A fenti videót ajánlom azoknak akik picit is kíváncsiak arra, hogy mi az a DH verseny, ami ebben a fejezetben szerepel.

A forgalmas városból kiérve, a hegyek felé vettem az irányt, hiszen ott lesz a verseny, ami pindurit megdobogtatja a szívemet, már ha csak rá gondolok is. Tudom, hogy tegnap megérkezett a felszerelésem a helyszínre, hiszen nyomon követtem féltett kincseimet. Semmit nem bíztam a véletlenre, bár az egyetem miatt a háromnapos pályaépítésből kimaradtam, de a bejárásra feltétlenül kiérek.

Amolyan félprofi kategóriában fogok indulni a közelben megrendezésre kerülő DownHill versenyen. Olyan 80 versenyzőre számítok a hallottak alapján. A pálya elég keménynek ígérkezik, legalább egy letöréssel, hosszú egyenesekkel, cseles kanyarokkal fűszerezve. Legalább is a szervezők ezeket az információkat adták ki előzetesen.

https://youtu.be/n2bLn24sjdM

Útközben a Theory of Deadman - Angel című számát hallgattam dobhártya szaggató hangerővel. Mit ne mondjak imádtam. Kiűzött a fejemből minden aprócska gondolatot, bár azt a tényt, hogy úgy érzem, mintha követnének, na azt nem. Mióta beértem az erdőbe, szabály szerűen viszketett a tarkóm. A kanyargós szerpentinen láttam a mögöttem le-lemaradó autó fényszóróit. Éjszaka, hótt sötétben, egyedül nem volt éppen leányálom, de mikor megelőzött minden aggodalmam elmúlt.

Olyan hajnali kettő körül értem ki a helyszínre, ami hatalmas reflektorokkal volt megvilágítva és nyüzsgött, mint egy méhkas. Meg sem lepődtem, hiszen ismertem már a dörgést. Ilyenkor mindig ez van, nincs megállás, nincs pihenés, csak buli a köbön. Felszabadultan pattantam ki az autómból és a szervezők keresésére indultam. Rövid egyeztetés után megkaptam a szobakulcsom, a kedvenc 9-es rajtszámomat plusz egy rövid tájékoztatást a szabályokról, térképet a pályáról. Összefutottam pár ismerős arccal, váltottunk egy-két szót, megmutatták, hogy merre van szállás és meghívtak egy éjszakai pályabejárásra, amit lendületesen le is mondtam, mert tudtam, hogy a frászt hozzák ilyenkor az ember lányára. Nem mintha olyan marhára ijedős lennék, de éjszaka, az erőben na arra most nincs szükségem. Inkább kicsomagoltam a felszerelésem és ellenőriztem, hogy minden rendben van-e. A protector, a full face bukó, a ruha és a három kedvenc bringám. A Scott, a Commencal és a Norco, egyenlőre ugyan darabokban, de reggel egy kis alvás után összerakom őket, megnézem a pályát és eldöntöm, hogy melyikkel indulok.

Commencal

Norco

Scott

4-5 órás alvás után, frissen, üdén, ropogósan kelek. Majd kicsattanok az örömtől, hogy végre ismét rajthoz állhatok. Bő 2-3 óra alatt be is járjuk a pályát a többiekkel. A helyszín csodálatos, a pálya eszméletlenül technikás, hossza 3 km, a szintkülönbség nagyjából 260 méter, biztos vagyok benne, hogy fel fogja adni a leckét mindenkinek. Lepacsizunk a jelenlegi DH válogatott két oszlopos tagjával, de jelezték, hogy csak versenyen kívül fognak indulni. Többen csalódottan fogadták ezt a hírt, hiszen két ilyen fantasztikus versenyzővel ritkán lehet találkozni, mert a legtöbb esetben külföldön versenyeznek hazai színekben. Ezek ellenére mindenkinek nagyon szívesen segítenek, tanácsot adnak, elvegyülnek a tömegben.

A verseny délelőtt 10 órakor indul, 5 perces időközönként engedik egymás után a pályára a versenyzőket. Végül a terep miatt a Norco-val indulok. Beöltözök, kötelező a versenyen a fullface és a protektor. Anélkül nevezni sem lehetett. A biztonságra most is nagy hangsúlyt fektettek a szervezők, a helyszínre való tekintettel két mentős egység négy orvossal és egy hegyi mentő csapat is a helyszínen van.

Kilencedikként indulok el, zene a fülembe, lábam a pedálon. Egyszer bukok csak, a semmiből elém ugrott egy bazi nagy fa, ami a vállamat cirógatta meg kellemesen, ennek ellenére gondolkodás nélkül folytatom az utolsó szakaszt. Az adrenalin repít végig a pályán. Leérve látom, hogy nem csak én voltam ilyen szerencsétlen és a mentősöknek volt dolguk rendesen. Az előttem indulók közül kettőt a hegyi mentők hoztak le, holott a verseny szinte még el sem kezdődött, hol van még a vége. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy semmi komolyabb bajom nem lett. Az orvos futólépésben közeledik, de mutatom neki, hogy semmi baj, csak adjon egy kis jeget, és menjen a többiekhez.

Felsőm leveszem, a jeget vállamhoz szorítom, letelepedek egy nagy lombú fa alá és onnan nézelődöm. Magamban nagyokat derülök a beérkező srácok láttán, pláne akkor, mikor egy-kettő szakadtabban jön le, és rögtön körbedongják az egészségügyesek. Konkrétan nevetőgörcsöt kapok, mikor meglátom, hogy egy ősz hajú doktor tűvel a kezében ezerrel nyomul az egyik fiatal versenyző srác után, akiről csak úgy potyognak a gézlapok. Nyugtázom magamban, hogy nem csak én irtózok a tűktől.

Visszasétálok a szobámhoz, és az összepakolt cuccaimat elviszem a kocsimhoz. Míg a verseny tart szétkapom a Scott-ot és a Commencal-t, majd hívom a srácokat, akik hazaviszik a puttonyban. A Norco-t majd én fogom hazafuvarozni. Szétszedve, egy simán befér a VW Crossblue-ba, mondjuk a többit is be tudnám pakolni, de így az egyszerűbb.

Délután viszonylag hamar, kettő körül lett vége a versenynek, az eredményhirdetést háromra ígérték, de nekem már megsúgták, hogy a 17 női indulóból én lettem az első helyezett a bukásom ellenére is, így számítanak a megjelenésemre.

Egy újabb adag jeges zacskó kényeztető társaságában visszavonulok a korábbi fa alá és leülök az árnyékba. Nincs most hangulatom a tomboló tömeghez, a dübörgő zenét innen is élvezhetem, a pályára meg amúgy sem engednek vissza senkit, míg le nem fut az eredményhirdetés.

- Úgy hallottuk mindent elmondtál a zsaruknak, annak ellenére, hogy az éjszaka nem emlékeztél semmire. - Hallom közvetlenül a fejem felől. - Biztos, vagy benne, hogy nem vittél el semmit magaddal azalatt a közel 6 perc alatt, míg az autó és a kölyök között ingáztál? - Kérdezte a másik, miközben hozzám nyomott valami keményet.

- Nem, a rendőröknek is megmondtam, hogy nem vittem el semmit - válaszoltam nyugalmat erőltetve magamra, miközben lepillantottam és megláttam a bazi nagy kést az oldalamhoz nyomódni -, de amúgy sem hisznek nekem, szóval menjenek Isten hírével. Én elfelejtem amit láttam, maguk meg elmennek. Azt hiszem nem itt kellene jelenetet rendezniük - pillantok vissza a lenti tömegre -.

- Szerinted itt lennénk, ha ezt nem gondolnánk másként? - súgja a fülembe - Szinte biztos vagyok benne, hogy hazudsz - mondja, miközben nyomatékosan megmozdítja a kését -, most pedig induljunk, mert a főnök kíváncsian vár.

- Az odáig rendben is van, hogy vár, de én nem akarom megismerni, amúgy is pár percen belül jelenésem van - biccentek a pódium felé -.

- Óóóó... azt már elintéztük - vigyorog rám -, postázzák a díjadat, most pedig indulunk - ránt fel magához, de nem számol egyszerre két dologgal.

Az első az, hogy még nem vettem le a protectort így aránylag védve vagyok a késétől, a másik pedig a felettünk alacsonyan eldübörgő matt fekete helikopter. Az ég felé nézve támadóm arcán átfut a düh.

- A francba - kiált fel -, csak utánad jöttek ők is - tép bele copfba összefogott hosszú barna hajamba -. Ne hazudj - ordít a képembe - nem lennének itt, ha nem lenne nálad. - feszíti hátra a nyakamat - Lódulj, ott az autónk.

A helikopter a második körébe kezd be, alacsonyabban mint korábban. A dübörgés elnyomja a zenét, a rotor szele felborít minden mozdíthatót. Ezt az alkalmat ragadom meg és vágom bele teljes erőmmel a sisakomat az férfi arcába.Nem szemlélem meg művemet, azonnal a Norco nyergébe pattanok és megindulok lefelé. Még felfogom, hogy nem csak ketten voltak, hanem jóval többen, de tovább nem volt időm bámészkodni. Ismét menekülök, csak Isten tudja, hogy merre. Nem ismerem a terepet, ész nélkül, hatalmas lendülettel kerülgetem a szinte semmiből előbukkanó ölesebbnél ölesebb fákat. Ágak csapódnak az arcomba,de a dübörgést kellően élesen hallom ahhoz a fejem fölül, hogy ne akarjak megállni.

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Egy-két kommentet szívesen fogadnék. Jöhet persze jó és rossz is, hiszen abból is tanulhatok. :)

Köszönöm, hogy szakítottatok rám időt!