyik az ereimből, vagy ahogy a tüdőm lassan megtelik jég hideg vízzel. Semmi másra nem vágyom.
-John? Itt van még?
-Mennem kell.- mondtam, majd felálltam és az ajtó felé vettem az irányt.
-John, nem mehet el. Jöjjön vissza.
-Mindent köszönök.-mondtam, majd becsuktam az ajtót és elindultam az esős utcákon. Nem egészen tudom, hogy merre mentem. Végig csak foltokat láttam. Valahogy a folyópartra jutottam. A sors vezetett.
-Szóval, Sors szerinted sincs keresni valóm az életben? Legalább egyet értünk!- mondtam majd előre dőltem. Éreztem ahogy a szél az arcomba csap. A következő pillanatban már a vízbe csapódtam. Nem fájt, egy kicsit sem. A tüdőm küzdött, hogy levegőhöz jusson, de fölöslegesen, süllyedtem. A tüdőm lassan megtelt vízzel, az agyam nem jutott oxigénhez. Éreztem, hogy lassan elvesztem az eszméletem. Becsuktam a szemem, lesüllyedtem a folyó fenekére, majd elvesztettem az eszméletem és több nem tértem magamhoz.