Elég volt!

Ez a két szó üvöltött a fejemben. Megtörtem. Eddig bírtam. Nem megy tovább. Egyedül nem fogom tudni ezt is túl élni, de muszáj lesz. Más nem fog segíteni. Soha nem segít senki. Hozzá szokhatnék már ehhez. Mindegy ki mit mond, a végén úgy is magam maradok. Hiszen ez az életem, ez vagyok én. Már nem csak magányos vagyok, én lettem a magány és nagyon rosszul viselem ezt. De nem adhatom fel, nem szabad. Túl éltem 18 évet. A következő 18nak is mennie kell. 36 után meg már mindegy, nem? Nem tudom. Semmibe se vagyok biztos. Még a bizonytalanságom is bizonytalan. Valaki segíthetne, de nem fog. Úgyhogy megleszek egyedül. Asszem. Nem tudom. Talán... Most biztos azt kérdezed, hogy ki ez a hisztis ribanc... ekárulom neked, hogy se hisztis, se ribanc nem vagyok, csak egy lány akinek elege van. Elege van a csalódásokból, az ál-barátokból, az ál-mosolyokból és minden rosszból. Magából az életből... és még se adja fel. Nem is tudom miért nem. Pedig olyan egyszerű lenne... pár doboz altató, egy-két vágás és a szenvedés véget is érne.. De nem!! Egy 18 éves embernek a halál nem megoldás. Küzdeni kell! Várni a jobbra és még is ezen gondolkodom.. De ha csak egy ember azt mondaná, hogy van miért élnem, elfelejteném ezeket a gondolatokat, de senki sem mondja. Senkinek se számítok. Vagy is nem tudom. Egy valaki van aki érezteti, hogy fontos vagyok számára, de ő is csak addig, míg fizikai értelemben mellettem áll. Abban a pillanatban, hogy elköszön, mintha elfelejtene. Pedig szükségem lenne rá! Szükségem lenne valakire. De csak egy valami van mindog itt nekem. A padló, így legalább nem zuhanok a végtelenbe...

Ezekkel a gondolatokkal indultam a fürdőbe. Igazából nem akartam csinálni semmit. Komolyan! De megláttam magam a tükörben! A régi vidám lány helyett egy megtört , magányos nézett vissza rám. Könnyek szánkáztak végig az arcomon, és nem bírtam elfordítani a fejem a tükörképemről. Először csak halkan pityeregtem, de a végén már hangosan bömböltem. 

-Elég! Szedd össze magad! - üvöltöttem magamnak, de haszontalanul. Leültem a földre és csak zokogtam. Nem tudtam mit is kéne tennem. Nem voltam már önmagam. Nem akartam ez lenni. Nem akartam többé már semmit...