Az éjszakai kertet beragyogta az utcai lámpa fénye. Sárgásan derengtek a lombok, aranyló levélkupacként terpeszkedtek. A kerítés mellett egy hatalmas, öreg almafa állt magányában, almáit már elveszetve szomorkodott. A gyümölcsök a talajon, a fűszálak között bújtak meg. Jó páran férgesen tűrték, amíg lebomlottak, mások rothadásnak indultak, barna foltok fertőzték meg a testüket, miközben minden sárga héj bordóvá érett.

A fa törzsétől nem messze, egy lelógó ág alatt két fiatal sétált el.

– És akkor képzeld el, hirtelen minden elsötétült. Az egész világ feketeségben derengett egy kis közvilágítás alatt. A fák rézként sárgálltak, túlérett gyümölcseiket pedig levedlették. Minden lehullott, és csak mi maradtunk – szólt egy trillázó hang.

– Beleléptem egy almába – jelentette ki egy másik.

– És az egyik belelépett egy almába.

– Rohadt.

*

A nép egy sor napraforgó előtt állt.

– A Nap adja a fényt nekünk. Vigyétek haza ezeket a sárga virágokat, melyek ugyanolyanok, mint a Nap. Ha éjszaka lefekszetek, és a letakart virágról leveszitek a ruhát, lámpaként világítani fog – mondták mosolyogva a politikusok.

A nép letépte a napraforgófejeket, aztán hazavitte. Úgy tettek az emberek, ahogy a politikusok mondták: amikor besötétedett, lefeküdtek az ágyukba, lehunyták a szemüket, és lerántották a virág fejéről a vásznat.

– Igazuk volt – állapították meg magukban.

Mikor egy éjjel az egyik házban egy nő felébredt, és nem látott mást, csak sötétséget, azt hitte, megvakult.

– Elvesztettem a látásomat – sikoltozott.

Végül eljött a hajnal, és újra látott.

*

A cirkuszi mutatványosok közé egy fiatal, reményteli fiú vegyült. Senki nem törődött vele, még csak a nevét sem kérdezték meg. Mindenki ismerte a többit, és igazából senki nem ismert senkit. Ugyanazon a sorson osztoztak mindannyian: szórakoztatásra való senkik voltak.

A közönség öltönyös férfiakból állt, akik kezükben papírt és tollat tartottak, az agyukban valószínűség számításra alkalmazható számológépeket rejtegettek, a vénáik mentén pedig fekete, örvénylő emberi rosszakarat csordogált.

Egészen a porondig folydogált a sötétlő lé. Áttörte a falakat, és elmosta az alakok színét.

Egy szürkébe öltözött artista kezdte el tányérjait dobálni, de amikor el kellett volna kapnia őket, hagyta mindet lezuhanni, és szilánkosra törni. Akkor felszedegette őket, a közönség soraiban pedig beindultak az agyszámolók.

– Már csak ötször dobja fel őket – ugrott fel ültéből a leggyorsabb.

A szilánkok porszemekké őrölődtek a levegő szoros ölelésében, és lepottyanva beborították a vérben úszó artistát.

Következőnek egy átlátszó kötéltáncos jelent meg a levegőben.

– Lezuhanok – rikkantotta, majd ugrott.

Hat...

Öt...

Négy...

Három...

Kettő...

Egy...

Az ismeretlen fiú belefulladt a rosszindulat tengerébe.

*

Az égbolt vöröslően ragyogott, megfestette még a hullámokat is. A parton régebben kisebb-nagyobb csoportosulásokban ültek kint az emberek a homokban, hogy a nap végeztével, ezzel a szépséggel a lelküket felemeljék. Ilyenkor mindig mosolyra görbült az ajkuk, a szülők a gyermekekkel együtt önfeledten énekelték a boldogság nótáit, hangjuk elnyomta a távoli tücskök ciripelését, mely, mint zizergő-zsizsergő dongás, szerette riogatni az érzékeny szíveket.

Most senki nem ült kint. Előző nap a politikusok a partra jöttek, és megtiltották a naplementben való gyönyörködést.

– Nem nézhetitek a forradalom színét – mondták, de a nép csak ezt hallotta:

„Ha okosabbak lennétek, nem rontanátok ezzel a színnel a szemeteket. A vörös nem tesz jót neki, mert fellobban a szenvedély lángjától. Meg kell védenünk titeket."

A családok innentől kezdve csak a homály leszálltakor, a sötétkék ég alatt ültek ki. De kiültek.

*

– Értelmes, gondolkodó embernek nevelünk titeket – mosolygott a miniszter.

– Igaza van – bólintott a tanuló.

– Igaz, hogy minden lehetőséget elveszünk tőletek, hogy kiálljatok magatokért... – tűnődött tovább.

– Igaza van – vágta rá a gyerek gondolkodás nélkül.

– És tulajdonképpen próbálunk a lehető legjobban elbutítani titeket – vallta be.

Egy fiatal felnézett rá.

– Maga mindent csak azért csinál, hogy minél tovább uralkodhasson. Kiépíti a saját diktatúráját, amíg mások csak a maga szavát hallják. Még csak kétségbe sem vonják. Becsapja őket – vádolta meg a fiatal a minisztert.

A miniszter elcsodálkozott.

– Honnan tudod? – kerekedtek ki a szemei.

„Olvastam" – olvasta le a fiatal szájáról, miközben az beleállította a bicskáját a férfi hátába, és lelökve trónjáról átvette a helyét.

*

A fiatalok az almákat lehámozták, de csak rohadt húst találtak a pirospozsgásra érett külső alatt.

_________________________________________________

Már egy ideje meg akartam írni, de még kerestem a képeket. Most megtaláltam őket, eléggé légből kapottak. Remélem, hogy mindennek ellenére tetszett. ^^