Csöndes szombat este volt.
Hirtelen sírás törte meg ezt a békés csendet. Édesapám a nappali felé nézett, majd visszavezette tekintetét felém:
-Elment - mondta szomorúan.
Értetlenül bámultam rá.
-Ki ment el, és hova?
-Elment a papa - suttagta letörten.
Szüleim felé fordultam, és lassan kezdtem felfogni, miről beszélnek.
Aznap értettem meg teljesen, mit is jelent elveszíteni valakit, milyen ha már nem hallod hangját, s nem látod mosolyát. Hazudnék, ha azt mondanám felvoltam készülve, és minden tőlem telhetőt megtettem, amíg köztünk volt.
Egy horgaszbottal tartom az Ő szigetét, hogy ne süllyedjen le a Felejtés-tengerén. Eme sziget azonban már lakatlan, csak az emlékek nem engedik el soha. Hisz mi is lenne az itteni materiális életünk célja, ha nem az emlékek?
Minden nap közelebb húz magához ez a különös, lakatlan sziget, míg nem teljesen el nem érem.