Nézelődöm, unatkozom. Várom a csodát, hogy végre megszabadítsanak a lábamon lévő kolonctól. Egyedül jöttem, nem kellett kíséret, amúgy is... mindenki dolgozik. Lassan telnek a percek, órák, kezdek türelmetlen lenni, már – már ott tartok, hogy itt hagyom az egészet a francba, mire megtörténik a csoda.

- Dana Night. Kérem jöjjön, Ön következik! Már várja a doktor úr.

Magamban felujjongok, hogy VÉGRE... már csak pár perc és vége ennek a négy hetes gyötrelemnek. Gondolataim már a rendelőbe menet ide-oda csaponganak, hogy mi is lesz a program, ha megszabadítanak a gipsztől és a mankóktól.

A doktor és aszissztense leültetett, gyorsan levágták rólam a plusz alkatrészeket. A fiatal orvos elmélyülten nézi a korábban elkészített röntgenfelvételeket, majd se szó, se beszéd elkezdi forgatni, húzgálni a lában. Mint ne mondjak, azt hittem, hogy tőből kicsavarja az egészet, mert persze, annyira megmerevedett minden porcikám a hosszú idő alatt.

- Fáj – szisszentem fel, és ösztönösen fordultam, majdnem le a vizsgáló asztalról –, kicsit óvatosabban, ha kérhetem.

Elgondolkodva nézegettem a rég nem látott végtagot. Kék, zöld, lila és egyéb színek árnyalataiban pompázott. – Na, mondom, ez igen - röpke 25 évem alatt ez volt az első törésem pici ficammal kombinálva.

- Ne forgolódjon! – szólt rám mogorván, miután másodjára is mozdultam – A röntgen alapján minden rendben, a csontok szépen összeforrtak, lement a duzzanat. A továbbiakban is erősen ajánlom a mankók valamint egy boka és lábszárrögzítő használatát. A gyógytornász segíti a gyorsabb felépülést és javaslatot tesz majd kineziológiai szalag használatára is.

Ahogy szokták mondani – lefőttem, mint a kávé -. Ezek szerint nem olyan egyszerű ez, mint gondoltam. Ennek ellenére el sem tudom mondani azt a megkönnyebbülést, amit a gipsz levétele okozott. Végre nem éreztem azt az ólomsúlyt, és végre kedvemre vakarózhattam – a második héttől majd bele bolondultam, annyira viszketett.

Miután a doki precízen elmagyarázta és segített felvenni a rögzítőt utamra engedett, egy kosárra való jókívánsággal. Szabályszerűen, kirepültem a rendelőből, már amennyire engedte az a böszme „sí csizma". Nagyon jó érzés volt, ezt csak azt tudja, aki végigszenvedte hasonló opciókkal a végeláthatatlan heteket, amik a végére már hónapoknak tűntek, pláne a nyár kellős közepén, amikor az ember lánya strandra, esetemben edzésre, tekerni vagy túrázni jár. Maradjunk annyiban, hogy tiszta tébolyda volt az utóbbi időszak.

Hazafelé az utat gyalog tettem meg – kell a mozgás alapon, hiszen a doki is mondta -, útba ejtve kedvenc parkomat, aminek a közepén egy apró, de annál szebb tó terül el, ahol mindig rácsodálkozom a természet és emberi alkotásokra. A mesébe illő, dús lombú fákra, a kaviccsal borított út menti gömböcre nyírt fikuszfákra, a tóban hajókázó kacsa család pedig egyenesen imádni való. Úgy döntöttem, hogy nem sietek haza, időm is van, ráadásul sajgott a lábam a terhelésről. Leültem egy üres padra, és elmerültem egyik kedvenc íróm könyvében. Olvasás közben szép lassan elszivárogtak a kacagó gyerekek, szülők, nagyszülők. Kezdet lecsendesedni a környék zaja, csak egy-két szerelmespár andalgott a tót körülvevő úton, mire feleszméltem, hogy kezd sötétedni és indulni kellene. Felálltam, felvettem a hátizsákom, kézbe kaptam a két mankót és megfogalmazódott bennem, hogy körbesétálom a tavat. Nem olyan túl nagy, és az idő is tökéletes. Mire ezt végig gondoltam, az alkonykapcsoló tette a dolgát, sejtelmes fényárba borította a tót körülölelő utat. A párok lassan eltünedeztek, csak az én lépéseim törték meg az esti csendet. Hallgattam az apró neszeket, figyeltem hogy tér nyugovóra a pelyhes kacsacsalád apraja nagyja. Teljesen úgy éreztem magam, mintha a béke szigetén andalogtam volna. Gondolataimból ismeretlen neszezés rángatott a felszínre. Megálltam, hallgatóztam, de semmi. Majd ismét meghallottam azt a furcsa zajt, de most már egyre közelebbről. Nem mondom, hogy nem ijedtem meg ezért megszaporáztam lépteimet. Hátra-hátra fordultam mert tudtam, hogy valami egyre közelebb és közelebb kerül hozzám. Ha tehettem volna már biztos kifutottam volna a világból, de ez most nem volt megoldható. Visszapillantottam a vállam felett és egy nagy fekete árnyat láttam magam mögött pár lépésnyire. A szívem a torkomban dobogott, mikor az újfundlandi márkájú nagytestű kutya farokcsóválva, hót vizesen elügetett mellettem egy bazi nagy labdával a szájában. Szó szerint kivert a víz, a lábaim felmondták a szolgálatot és az utat borító kavicsok csörögtek, ropogtak alattam mikor fenékre ültem. Reszkettem minden porcikámban, mert nem tudtam elszaladni, mert nem tudtam volna magam megvédeni és mert mindezekért dühös voltam magamra, plusz felszínre tört egy rossz emlék.

Miután kihevertem a kisebb infarktust, felkászálódtam és hazaindultam. Nem laktam messze, csak pár utcára, ismertem a helyet, mint a tenyeremet. Gyerekkoromban rengeteget jártunk ide a családdal most meg volt szerencsém ide is költözni. – Még két utca... már csak egy sarok és otthon vagyok. Már előre elővettem a kulcsaimat, egy pillanat alatt bent voltam a kapun, egy másik pillanat és már az előszobában álltam.

A felkapcsolódó lámpa fénye felért egy merénylettel a szemem ellen. Miután már nem csak táncoló pontokat és köröket láttam magam előtt, leültem, szépen kihámoztam magam a csinos „csizmámból" és nekiálltam felmérni a határaimat. – Ügyes csaj vagy! – veregettem volna meg a saját vállam, ha nem arra használom a kezeimet, hogy fűbe, fába megkapaszkodjam a fürdőszobáig. – Jól van ez, megy ez, csak szép lassan terhelni. – motyogtam inkább bátorítólag magamnak – Meg kell ezt szokni, a stabilitással még gondok vannak. Fürdés után szó szerint beestem az ágyba és szinte azonnal elaludtam.

A napok, hetek repültek. A gyógytornász csodákat tett, hamar lekerült a csizma, helyét átvette a fásli és a kineziológiai szalag. A kollégák, barátok tárt karokkal vártak, szerettem dolgozni, imádtam ismét edzésre járni. Mind a két helyen lelkesen fogadtak, egyszerűen csak szerettem élni és élvezni az életet. A munka mellett elkezdett egyetem a vége felé járt, amit nagyon sajnáltam, hiszen ott is egy jó társaság tagja lehettem. Az biztos, hogy hiányozni fognak, ha egyszer véget ér. Minden hónapban pár napot a nagyvárosban töltöttem az egyetem miatt. Nagyon büszke voltam magamra, hogy felvettek egy ilyen helyre. Mi tagadás sokat küzdöttem érte. Totyogós korom óta odáig voltam az egyenruhás férfiakért, így mikor bekerültem a katonákat, rendőröket, katasztrófavédőket képző intézménybe örömtáncot jártam. Teljes odaadással kezdtem képzésemet a katasztrófavédelem területén. Minden egyes percét élvezve mind az elmélet, mind a gyakorlati órák során. Egy márciusi összevonás alkalmával sem volt másképp. Egy külsős helyszínen voltunk gyakorlati képzésen a hegyekben. Nagyon nehéz terep volt, egy repülőgép szerencsétlenséget szimuláltak az oktatók, sok sebesülttel és áldozattal. A kutató-mentő csapat részeként a roncsok megközelítése, átvizsgálása, túlélők felkutatása, sérülések elsődleges ellátása volt a fő feladatunk. Hiába volt szimuláció, mindenki precízen hajtotta végre a feladatokat, parancsnoka utasítása alapján. Én és még négy társam a gép hátulsó részének átkutatását kapta feladatul. Nem mondom, hogy minden zökkenő mentesen, hiba nélkül haladt, de a gyakorlat végén mindent átbeszéltünk. Az oktató összességében megfelelőre értékelte a munkákat és kellemes pihenést kívánt a holnapi újabb kihívásig.

Este a kollégiumba visszaérve nem mondom, hogy mámorítóan néztem volna ki, de a többiek sem festettek jobban. – Még szerencse, hogy egyágyas szobát kaptam – sóhajtottam hangosan. A gyakorló ruha annyira szutykos volt rajtam, hogy ha akarom beállíthattam volna a szoba sarkába. – Na mondom, ideje meglátogatni a mosodát, hiszem holnap is fel kellene venni – dünnyögtem csendesen. Egy nagyon gyors zuhanyozás után a boltba menet bedobtam a ruhát a mosóba, hogy mire visszaérek csak fel keljen vinni. A többiek is hasonlóan gondolkodtak, a fiúk közül többen úgy vélekedtek, hogy magukat is begyűrik a ruha mellé annyira elrongyolódtak. A szememet forgatva, mosolyogva léptem ki a kapun. Az őrnek felmutatott kártyámat a zsebembe süllyesztettem és sietős léptekkel elindultam, hogy minél hamarabb vacsorához jussak. A szemközti bolt ötletét azonnal elvetettem, mikor megláttam a kígyózó sort. – Na kizárt, hogy én oda beálljak, annál éhesebb vagyok – morogtam, és a fülesemet feltéve kocogva elindultam a kedvenc kínai éttermem felé. Az útfelújítások miatt, kisebb kerülőt kellett eszközölnöm, és menet közben az aszfalton tátongó hatalmas lyukak sem tettek jót, főleg mikor kecsesen, teljesen nőiesen belepuffantam az egyik ilyen kivilágítatlan, kibólyázatlan, majd fél méter mély lyukba. Nagyot nyekkenve, értem földet. - Alig nyilvánítottam magam gyógyulttá és megint – kaptam a lüktető lábamhoz –. Hogy a bús... - kezdtem volna el a nyomdafestéket nem tűrő egyoldalú monológomat, mikor a hatalmas fékcsikorgás és az ütközés, a fém, a karosszéria gyűrődésének semmivel össze nem tévesztendő hangja belém fojtotta a szitokáradatot. Hallottam, hogy egy másik autó is lefékez – emberségből jeles – írtam be gyorsan egy piros pontot az illetőnek miközben kitornásztam magam a kátyúból és az autó felé iramodtam kissé sántikálva, hogy segíteni tudjak. A lámpa fényénél jól kivehető volt, a kocsiból kilépő két aránylag laza megjelenésű magas férfi, amint odalépnek a roncshoz. Még fel sem fogtam a látványt, mikor eljutott a tudatomig a pisztoly dörrenése. Egy másodperc volt csak, egy múló pillanat, míg felfogtam, hogy a jövevény egy lövéssel megölte szerencsétlent. Odakövültem az útra – ilyen nem történhet meg, pláne nem velem – nevetségesnek hatott, egy rossz vicc az egész. A gyilkos..., mert az volt, rám nézet. Tekintetében semmi megnyugtató nem volt. Felém intett társának, aki gyors léptekkel megindult, megkerülve a roncsot.

Messziről meghallottam a szirénák hangját. Az utca sarkánál feltűnt egy-két csavargó. A felém igyekvő megtorpant, először azt hittem, hogy egyenruhám látványa zavarta meg, de nem. Beszélt... először azt hittem, hogy nekem, de nem. Sarkon fordult, két lépéssel visszaért, bevágódott a kocsiba és elhajtottak. Totális döbbenetemből gyereksírás rángatott a felszínre amit a kocsiból hallottam. – El sem hiszem - pillantottam be az autóba, ahol egy öt-hat éves forma kisfiú volt becsúszva az ülések közzé. Nem finomkodtam, kikaptam a kisembert és arrébb vittem, mert éreztem a gázolja jellegzetes bűzét.

- Hogy vagy? Fáj valamid? – kérdeztem, miközben végigtapogattam végtagjait, törést keresve – Tudsz beszélni? Hogy hívnak?

- George vagyok. – mondta hüppögve – Fáj a fejem. Hol van apa? Nem emlékszem semmire. Te ki vagy?

Gondosan megnéztem a fejét, kisebb zúzódások voltak rajta, de első ránézésre egyik sem tűnt komolynak, azért biztos vár rá pár nap kényszerpihenő a korházban.

- Dana vagyok! Apud... - néztem a kocsi felé – Apud beszorult a kocsiba. Hallod? – kérdeztem tőle, hallgatva a szirénákat –Közeledik a segítség.

- Mimi hol van? – nézett rám nagy szemekkel – Velem volt, ahogy apu is.

- Mimi? Ki az a Mimi? – tereltem a szót

- Az alvós macim, mindig velem van – jelentette ki csendesen –, miközben segítünk Apának keressük meg Mimit is, biztos a földre esett – fogta meg a kezem és indult el a kocsi felé.

- Nem szabad oda menned - ültettem le –, majd én megkeresem neked a macidat. Várj meg itt, azonnal itt vagyok.

Pár lépéssel elértem az autót. A hátsó ülésen, az ülés előtt sem találtam meg a macit, mikor egy kéz jelent meg a látóteremben. Sikkantva ugrottam ki az ajtón. Megláttam, hogy a George apja él. Az első ajtót meg sem próbáltam kinyitni, a hátsó ülésen feltérdelve hajoltam előre. – Roncsolt láb, törött kar - sorjáztam a tanultakat –, tüdőlövés... - néztem rá. Tudtam, hogy nem tudok neki segíteni, tudtam, hogy nem fognak időben ideérni. De mindeközben teljesen más mondtam neki – Jön a segítség! A kisfia jól van, nem esett baja. Ne beszéljen – figyelmeztettem, miközben a lőtt sebet nyomtam a kezemmel. Láttam, hogy bólint egyet, majd a kezét felemelve ideadta a macit és mosolygott. – Már nem fáj... - suttogta alig hallhatóan, mosolygott akkor is, mikor elment. Ellenőriztem pulzusát, de már tudtam, hogy nem él.

- Apa? – hallottam, meg az ajtóból – Nem, nem szabad George – léptem ki az autóból, úgy, hogy takarjam –. Mondtam, hogy maradj ott – néztem rá jelentőségteljesen, miközben a véres kezemet törölgettem a nadrágomba, majd meglátva a ruhámat elfogott az iszonyat. - Nézd, itt van Mimi – remegett meg a hangom, mikor oda adtam neki a macit és magamhoz öleltem a gyereket. Ringattam – utólag visszagondolva nem tudom, hogy a gyereket, vagy magamat.

Villogva érkező fekete autók fékeztek mellettünk. Megkönnyebbülést éreztem, hogy végre valaki ideért. Ajtók csapódtak, lábak dobogtak, benéztek a kocsiba, valamit kivettek belőle. Mikor felrántottak a földről jöttem rá, hogy öltönyöket látok, fegyvereket és nem egyenruhákat. Georgo-t kikapták a kezemből, hiába kaptam utána, már be is ültették a kocsiba.

- Kik maguk? – kérdeztem döbbenten.

A többiek takarásából előlépett egy elegáns fiatal férfi, fekete öltönyben, hófehér ingben, aminek a felső gombjai nem voltak begombolva. Sötétbarna haj, csokoládé színű szemek – egy pillanatra lefagytam -. Nem szólalt meg, csak intett társainak, akik közül az egyik elkapta a karomat és a kocsik felé kezdett el húzni. Kellően megmakacsoltam magam ahhoz, hogy meglepetést okozzak neki azzal, hogy kitéptem kezemet a szorításából és fordulatból megrúgtam. Dolgozott bennem az adrenalin, a százszor-ezerszer begyakorolt mozdulatok, amire úgy gondoltam, hogy sose lesz szükségem, a segítségemre siettek. A meglepett gorilla tekintete villámokat szórt, de nem volt időm ilyenekkel foglalkozni. Tudtam, hogy nincs mese futnom kell.