Elnézést a késésért, de a technika ördöge kicsit keresztbe tett. A fenti zenére született meg ez a rész. Jó olvasást. 

Beszédhangokra térek magamhoz, nem éppen nevetgélős kedvemben. Pláne azért sem, mert ami idáig jótékonyan nem fájt, arról most kénytelen voltam tudomást venni. Egyszerre kicsit sokknak mondanám a hirtelen rám törő rosszullétet. Ültömben előrehajolva szervezetem úgy dönt, hogy nem hagyja magában az étel.

- Jól van, semmi gond... - lapogatja meg hátamat Doki – jobb lesz, ha kijön – tart elém valamit.

Eljátszom a hálás lennék gondolattal, meg a köszönömmel, de valahogy nem visz rá a lélek helyzetemből adódóan, hogy bármit is kinyögjek. A hideg, nedves ruha érintése az arcomon, tarkómon kellemesen felvillanyoz egy pillanat erejéig, de a tudat, hogy repülőn ülök és főleg a kikkel azonnal lelomboz. Lopva körülnézek és nyugtázom, hogy bizony az egy magángép és bizony nem csak Doki ül rajta. Az állam a földön koppan a pazar látványt illetőleg. A fekete és bézs szín dominál az egész térben, a falak, az ülések, mind-mind hatalmas vagyonról árulkodik. Az ablakon kipillantva már meg sem lepődöm a fekete szárnyakon, bár gondolom, hogy az egész gép fekete.

Teljesen tisztában vagyok vele, hogy kurvára nagy szarban vagyok, de igazából fogalmam sincs, hogy honnan jött ez a jelenlegi nyugodtságom és meddig fog tartani.

- Azt hiszem, hogy szükségem lenne néhány magyarázatra. – Nézek fel kelletlenül Dokira, aki a következő vizes ruha adagot adja a kezembe.

- Az lehet, de nem Én fogok neked válaszokat adni.

- Merthogy? – nézek a kék szempárba – Te konkrétan ott voltál! – mutatok rá a tényekre – Ott voltál a versenyen, ott voltál, mikor-mikor nem is tudom mi történt... Te is! – pillantok Nathanielre, aki nem messze ül tőlem és éppen egy laptopot bűvöl.

- Az igaz. De akkor sem Tőlünk fogsz válaszokat kapni. – mondja miközben fel sem néz abból a rohadt gépből. – De ezt már korábban is mondtuk. – utal itt az erdőben lejátszódott jelenetre.

A türelmem ebben a pillanatban mondta fel a szolgálatot és ment szabadságra. Dokit félresodorva egy lépéssel előtte termettem és kikaptam a kezéből a gépet. Hiába kapott utána, egy másodperc alatt törtem ketté, mit a ropit.

- A francba is! – kiabáltam az arcába közvetlenül – Nem értitek, hogy rettegek? – tombolok, mint a fúria – Adjatok magyarázatot!

- Majd Én adok neked magyarázatot! – lépett elém a sötét hajú adonisz, miközben egy akkorra pofonban részesített, hogy ha nem fog meg Nathaniel a fal adja a másikat.

- Azt pofáztam neked, hogy nem vagyok rá kíváncsi, míg meg nem érkezünk – üvöltött Dokival –, tedd a dolgod!

- Nem nyomhattam tele altatóval, tisztában voltál vele Te is, hiszen szóltam előre. – mondta miközben előkotort egy fecskendőt a táskájából

- Belém ne merd szúrni! – rúgtam ki a kezéből a tűt – Ne gyere a közelembe! – feszültem neki Nathaniel szorításának, de nem engedett.

Egy pillanat volt csak, a másodperc töredéke, mikor megéreztem a karomba hatoló szúrást dulakodás közben. Nem Doki volt az, nem Ő kábított el, hanem az, akitől a pofont kaptam. Még láttam a dühödt tekintetét, majd szó nélkül elfordult és eltűnt a pilótafülkében a szemem elől. Lábaim felmondták a szolgálatot, pilláim elnehezültek és elnyelt a jótékony sötétség. Ismét.

Kegyetlen fejfájásra ébredek egy számomra teljesen ismeretlen ágyban, szobában. Azonnal felülölök, mikor realizálódik bennem, hogy fogalmam sincs, hogy hol vagyok. Körülnézve a pici ablakkal ellátott helyiségben elfog a nyugtalanság. Lábaimat leteszem a földre, de nem állok fel, inkább csak térdeimre támaszkodom és fogom a fejem miközben jobban szemügyre veszem a szobát. Egyszerű szürke falak, egy ágy pár párnával és takaróval, egy kis ablak, amin alig szűrődik be valami fény, egy asztal székekkel. Felállva rögtön az ajtóhoz indulok, bár rögtön feltűnik, hogy nincs rajta kilincs. Láttam már hasonlót egy komolyabb gyárlátogatás során és úgy tűnik, hogy ez bizony kártyával működik. Dühömben rúgok bele egy akkorát, hogy a lendülettől leülök a földre, miközben könnyek szöknek a szemembe. Ezer százalék, hogy nem fából van, de ha eddig nem is, most biztos, hogy észrevették, hogy fent vagyok. Idegességemben járkálni kezdek az ágy és az ajtó között, míg várom, hogy valaki bejöjjön rajta. Az ablakot már ellenőriztem, be van rácsozva kívülről és ráadásul, ha Isteni csoda történne se tudnék kiférni rajta. Egy 30*30-as ablakon nem tudom kipréselni a közel 164 centimet és 52 kilómat. Kicsi vagyok, de nem ennyire...

Miután belefáradtam abba, hogy árkot járjak a szoba közepére, visszamásztam az ágyra, hátamat nekitámasztottam a háttámlának, és végignéztem magamon. Ugyan az a ruha volt, rajtam még minidig, mint ami a versenyen, ami azt sem tudom, hogy mikor volt, vagy mennyi idő telt el azóta. Rettenetesen koszosnak éreztem magam, sőt, nem csak éreztem, az is voltam. A sérüléseimet ellátták, a vádlimon lévő hófehér kötés szinte virított. Arcomat megtapogatva éreztem a helyet ahol megütött az a marha, sőt a korábbi faággal való találkozásom nyoma is maradandó emléket hagyhatott rajtam. Egyre kellemetlenebbül éreztem magam a bőrömben, hosszú hajamat kócos copfba fogtam, miután meguntam, hogy állandóan útban van, miközben megpróbáltam legalább egy kicsit megtörölgetni magam a koszos pólómmal amit ebből a célból vettem le. Sziszegve húztam át a fejemen a ruhadarabot, hiszen nem is olyan régen vállal levettem egy fát majd, az erdőben való földet érésem itt ott eredményezett egy pár lilábbnál lilább foltot a hátamon, oldalamon, de ez volt a legkevesebb. Buktam már pár éve nagyobbat is.

Idegen

A monitoron nyomon követhettem minden pillanatát, amit a szobában töltött. Direkt az ilyen és hasonló alkalmakra használtuk azt a helyiséget. Több kamerát és lehallgatót is szereltettem bele, ami azonnal reagált mikor magához tért. Néztem dühkitörését, véget nem érő járkálását a szobában. Úgy viselkedett, mint egy ketrecbe zárt vadmacska. Mondjuk nem csodálkozok rajta, én is ezt tettem volna, sőt tettem is korábban, mikor kezdőként hasonló helyzetbe kerültem.

A whiskys poharamat tovább forgatva kezemben hagytam, hagy tomboljon, dühöngje ki magát, nem engedtem be hozzá senkit. Ő nem láthatta az ajtó mellett álló két emberemet, de parancsom nélkül Ők sem léphettek a szobába. Még nem... még estig nem.

Láttam tekintetén, tartásán, hogy nem tört meg. Zöld szemeiben düh csillogott. Ez tetszett. Hosszú haját összefogta és dühösen csapta hátra, míg dacosan törölgette magát az ágyon ülve koszos felsőjével egy szál sötét sport melltartóban. Egy pillanatra sem vettem le róla tekintetemet. Láttam a zúzódásait, tudtam, hogy az erdőben lévő bukás miatt ilyen tarka a bőre. Míg nem volt magánál Doki leszedte róla a protector ami akkor megmentette az életét. Megnézte, de véleménye szerint semmi komoly, viszont fájdalmai lesznek egy darabig, de az orvosolható pár szem fájdalomcsillapítóval, ha úgy gondolom.

Kortyoltam egyet kedvenc italomból, miközben ismét kinyitottam a kezem ügyében lévő mappát, ami minden információt tartalmazott róla születésétől kezdve. Szülei, iskolái, munkája, versenyei, elért sport eredményei, kedvenc időtöltései. Néhány információnál szemöldököm magasra szaladt. P-4es szintű taktikai önvédelem, Disaster Medich képzés az egyetemen és még sok más. 24 éves, jelenleg egyedül él, szereti a munkáját, mellette egyetemre jár, nincs testvére. Jelenleg nem él kapcsolatban. Volt egy közel két éves kapcsolata, de a kedves fiatalember külföldre költözött, azóta a románc barátsággá szelídült. Nem egy elveszett lélek, azt meg kell hagyni. Semmi nem maradt előttem titok, volt rá időm, hogy összeszedjem az adatokat. Nem volt nehéz megszerezni, nekem nem. Kellően jól értettem az informatikához, hogy ilyen általános dolgok ne okozzanak problémát. A mellékelt képek alapján haját a legtöbbször össze- vagy felfogva hordja, hogy ne zavarja, de szórakozás közben gyakran hagyja kiengedve, ami akkor majdnem a fenekéig ér. Szemei smaragdzöldek, amit édesanyjától örökölt.

Mikor először megláttam, az utcai kamerák felvételein szinte azonnal tudtam, hogy nagyon, de nagyon sok problémám lesz még vele kapcsolatban. Nem is tévedtem túl nagyot. A kocsinál feltűnő karcsú egyenruhás látványa már akkor feltüzelt. Százszor láttam a meglévő hiányos felvételeket, kockáról kockára léptetve, hibát keresve minden lépésében, de nem találtam. Szakszerű mozdulatai, lépései, tehetetlensége először eszméletlen dühöt gyújtott bennem, majd ez a düh átcsapott valami másba, valami elemibbe. Minél tovább néztem azokat az átkozott felvételeket annál jobban feltüzelt.

A szoba kameráira pillantva ismét szemet szúrt apró termete, már-már megmosolyogtatott. Jó, ha a mellkasomig ér. Az én 193 centim mellett eltörpül, törékenynek tűnik, pedig nem az. Láttam amint visszaöltözik és bevackolja magát a takaró alá. Nem kellett sok idő és tudtam, hogy elaludt.