Futottam. Futottam, ahogy a lábam bírta. Kiáltásokat halottam magam mögött. Tudtam, hogy fegyverük van, hiszen láttam a két szememmel, már-már vártam, hogy mikor lőnek utánam. Egy pillanatra fordultam csak meg, de legnagyobb döbbenetemre a négy hatalmas fekete autó, ahogy jött olyan tempóban hajtott el hatalmas káoszt okozva nem csak bennem... Távozásuk pillanatában hatalmas robbanás rázta meg a környéket, a lökéshullám leterített a lábamról, hiába jártam már „messze" a tetthelytől. A hangja szinte megsüketített, mintha víz alól hallanám az érkező mentők, rendőrök, tűzoltók szirénáját. Feltápászkodom a földről és végignézem magamon – mint egy zombi, valami vérbál után - gondolom végig kicsit kábán. Ruhám szakadt, könyökömön, térdemen lévő könnyebb karcolásokból szivárog a vérem – ez még fájni fog - jegyzem meg magamban csendesen, miközben nekitámaszkodom egy betonkerítésnek. Ruhámról törölgetem a rákerült idegen vérét, totál sokkosan, miközben visszacsúszom a földre. Kiabálás, hangzavar zökkent ki ebből az állapotból. Felpillantva meglátom a rengeteg embert, a felém szaladó mentősöket, a mögöttük lévő tüzet megfékezni próbáló fiúkat – honnan lettek ezek hirtelen ilyen sokan, miért értek ide ilyen későn...? - kérdezem magamtól.

A három mentős körbeáll, ledobálják a felszerelést és látom ám, hogy kérdezgetnek, csak éppen nem igazán hallom, hogy mit. Bátorítólag rájuk mosolygok – jól vagyok, köszönöm, csak nem értem a robbanás miatt rendesen – közlöm velük – ez nem az én vérem – mutatok magamra. Értik is meg nem is, ezért elkezdem levenni a felsőm, hogy megértsék, nem az én vérem borít be tetőtöl-talpig. Sebeimet lefertőtlenítik, bekötözik, csíp mint a fene, de tűröm a matató kezek okozta kellemetlenséget. Elutasítom a korházban való további vizsgálatok lehetőségét. Tudom, hogy semmi komolyabb bajom sincs.

A megjelenő rendőröket, először elhessegeti az orvos, de az előzetes ellátás után kénytelen a közelembe engedni őket.

- Meg tudja mondani, hogy itt mi történt? – mutat maga mögé az útra gondterhelten, miközben megigazítja rajtam a mentősök által adott pokrócot. Sajnálatot vélek felfedezni tekintetében.

- Kérem, írja le, – sóhajtok fel, ránézve a nálam maradt alvós macit gyűrögetve – nem hallom rendesen amit mond. Tudja a robbanás... - mutatok a fülemre, de látom, hogy az orvos is mond neki valamit, amire aprót bólint.

Legnagyobb meglepetésemre tényleg előkap egy lapot, amire felírja az első kérdéseket. A rólam szóló alapvető adatokat – nevem, korom, lakhelyem, jelenlegi tartózkodási helyem... - elmondom az azonosításom végett, de pontos információval nem szolgálok, amit meglepődve vesz tudomásul.

- Sajnálom – nézem a földet magam előtt - , de nagyon zavaros ami történt. Vacsoráért mentem, beleestem egy gödörbe – mutatok feljebb az úton -. Hallottam egy baleset hangjait, láttam több autót, több embert, de most nem tudom összeszedni a gondolataimat – hazudtam szemrebbenés nélkül. Láttam rajta, hogy nem hiszi el, amit mondok neki sem ő, sem pedig a társa, nem is értettem, hogy miért hagyták annyiban.

Nem tudok a történtekről beszélni és ösztönösen tudom, hogy nem is szabad. Kell egy kis idő, mire tisztázom magamban a helyzetet, de úgy gondolom, hogy el kell felejtenem az egészet. Egyenlőre tanácstan vagyok. Elkísérnek egy rendőrautóig, de szemem megakad a földön heverő macin. Lehajolok érte és felveszem.

A rendőrök egyenesen a kampuszig visznek. Jelzik, hogy ne menjek sehova, pihenjek, holnap délután visszajönnek és elvisznek egy kihallgatásra. Mivel katonai intézmény területén tartózkodunk, így eltekintenek a rendőri jelenléttől.

Fáradtan, koszosan dőlök be az ágyba ahol szinte azonnal elalszom. Álmomban újra és újra átélem a történteket. Reggelre vörösre duzzadt szemekkel ébredek az ébresztő hangjára. Nem hagy nyugodtan George sorsa, az apja halála. A zuhany alatt is kattog az agyam, nem tud leállni. Kérdések sorakoznak a fejemben. Renget a miért közöttük.

Minden apró porcikám sajog, de legalább már a hallásom visszatért. Nem akarok bent maradni, nem akarok a gondolataimmal összezárva maradni így megszaporázom lépteimet, hogy minél hamarabb a többiekkel lehessek. A gyülekező helyen furcsa csendesség fogad. Mindenkinek van egy-két jó szava, biztató ölelése, hátbaveregetése.

A vezetés engedi, hogy elkezdjem a gyakorlat második, egyben utolsó napját. A kemény munkába menekülök, csak, hogy ne kelljen a képekkel szembesülnöm. Mint a gép végzem a feladatomat, habár sokkal nehezebb gyakorló terepet kaptunk a korábbinál. A szituáció szerint nagy erejű földrengés áldozatait kell felkutatnunk az összedőlt házakban és előzetes ellátásban részesítenünk. Nem egyszerű a menet. Érkeznek a kutyás egységek, megkezdődik a kutatás, érkeznek az információk. Területünkön nyolc sérültet találtunk két halottal. A mentés közben több helyen is jól járnak velem társaim, apró termetem miatt, majdnem mindenhova be tudok bújni, közvetlenül tudom felvenni a kapcsolatot az érintettekkel. Nyugtatom őket, hangommal, tetteimmel. A legtöbb sérültet kidőlt falak, gerendák alól kell kimenteni emelőpárnák segítségével. Nehéz, hosszadalmas folyamat, biztosítani a sérültet, a helyszínt, ásni és közben figyelni az emelésre. Mind fizikailag, mind pszichikailag megerőltető, látom társaimon a fáradtság szikráit, látom a megerőltetést az arcukon munka közben. Azt mondták a gyakorlat kezdetén, hogy vegyük komolyan, hát, mi komolyan vettük. Hiába vagy tisztában azzal, hogy a helyszín nem valós, csak épített, a szituáció előre eltervezett, a statiszták egészségügyben tanuló diákok, akkor is egy rémálom az egész. Pláne akkor, ha a statiszták közül ketten bepánikolnak, és tényleg nagyon gyorsan ki kell őket hozni a szűk helyről.

A megbeszélés végén mindenki zöld utat kap a gyakorlatot felügyelő tanároktól, sikeresen vettük ezt az akadályt.

Hót fáradtan, koszosan, nem éppen illatosan szállunk le a buszokról, alig várom, hogy magamra csukjam a szobám ajtaját. Annyira életszerűre sikerült ez az egész, hogy az eddigi egész napos kemény munka, pörgés, adrenalin után szinte reszketve állok a két nyomozó előtt.

- Sajnálom, de most velünk kell jönnie -, biccent felém a korábban megismert nyomozó – látom, hogy most jöttek meg, de mennünk kellene.

- Rendben – bólintok megadóan –, de előtte átöltözhetnék?

- Ha nem okoz túl nagy problémát, akkor nem. – Jön a komor válasz társa felől. - Így is majdnem egy órát itt dekkoltunk itt, essünk túl rajta és felejtsük el egymást.

Elkerekedett szemmel nézek az unszimpatikus rendőr felé, de megadóan bólintok és elindulok velük a kapitányságra. A kérdések megismétlődnek, de a válaszok változnak. Most, hogy a fáradtság miatt, vagy azért mert nem volt időm gondolkodni a történteken mindent elmondok amit láttam. Elmondom, a „balesetet", elmondom, hogy láttam a két megérkező fegyveres embert, beszélek a lövésről, a gyerekről, az utána érkezőkről, a robbanásról. Döbbenten hallgatják végig az egész storyt.

- Ugye tudja, hogy ez a történet most nem éppen a hihető kategóriába tartozik? – néz bele az előtte fekvő aktába – Nem találtunk semmilyen holttestet az említett autóban. Sőt lövésre utaló nyomok sincsenek. Nem gondolja, hogy a fantáziája kicsit elrugaszkodott a valóságtól? Látott egy szimpla balesett, ahonnan megpattant a sérült.

Elképedve nézek fel a két nyomozóra.

- De, hiszen én láttam, ott voltam! – kiáltok fel szinte kétségbeesetten – Higgyenek nekem, nem hazudok. Tiszta merő vér volt a kezem, a ruhám, elemezzék ki, hogy kié. Nézzék meg a kamerákat.

- Egy szimpla vérelemzésből csak a vércsoportot és egyéb kisebb információt tudunk megállapítani. Azt, hogy kihez tartozik azt nem, míg nem szerepel az adatbázisban. – nézett egyenesen a szemembe miközben közölte a tényeket – A kamerákról ne is beszéljünk, egy felvételen sem látható az amit elmondtál, amin látszana, az pedig vagy ki volt kapcsolva vagy megsérült a robbanásban.

Teljesen lefőttem. Hallgatom, hogy mit mondanak, hogy mit állítanak, de nem akarom elhinni. Egyszerűen képtelen vagyok rá. Látom a pillantásukon, hogy nem mondanak igazat, vagy csak úgy vélem, hogy látni akarok valamit bennük. Talán egy parányi félelmet a tekintetükben, ahogy összenéznek.

- Ugye nem hozott el semmit a helyszínről? – kérdezi semlegesen a nyomozó, fel sem pillantva a papírokból – Az állítólagos sérült sem adott oda magának semmit?

- Nem! Nem hoztam magammal semmi szuvenírt, ha így gondolja. – vágom rá egyre dühösebben – Ha már úgy gondolják, hogy nem igaz amit elmondtam, akkor szerintem itt hagyjuk is abba ezt az egész beszélgetést. Ne fussunk felesleges köröket. Én elmondtam az igazat arról, hogy a rend őrei nem így látják, nem tehetek.

Dühösen, már már tomboló fúriaként érkezem vissza az egyetemre. Ruhástól állok a zuhany alá, hátha kisimulnak az idegeim. Sokadik nekifutásra összecsomagolom a cuccaimat, és a kocsiba dobálom. Egy perccel sem maradok itt tovább, inkább egész éjszaka vezetek, hogy mihamarabb kiérjek a verseny helyszínére.