Dana

Nem tudom, hogy mikor aludhattam el, de egy kéz érintésére ébredek. Elhessegetem magamtól, majd a másik oldalamra fordulok. Fél perc sem telik bele mire döbbenten pattannak ki szemeim. Azonnal felülök az ágyon és lendítem is öklömet. Látogatóm kivédi támadásomat, meglepettsége viszont ad nekem annyi időt, hogy talpra ugorjak. Elképedve nézek a csoki barna tekintet tulajdonosára. Azonnal rájövök, hogy ki az és menekülőre veszem. Rúgásra lendítem a lábam, de ellép előlem így szabad az utam az ajtóig. A végcél előtt egy hajszálnyival elkapja a karomat és visszaránt, de nem hagyom magam és azonnal kirántom magam kemény szorításából. Egy pillanat alatt a hátam mögé kerül, és karját a torkom elé szorítja. Megragadom karját, rántok rajta egyet előre lefelé, miközben oldalra mellé lépek, kifordulok a szorításából és elgáncsolom. Számíthat lépésemre, mert pólómba ragad és maga alá gyűr esés közben. Nagyot nyekkenek alatta, teljes súlyával a földhöz szegez. Keményen belemarkol a hajamba és hátrafeszíti a fejem. Könnyek szöknek a szemembe a hirtelen jött fájdalomtól.

- Nem rossz, de – mondja halkan a fülembe – most nem feltétlenül azért jöttem, hogy bántsalak, de hidd el, hogy az sem okozna problémát.

Félek, rettegek a hangjától. Egyet ütök a padlóra, hogy megértettem amit mond. Szorítása enyhül, megmozdul a hátamon. Ezt a pillanatot várom, kibillentem egyensúlyából, nagyot taszítok rajta és ismét az ajtó felé indulok. Nem jutok túl messzire, mert elkapja a bokámat és kirántja a lábamat. Hatalmasat zúgok és Ő ismét a hátamon heverészik a földhöz szegezve engem.

- Szeretek játszani, szeretem a kihívásokat. – jelenti ki csendesen és szorít a hátra csavart karjaimon, miközben felül rajtam.

Érzem, hogy szorosan megkötözi a kezeimet, a műanyag szinte húsomba vág. Rögtön tudom, hogy mi az. A rendőrség használ ilyen műanyag gyorsbilincset, láttam már, használtam is már. De a legvadabb álmaimban sem gondoltam, hogy egyszer rajtam fogják alkalmazni. Szó szerint kiráz a tudattól a hideg.

- Most, hogy így összemelegedtünk – ránt fel és taszít a fal mellé – beszélgessünk.

- Beszélgessen veled a hóhér – sziszegem felé.

- Azon már túl vagyunk – int könnyedén.

Tekintetemmel követem, miközben kettőt koppant az ajtón, amin így belép Doki és Nathaniel. Mintha mi sem lenne természetesebb, kényelmesen elhelyezkednek az ágyon és az asztalnál. Én maradok inkább a fal mellett, bár tudom, hogy semmi esélyem sem lenne. Egyenlőre beletörődve a dolgokba leülök a földre és kérdőn nézek rájuk, miközben picit legeltetem a szememet, hiszen nem minden nap látni ilyen fiúkat egy helyen. Az ikrek, tényleg ikrek, a szemük színén kívül teljesen egyformák. Rövid, kócos hatású fekete haj, szálkás testalkat, enyhén szögletes arc és meg mernék rá esküdni, hogy a magasságuk is egyforma, amit kicsit több lehet 170 centinél. Öltözködési stílusuk viszont teljesen más. Doki inkább az elegánsabb vonalat képviseli a farmerrel és laza inggel, míg Nathaniel a vadabb stílus híve, hiszen kellően meglep a fekete bőrnadrágba bújtatott lábaival és pólójával. Ha nem ilyen helyzetben lennék, ha nem így hozott volna minket össze a sors, el sem hinném, hogy ezek a jóképű fiatal férfiak mire képesek, sőt biztos vagyok benne, hogy soha az életben nem is találkoztunk volna. A Főnöküket is megnézem magamnak, ki tudja már hanyaggyára, hiszen rendes körülmények között szinte sose láttam. Egyszer esete lámpák fényében, máskor ugyan nappal, de csak pár röpke perc erejéig. Hihetetlen látványt nyújt most is, ahogy ott ül az asztal mellett. Elgondolkodva méregetem a fekete farmerbe, sötétkék ingbe bújtatott testét. Kezeit összekulcsolva támaszkodik az asztalon. Minden egyes mozdulata közben látni lehet a felsője alatt megbúvó izomkötegeket. Jól kidolgozott, egyáltalán nem hivalkodó, látszik rajta, hogy sok energiát fektetett be, bár ez a gyorsaságán és erején is meglátszik. Arca markáns, szemei sötétje tekintélyt parancsoló.

- Miután kibámészkodtad magad Dana – hívja fel figyelmemet magára a mély hang tulajdonosa – most beszélgetni fogunk. Szeretném, ha elmondanád, hogy mit láttál azon a bizonyos estén, mikor az öcsémet megölték a szemed láttára.

- Részvétem! – suttogtam magam elé – Nem tudtam. – és akkor, ott jobbnak láttam elmondani a történteket, mert reméltem, hogy hamarabb szabadulok - Próbáltam segíteni neki, de nem tudtam. Nem értem oda időben, ha az elején ki tudom szedni az autóból akkor még élne Georg-al együtt. Túl gyorsan történt minden, futás közben beleestem egy gödörbe, hallottam a baleset hangjait, láttam az érkező autót, a belőle kiszálló két férfit – nézek a szemébe beszéd közben – hallottam a lövést, de nem akartam hinni a fülemnek. Akkor abban a pillanatban nem hittem el, hogy ez velem történik. Azt gondoltam megölnek, de feltűnt pár csavargó és hallani lehetett a közeledő szirénák hangját is. A mai napig nem értem, hogy miért mentek el és hagytak csak úgy ott, de elhajtottak. Még fel sem eszméltem, mikor meghallottam a gyereksírást. Nem hezitáltam, azonnal a kocsihoz rohantam és kiszedtem belőle a fiút, mert éreztem a gázolja szagát. Tudtam, hogy teljesen mindegy mennyire sérült meg, akkor is ki kellett vennem, mert ki tudja mikor lobban be az autó, nem volt időm mérlegelni, nem volt eszközöm áramtalanítani az autót. Azonnal cselekedtem, elvittem az autótól és megnéztem az esetleges sérüléseit, de jóformán karcolásokkal megúszta. – szuggeráltam újra a padlót – Rettenetesen sírt, valami macit keresett, így visszamentem, hogy megkeressem neki, de... de mikor visszamentem a férfi rám nézett és én rettenetesen megijedtem. Előre akartam mászni hozzá, de felesleges volt – gördült végig egy áruló könnycsepp az arcomon – törött kar, roncsolt láb, tüdőlövés. Esélyem sem volt arra, hogy megmentsem az életét, esélyt sem hagytak arra, hogy életben maradjon. Mosolygott... mosolygott mikor a kezembe adta a medvét. Azt mondta, hogy már nem fáj... - folytak megállíthatatlanul könnyeim - úgy éreztem magam, mint valami elfuserált, rossz filmben, most is úgy érzem magam, nem értem, hogy mit keresek itt, hogy mi történik.

Egy hűvös kéz megnyugtató érintését érzem az arcomon. Óvatosan letörölte könnyeimet, majd térdem alá nyúlt, megfogja a hátam, egy mozdulattal az ölébe vett és letett az ágyra. Hátam mögé nyúlt és eloldotta kezeimet. Tekintet továbbra is kemény marad, nem árult el semmilyen érzelmet.

- Köszönöm, hogy megpróbáltad megmenteni az öcsémet, de még kérdeznem kell valamit. – emelte rám tekintetét – Nem találtál valamit a kocsiban? Nem vittél el magaddal semmit?

- Nem. Mindenki ezzel jön. – mondom dacosan, miközben törölgetem az arcomat, mert csak nem akarnak könnyeim elapadni - Nem vittem el semmit. Még a rendőrök sem hittek nekem. Azt állították, hogy hazudok, mert semmilyen felvétel nem támasztja alá azt, amit mondtam.

- Ez igaz– szólal meg először Nathaniel mióta belépett a szobába – minden felvételt lementettem, majd töröltem, még mielőtt a rendőrök észbe kaptak.

- Akkor minek kellett elmondanom, hogy mi történt? – csattantam fel – Ha láttatok mindent akkor minek?

- Nem láttunk mindent, annyira nem voltak jó minőségűek a felvételek. Mondjuk a lényeget le tudtuk szűrni.

- Akkor... most elmondanátok, hogy hol vagyok, miért vagyok itt, mióta vagyok veletek és mit is akartok tőlem? Vagy is inkább, nem akarom tudni, minél kevesebbet tudok, annál jobb nekem. Most, hogy mindent elmondtam, amit alátámasztanak a felvételek is, engedjetek el.

Túlságosan nagy csened telepedett a szobára. Láttam az összevillanó tekinteteket, ami nem túl sok jót ígért.

- Floridában vagyunk, Jacksonville-ben. Daniel Hamillton egyik villájában.– fordult felém Nathaniel – A verseny óta kicsivel több, mint három nap telt el.

Hitetlenkedve nézek rá. Florida Dél-Amerika egyik állama, Jacksonvill pedig a második legnagyobb városa. Több ezer kilométerre vagyok az otthonomtól.

- Tudod, hogy ki Ő? – vette egy mély levegőt Doki, mikor a Főnökre mutatott.

- Gondolom Daniel Hamillton. – támasztottam meg fejemet felhúzott térdeimen.

- Akkor pontosítsunk. Tudod, hogy mi Ő?

- Nem Nathaniel, nem tudom. De úgy gondolom, hogy nem is szeretném megtudni.

- Én vagyok jelenleg a Dél-Amerikai maffia feje. – mondta ki közömbösen a szavakat, mintha csak egy finom almás pite receptet osztott volna meg velem. – Ügyvéd vagyok és üzletember, míg az öcsém könyvelő volt. Azért kellett meghalnia, mert olyan, főként üzleti információk birtokába jutott, ami több milliárd dollárt, területet és hatalmat jelentenek. Olyan tényekről beszélünk, amiért érdemes ölni. Ezek az adatok pedig vele voltak, mikor megölték egy aprócska adathordozón, amit nem találtunk meg a helyszínen.

- Nem, nem, nem és nem. – tapasztottam be füleimet, mint egy óvodás – Nem akarom hallani, el akarok menni.

- Ugyan hova mennél? – fogta meg kezeimet – Jack Willow és emberei most is kutatnak utánad. És hidd el, hogy nem csak Ők.

- Miért? – egy pillanat alatt megvilágosodok - Azt hiszik, hogy nálam a pendrive! De, most, hogy itt vagyok veletek, már nem kellhetek senkinek. Gondolhatják, hogy már régen elvettétek tőlem. Szóval el is engedhettek – állok fel óvatosan.

- Jó eszmefuttatás, de nem állja meg a helyét. – lép elém és emeli fel fejemet az államnál fogva – Négyünket leszámítva senki nem tudja, hogy se Te se Mi nem vagyunk az információk birtokában. Meg fognak bűnhődni az öcsém gyilkosai, egyet sem hagyok életben és érted, el fognak jönni a területemre.

- Értem? Ugyan már... - lépek arrébb – Semmi jelentőségem nincs onnantól kezdve, hogy nálatok vagyok. Egy plusz kellemetlen sakkfigura vagyok egy hatalmas táblán.

- Mint említettem, senki nem tudja, hogy mi az igazság. Elhintünk pár kamu információt és kész. Készülj fel! Te lesz a csali!

- Te meg vagy őrülve?? – kiáltok rá, pofonra lendítve a kezemet – Meg akarsz öletni?

- Nem. – szorít egyet elkapott csuklómon – Csak nem hagyom ki a kínálkozó lehetőséget, hogy bosszút álljak, és megszerezzem azt, amit akarok.