Dana

Döbbenten nézek körbe magamon. Mikor felfogom, hogy mi történt, keményen letörlöm könnyeimet, és megfogadom, hogy többet nem hagyom, hogy hozzám érjen, nem hullatok felesleges könnyeket. Alaposan megtörölközöm, észreveszem harapásának kékülő nyomát a vállamon, lemondóan felsóhajtok és megmozgatom. Magamra kapkodom a kikészített lenge nyári ruhát és az egyszerű magas sarkú cipőt, hogy még véletlenül se nyújtsak neki támadási felületet és kisietek az ajtón.

A folyosón Bobi és Medox lép elém. Látom, hogy szóra nyílik Medox szája, de egy csalódott pillantás kíséretében ellépek mellettük és lesietek az előtérbe, ahol már várnak rám.

Szó nélkül ülök be az autóba Daniel mellé. Doki vezet, Nathaniel pedig az anyósülésen foglalja el a helyét. Hátrapillantva még látom, hogy Bobiék is autóba szállnak és szorosan a nyomunkba szegődnek.

Nem beszélünk, egy szót sem váltunk egymással egészen addig, míg el nem érjük a repteret és mindenki felszáll a magángépre. A lehető legtávolabb próbálok helyet foglalni mindenkitől, de Daniel mellém lép, felállít, átültet maga mellé és átnyúlva rajtam bekapcsolja az övemet. Egy pillantásra sem méltatom, míg felszállunk.

Hallom a fiúk halk pusmogását hátul, de semmi több. Nem figyelek és a feldübörgő motorok enyhe zaja is elnyomja a beszélgetést. Gondolataimba mélyülve nézek ki az ablakon, mikor Daniel érintése vonja magára a figyelmemet. Kérdőn nézek rá, de nem szólok hozzá.

- Most elmegyünk a szülői házba. – kezd bele mondandójába - Apám és anyám partit adnak a tiszteletünkre. Sokan lesznek, de neked azon kívül, hogy mosolyogsz, adod a boldog feleséget és hallgatsz, semmi dolgod nem lesz. Nem mehetsz el a közelemből, vagy ha megteszed, következményei lesznek.

Durván megragadja az állam és feljebb emeli a fejemet, hogy a szemembe tudjon nézni.

- Ha bármilyen okból kifolyólag el kell mennem, Doki, Nathaniel, Bobi vagy Medox veszi át a helyemet és neki kell szó nélkül engedelmeskedned. Megértetted?

Körülnézek, keresem az arcokat, de csak fürkésző pillantásokat kapok. Csönd vesz körül minket, mindenki a válaszomra vár. Egyszerűen bólintok, hogy megértettem. Tekintetét kerülve visszafordulok az ablak felé.

- Egy óra múlva leszállunk. – teszi még hozzá felállva és átül a fiúk mellé.

Az egy óra hamar letelik, a leszállás akadály nélkül lezajlik. Három terepjáró vár minket és gyors tempóban elhagyjuk a várost. A betondzsungelt hamarosan felváltják a hegyek és az erdők zöldje. Igazi feloldozás, mikor begurulunk a kapun és kiszállunk. Daniel a karját nyújtja és segít kiszállni. Lábam alatt a megcsikorduló hófehér kavicsok ropognak. Lazán átfogja a derekamat, mert rájön, hogy alig tudok megállni a tűsarkokon. Bosszúsan néz rám, úgy tűnik, hogy ezt az apró momentumot figyelmen kívül hagyta.

Míg az egyensúlyom próbálgatom, vidám nevetést hallok közeledni. Lenézek a cipőkre és arra az elhatározásra jutok, hogy inkább leveszem, mint hogy idő előtt kitörjem a nyakamat. Éppen lehajolok, hogy kioldjam a pántokat, mikor a térdemnek ugrik valami és a lendületétől hanyatt esem, Danielt magammal rántva. A kavicsok nagy csörömpöléssel gurulnak szét, miközben elhall a nevetés éppen csak annyira, hogy az első döbbeneten túljutva hangosabb hahotázásba kezdjen mindenki.

Még fel sem eszmélek, mikor George kócos haja tűnik fel a látóteremben egy aprócska szőrös fiatal kutyával a nyomában, miközben az ölembe mászik.

- Te vagy az angyal. – néz rám hatalmas barna szemekkel, miközben barátságosan beletúrok kócos barna hajába – Emlékszem ám rád. Ott voltál a papával és velem, tudtam, hogy nem álmodtam.

Ohh... hirtelen elfogyott a levegőm. Daniel megmerevedett mögöttem egy másodpercre.

- Nagypapi mondta, hogy jönni fogsz. – csacsog tovább, mintha mi sem történt volna. Nem tűnt fel neki a fagyott hangulat. – Gyere velem, meg akarom neked mutatni a szobámat.

Egy fiatal nő lép ki a bámészkodók közül könnyeit törölgetve. Óvatosan a kezét nyújtja felém és mosolyogni próbál.

- Gyere, had segítsek neked rendbe hozni magad. Tori vagyok, George anyukája. – mondja, és közben próbálja a kisfiút is elvenni, de úgy kapaszkodik a nyakamba, mint egy igazi kis-majom.

- Geroge! Légy szíves engedd el Danát! Hadd tudjon felállni!

- Hagyd csak! – mosolygok rá bátorítólag – Megoldom.

- Nem! – tekeri még jobban a kezét a nyakam köré - Ő az én angyalom meg a papáé. Daniel bácsi majd segít nekünk felállni. Nem vagyunk nehezek igaz Daniel? – néz el a fejem mellett – Te erős vagy.

Mint aki most kapcsolt. Daniel fürgén felállt, mögém lépett, egy mozdulattal felállított minket és szorosan tartott. Pár lépéssel elértük a biztonságot jelentő lépcsőket és óvatosan felvezetett rajta a többiekhez.

A bemutatkozás első köre gyorsan ment. A közvetlen család jött elénk. Paul és Blair, Daniel apja és édesanyja, Tina és George. Feltűnt még Samuel is a háttérben.

- A vendégek csak később érkeznek. – invitált beljebb minket Paul – A fogadást hátul, a kertben tartjuk, a pavilonok alatt. A szolgálók már lassan készen vannak a pakolással. Fiam, a szobádat előkészítettük, a csomagok fent vannak. Menjetek fel pihenni.

Míg hallgatom az apósomat, lehajolok és leteszem Georgot, aki így a ruhám aljába kapaszkodik tovább. Kilépek a zavaró cipőimből és a kezembe kapom őket.

- Én felkísérem George-ot a szobájába! – nézek egyenesen Daniel szemébe, mintegy engedélyt kérve – Biztos Ő is elfáradt ebben a nyüzsgésben. Utána szeretnék átöltözni, azt hiszem nem ez lesz a legalkalmasabb viselet erre az alkalomra. – mutatom fel a kezemben tartott rémségeket.

- Persze Drágám, menjetek csak. – biccent felém Blair – George mutatja az utat, tudja azt is, hogy melyik Daniel szobája, majd elkísér, ha végeztetek a körutazással. Persze, csak ha nem okoz neked problémát.

- Higgye el asszonyom, nem okoz gondot, csak körbenézünk egy kicsit a fiatalúr barlangjában. – fogom meg a fiú kezét.

- Kérlek, ne magázódjunk feleslegesen – lép hozzám Blair -, tegezz nyugodtan Dana, nem vagyok én öregasszony. – ölelget meg - Családtag vagy lányom!

A családtag szóra összerezzenek, de inkább megindulok George után az emeletre, miután Daniel utamra enged egy komor bólintás kíséretében.

Geroge szobáját repülő makettek sokasága uralta. A legkisebbektől a legnagyobbakig, mindenhonnan azok néztek vissza rám. Több lógott a plafonról is. Miközben nézelődtem, a fiúnak be nem állt a szája. Mindent aprólékosan elmutogatott, elmagyarázott, én pedig csöndben, bólogatva hallgattam az összerakásuk történetét. Melyiket kitől, mikor kapta, melyik a kedvence, és bizony az összest az édesapjával és Daniel bácsival rakta össze, aprólékos munkával, hosszú idő alatt. Miután kellőleg kimesélte magát, Mimi macit kézen fogva elkísért Daniel szobájáig, a szobánkig és mivel nem akartam egy perccel sem többet ott tölteni a kelleténél, felkaptam egy lapos talpú cipőt és lementünk megkeresni a többieket.

- A hölgyek a kertben vannak – lépett mellém Bobi – a végső simításokat végzik el a fogadásra, míg az urak a dolgozószobában beszélgetnek.

- Köszönöm! – fordítok neki hátat közönyösen és kimegyünk a hátsó teraszra.

- Nem... nem mehettünk be oda. – próbál magyarázatot adni – Sajnáljuk.

- Nem érdekel a sajnálatuk! – csattanok fel, hogy a közelben lévő Medox is hallja. – Nem érdekel a magyarázatuk sem Uraim.

A kert nyüzsgött az emberektől. Az elegánsan öltözött pincérek megrakott tálcákkal serénykedtek az asztalok körül. Egy szemvillanásnyi időre, mintha egy pink hajzuhatagot láttam volna feltűnni a szürke nyüzsgésben, de szinte azonnal el is tűnt. Zavartan intettem a látszólag elfoglalt Balirnak és Torinak, de nem mentem oda, inkább a csacsogó George után indultam, aki mint megtudtam, most megmutatja nekem a kedvenc búvóhelyét.

Egy cseppet sem bántam, hogy a hatalmas kert egyik legtávolabbi zuga felé indultunk el. Mosolyogva konstatáltam, hogy a titkos búvóhely egy párnákkal, játékokkal jócskán telezsúfolt egyszerű nyári filagória, futórózsával és borostyánnal borítva. Gyönyörű volt és nagyon kellemes. Leültem egy halom párnára és a kezembe vettem egy kallódó mesekönyvet. Gerog azonnal az ölembe fészkelte magát.

- A papa is mindig ezt olvasta nekem. Tudod ez egy olyan nagyfiús mese. – mondta, miközben ingje alját gyűrögette – A mami azt mondta, hogy most már olyan helyen van, ahol sokat nevet, miközben minket figyel. Te pedig mindig vigyázol rá, úgy ahogy rám is, mert egy igazi angyal vagy.

Kellett egy kevés idő mire megtudtam szólalni. Nem tudtam mit mondani. Nem tudtam mit mondhatok neki. Inkább szorosan magamhoz öleltem és orromat puha hajába fúrtam, hogy ne lássa csordogáló könnyeimet.

- Olvassak neked? – nyitom ki a könyvet ott, ahol valaki félbehagyta.

Abban a pillanatban tudtam, hogy hiba volt, mikor az ölembe hullott a könyvjelzőként használt fénykép. Egy eleven George nevetett rám a képről, miközben a büszke apja mosolyogva ölelte.

- Most ne olvassunk! – vette el a könyvet, és szépen visszatette a fényképet – Inkább aludjunk, elfáradtam.

Óvatosa lecsúszott mellém, és az ölembe hajtotta a fejét. Azt hitte, hogy így nem fogom látni eleredő sűrű könnyeit. Betakartam és haját simogatva hallgattam, ahogy légzése lelassul és álomba sírja magát.