Ilyen az, ha az ember lányát elkapja a múzsa és ideje is akad. :)

------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

- Ezt nem hiszem el!! - Kiálltok fel dühösen. - Nem itt akarok megdögleni!!!

Patakokban folyik rajtam a víz, száguldok, úgy érzem tőből kiszakadnak a lábaim a megterheléstől. Hajt az őrületem - lefelé a hegyről tekerni... -, tudom, hogy az életemmel játszom. Csak egyszer tekeredjek fel egy fára abban a pillanatban ott halok meg. Kiutat keresek, tudom, hogy nem maradhatok, mert megölöm magam. Minél hamarabb valami ösvényre/útra kell, hogy érjek különben nem marad egy épp porcikám sem.

Egy észrevétlen faág hatalmas pofonban részesít, mintha észhez akarna téríteni, érzem, hogy izzadságom véremmel keveredve folyik a nyakamba, pólómra. Nem merek megállni és sebeimet nyalogatni, hiszen tisztán hallom az erdő csendjét felverő helikopter és autók zaját. Igen, autókét, tudom, hogy ők is jönnek, csak a szerpentinen.

Felujjongok, mikor megpillantok egy földutat - biztos az erdészek használják - villan bennem a felismerés. Azonnal kihasználom a lehetőséget és ráfordulok. Legnagyobb sajnálatomra viszont szinte perceken belül megtalálnak és golyók süvítenek el mellettem. Hirtelen fájdalmat érzek a vádlimban, de abban a pillanatban nem törődhetek vele. Az autók törtetnek utánam - ez egy rossz vicc - sikítok fel magamban hisztérikusan - ez nem történhet meg velem, mintha egy filmforgatáson lennék, ez nem lehet.

A legnagyobb döbbenetemre két versenyzőt pillantok meg majdhogynem mellettem, kissé még is lemaradva mögöttem. Ezzel, közel egy időben az egyik autó nekicsapódik egy fának és felborul. Még felfogom a látványt, a combjukra szíjazott fegyvereket, de bevágódom az erdőbe, hiszen ott nem tud az autó tovább nyomulni utánam. Őrült tempót diktálok, aztán bukom egy hatalmasat, hiába tompítom az esést minden porcikámba fájdalom nyilall. Biztos vagyok benne, hogy repültem legalább négy métert. Még a földön fekve a bringára pillantva rájövök, hogy itt a vége, az első villának annyi, a fejcső leszakadt, ezzel nem tudok mit kezdeni. Fejem visszaejtem az avarba, szinte semmimet nem érzem, kellemes sötétség ölel körül, olyan puha érzés, mintha pelyhes párnák között feküdnék, olyan jó meleg. A távolból hangokat hallok, így nem süllyedek mélyebbre abban a puhaságban, ami most olyan védelmezően vesz körbe. Egyre hangosabban hallom a nevemet, így kelletlenül ugyan, de felnézek. A korábban látott csatakosra izzadt versenyezők guggolnak mellettem.

- Dana! Dana! - szólongat az egyik, miközben csak a szemüket látom, a sisak miatt. Az egyiknek kék, a másiknak acélszürke. Egy cseppet sem bízom meg bennük, de most nincs más lehetőségem. Ha eddig nem öltek meg, akkor egyenlőre csak nem ez lehet az elsődleges céljuk.

Oldalra fordítva a fejem felfedezem a fegyvereiket is, de most ez a legkisebb gondom. Első nekifutásra kezemet és arcomhoz, homlokomhoz emelem.

- Fel tudsz állni, ha segítünk? - Kérdezi az acélszürke szempár tulajdonosa. - Mennünk kellene, itt nem maradhatunk, nem biztonságos, még Jack emberei jönni fognak, ennél azért több embert szokott küldeni. - pillant körbe fürkészőn

- Csontod nem tört - villan felém a mélykék szempár -, már megnéztem. A többi sérülésed nem olyan vészes, a vádlidat csak súrolta a golyó, a fejed keményebb dió, agyrázkódásod lehet, de inkább mostanában ne nézz tükörbe se egy ideig. Most nincs időm, hogy összeférceljelek, de ha visszaérünk rendbe szedlek.

- Kösz - forgatom meg szemeimet -, ez rendes volt tőled. Amúgy kik vagytok, hogy jöttetek utánam, miért üldöznek? - ülök fel lassan és tartom meg az elgurulni készülő fejemet - Chhh... nem értek semmit.

- Én Nathaniel vagyok - térdel mögém a szürke szempár tulajdonosa -, a haveroknak csak Nath. Ő pedig Doki. - mutat a velem szemben térdelő kék szemű férfi egyedre, aki éppen a nadrágomat tépi cafatokra, hogy egy gyors kötést csináljon a lábamra.

- A többi kérdésemre nem kapok választ? - Nézek Dokira, ha már előttem van.

- Nem a mi dolgunk rá választ adni! - jön az egyszerű felelet - Állj fel! Gyere! - nyújtja felém a kezét, miközben Natah hátulról segít feltápászkodnom.

- Uhhh... de... - fordul hirtelen egyet velem a világ, térdre vágom magam és kidobom a taccsot; ráadásul azonnal kiver a víz és rázni kezd a hideg.

- A francba! - lép mellém Doki - Csak sokkot ne kapj itt nekem!- Teszi hideg tenyereit a homlokomra,és a tarkómra, érzésem szerint így tartva egyben a fejemet.

Hallom őket beszélgeti felettem, de nem figyelek a kupaktanácsra, inkább arra koncentrálok, hogy minden maradjon a helyén, mert bajok lesznek, ha az így megy tovább.

- Mindenképpen lentebb kell mennünk Nath. Itt nem tudnak sehol landolni. - mutat körbe - Ha jól emlékszem a terepre akkor kelet felé pár kilométerre van egy tisztás, onnan tudunk telefonálni, bár szerintem ott szállt le a madárral is.

- Rendben tesó, akkor menjünk. - bólint Nath, ismét álló helyzetbe húzva engem miközben erősen átkarolja a derekam - Hozd a vasakat! - biccent a biciklik felé.

- Várj! Ne gyalog menjünk! - hozza elő a két bringát - Te tudod rajta vinni, ültesd a vázra. Hallom, hogy jönnek és nem a mieink.

- Rendben, igazad van! - veszi el a sajátját.

- Ohhh... - kerekedik el a szemem - ezek limitált YTindustries-ek. Kit öltetek meg érte? - látom amint tekintetük összevillan a kérdésre - Inkább nem akarom tudni a választ.

- Majd mehetsz vele egy kört - mosolyodik el Nath -, csak előbb kerüljünk ki innen. Várj - ül fel -, egye ülj elém, kapaszkodj belém, és fordulj felém. Nincs bukód, a fejed így is gáz, nem kell több sérülés.

Megjegyzését inkább figyelmen kívül hagyom és nem reagálom le. Doki segít felülni, és arcom belefúrom Nath felsőjébe, miközben erősem megkapaszkodom benne. Érzem, hogy egy pillanatra megfeszül a teste, gondolom meglepődött, hogy teljesítettem kérést, de most úgy gondoltam, hogy jobb, ha nem okoskodom.

- A golyó azért gondolom fog rajtatok - kocogtatom meg a protectort rajta.

- Ne legyél benne olyan biztos - mondja, miközben elindulunk, mert tényleg egyre közelebbről lehet hallani az autók hangját az erdő csendjében.

Erősen kapaszkodom, de néha el-elragad magával a jótékony puha közeg.

- Még bírd ki, nemsokára ott vagyunk! - hallom hangját, miközben érzem, hogy szorosan magához fog, hogy le ne csússzak - Doki ez így nagyon jó!!! Milyen messze vagyunk még? Alig van magánál!

Görcsösen kapaszkodom Nath-be. Még akkor sem engedem el, mikor érzem, hogy megállunk és ölbe vesz.

- Mi van vele? - hallok egy újabb ismeretlen hangot, mire kinyitom a szemem és ismét találkozom azzal a férfivel aki elvitte Georg-ot. Még levegőt is elfelejtek venni.

- Meglőtték, bukott megint egyet lefelé, agyrázkódása van. - sorolta Doki - Szarul van, röviden ennyi.

- Értem, rakd a gépbe, ott van a felszerelésed, lásd el. - hallom az utasítását, miközben elindul a gép felé.

- Én nem... - futok neki a beszédnek - én nem akarok veletek menni -. Próbálok lábra állni, de Nath szorosan fog, miközben beül velem a helikopterbe.

- És még is hova mennél? - kérdezi gúnyosan - Ha nem lettek volna az ikrek, már rég nem élnél. Altasd el! - parancsolja

- Az lehet - morranok -, de veled sem biztos, hogy jobban járok. Nem érted, hogy engedj el? - nézek a szürke szemekbe - Nem tudok semmit, nem értek semmit! - ütöm meg a vállát és próbálok megint felállni, amire testem nem reagál valami fantasztikusan. - Hogy mit mondtál? - Még látom megvillanni a barna tekintetet, mikor tű hatom a combomba és pár percen belül szinte ellobban a tudatom.