Ezer, s ezer harc dúl legbelül.

Két fél vitája az egyben. Nem hallja egymást saját maga, mintha ezer hang üvöltene némán a süketnek, ki a hangzavarról mit sem tudva küzd az igazért. Aztán kitör, s lélekvesztve tombol és ás. Ás mélyebbre és mélyebbre, már patak díszestíti a felszínt, ám ez a víz mérgező, kinézete is oly taszító. Csurog aztán apadásnak indul, s a táj javul, épül. Nem várja vissza, ki a pusztulást okozta, ámbátor ő ott van a mélyben meg-megbújva. Éhes az újabb pusztításra. A hárs belül, talán néha csendesül. Az őrült igent és nemet is akarja. Hangok hada szeretne megbékélést és igazságot, megértést és haragot. Szeretne haragudni, ámbátor csak magát okolja.

Mindről csak ő tehet, a patakról is.
A patak... Az a mérgező kis patak. Látja még mindig szüntelen, még akkor is, ha fátyol fedi, s rejtve van, a szemnek láthatatlan.