Az erdő felé mentem, mikor találkozatm egy ismeretlennel. Megérdezte velem jöhet-e. Igent mondtam. Együt mentünk tovább és közben beszélgettünk.

-Voltál már egyedül?- kérdeztem hirtelen.

-Persze.- felelte egyszerűen.

-De,úgy igazán. Mikor egy barátod sincs. Mikor tényleg nincs kihez szólnod. Mikor mindenki ellened van. Mikor te bármit megtennél bárkiér, de érted senki semmit. Mikor a legjobb programod az esti sírás. Mikor csak egyetlen zenét bírsz meghallgatni, mert a többi zavar.- fejeztem be, majd rá néztem, mire megrázta a fejét.
-Nem?- hitetlenkedtem. A sírás kerülgette. Őt, mikor én érzem mind ezt.

-Pedig hidd el.-folytattam.
-Jó érzés. A magány és az egyedüllét. A két legjobb barátod. Ők sose hagynak el. Melléjük társul még egy párnat, amit a könnyeid áztatnak minden este. Senki sem tudja milyen érzés ez, csak aki már átélte. És egy valami biztos, nem lehet tőle szabadulni. Aki egyszer igazán magányos volt, sose lesz boldog igazán. Ugyan is abban a pillanatban, hogy egyedül marad, az érzés újra rá tör. Üldöz és nem hagy magadra. A magány mindíg megtalál. Nem számít hol vagy.- mondtam miközben az erdő széléhez közeledtünk. A fák közül, egy szakadék bukkant elő.

-Nem tudom milyen érzés lehet. Sajnálom.- mondta.

-Nem kell sajnálat. Csupán szeretet. Valaki aki átölel. Nem szerelem. Egy lelki társ aki megért. Aki mindig melletted van. Aki akkor is elkap, ha éppen zuhanni készülsz. Egy barát. Ennyi kell semmi több.- mondtam, majd ugrottam. A szakadék több száz méter mély lehetett. Éreztem ahogy a szél a hajamba kap. A zuhanás mámorító érzését. Aztán vége lett. Valaki vissza rántott. A szakadék szélén lógtam. Az idegen vissza húzott és rám nézett.

-Kate vagyok. Lehetek a leki társad?

Csörgött az órám, az ágyamban volt, egyededül, magányosan. Az arcomról patakokban folytak a könnyek. Eszembe jutott a szakadék, az ugrás, de a valóságban nem én ugrottam, löktek és még mindíg nem értem földet. A magány sötét ködkét terül el körülödtem, így nem is látom a szakadék alját.