Sziasztok! (teljes név) vagyok! Nemrég iratkoztam be a Karasunoba, a nővérem unszolása miatt. Már általános óta röpizek. Vagyis.....
Röpiztem. De aztán.....

[Visszaemlékezés]

-Már nincsen a csapatnak rád szüksége!  - orditotta Kumi.
-Ezt csak azért mondod, mert nem tudtuk megnyerni, ezt a rohadt meccset?!  -ordítottam vissza.
-Lányok! Nyugodjatok le! Majd legközelebb nyerünk! -nyugtatott minket Shizuka kisebb-nagyobb sikerrel.
-Tudod mit (vezetéknév)-san? TAKARODJ! NEM AKARLAK MÁR LÁTNI! ELEGEM VAN BELŐLED!!! -ordította a liberó a csalinak.
-Ahogy akarod Kumi! Szíves örömest! -majd fogtam a cuccom, és otthagytam őket.
Rá pár hónapra a következő meccsen, láttam hogy a Nekoma lány csapatának új csalijuk van. Hikaru. Akivel már alsóban sem voltam jóban. Pont ezért éreztem azt, hogy ezt direkt csinálják.

[Visszaemlékezés vége]

Tulajdonképpen, ez az incidens érte el nálam, azt hogy megutáljam a röpit. De most újra itt vagyok. 0 életkedvel ismét nekiállok röpizni. És erre a célra a Karasuno meg is felelt. Az átiratkozás ütközött némi bonyodalmakba, de a lényeg, hogy átkerültem.

Reggel fáradtan keltem. Az ébresztőm már tizedszerre szólalt meg. Igazából a tizedik jelzés érte el, hogy kikeljek a puha párnáim és selymes takarom biztonságából. Magyarul az ágyból. Egy kisebb készülődést követően, mikor végre anyukám letuszkolta az utolsó kalácsfalatot is a torkomon, elindultam a Karasuno felé. Mivel December volt, így természetesen kellemes volt miniszoknyában és térd zokniban egy szál téli kabátban nekivágni az intézményig tartó jeges úton.
-Vajon ott kedvesek az emberek? Milyen lesz majd az osztály? Milyen lesz majd az első napom?
Ezek a gondolatok kavarogtam a fejemben, ám gondolat menetem az törte meg, hogy ráléptem egy jeges pocsolyára, és kezdő korcsolyásokat megszégyenítően estem seggre. Ekkor egy fiú hang hallatszódott.

-Uram isten! Jól vagy? -nyújtotta a kezét.
-I.... igen jól vagyok. Azt hiszem.... -mosolyogtam kínosan, majd elfogadtam a felsegítést.