Reggel Minnie szuszogásra ébredt maga mellől. Először azt hitte, még mindig álmodik, ám a szeme nem hazudott. A két idősebb között fekszik, miközben ők alszanak.

Levegő után kapkodva próbált nyugodt lenni, nehogy felébressze őket. Arca szinte lángolni kezdett, mikor Chan közelebb bújt hozzá.

Az órára ránézve viszont rájött, hogy igen nagy késésben vannak.

-Hyungok, keljetek! El fogunk késni!-szólítgatta őket riadtan.

A két idősebb morogva felült, Chan pedig a telefonját bekapcsolva nézte meg az időt.

-Hét óra van Minnie, nem vagyunk késésben!

-A falon akkor miért van nyolc óra?-nézett rá értetlenül.

-Tudod, hogy az mindig siet. Na nem baj, úgyis ilyenkor szoktunk kelni!-mászott ki az ágyból. Bin az erkély felé vette az irányt, azzal a céllal, hogy rágyújtson, de Chan megállította.

-Ne menj ki! Tegnap sokat voltál szünetben!-nézett rá boci szemekkel. Egy hatalmas sóhaj után megadta magát és hyungja vállába fúrta a fejét.

[...]

A kávézóban Seungmin a pultnál vette fel a rendeléseket, amikor ismét megpillantotta Felix-t és Jeongin-t.

-Sziasztok!-köszönt nekik meglepetten.

-Szia Seungmin! Hyunjin merre van?

-A konyhában segít a többieknek.

-Szólnál neki, hogy itt vagyunk?

-Persze! Csak nem valami fejlemény?-mosolygott rájuk.

-Még nem tudjuk. Reggel írt nekünk, hogy jöjjünk el délután a kávézóba, mert fontos dolgot akar mondani!

-Sok sikert!-suttogta nekik, majd hátrament neki szólni. Nemhiába volt ennyire csendes az idősebb, valószínűleg folyton ezen járt az agya.

-Hyunjin, Felix és Jeongin vannak itt!

Az idősebb a nevek hallatára rögtön elhagyta a konyhát. A kávézó elé kísérte a kettő fiatalabbat. Bár Minnie nem hallotta őket, az üveg falaknak köszönhetően mindent tisztán látott, így majdnem felvisított örömében, amikor Hyunjin megölelte és megcsókolta őket. Próbált úgy tenni, mintha nem látta volna a jelenetet, de akaratlanul is mosolyra húzódott a szája.

-Sok boldogságot hyung!-jegyezte meg neki, miután visszatért a kávézóba. Hyunjin meglepetten fordult felé, majd nevetve realizálta, hogy a kisebb mindent látott.

-Köszönöm!-vakarta meg a homlokát.-Gondolom ismerted őket, hogy tudod a nevüket!

-Igen, sokat találkoztam velük a kollégiumban.

Munka végeztével rögtön visszament a kollégiumba. A tetőtéren kivételesen sokan voltak, így inkább a szobájában tanult.

-Minnie!-nyitott be boldogan Chan, miután ők is hazaértek. Hatalmas ölelésbe zárta, amitől a kisebb szíve majdnem kiugrott a helyéről. Bin viszont még csak nem is köszönt. Rá se nézett Seungmin-re, akinek megint darabokra tört ettől a szíve. 

Ők is tanulni kezdtek, majd az este közeledtével vacsorázni készülődtek.

-Egyszer jöhetnél végre te is segíteni nekünk! A kaját persze megeszed, de segíteni már nem akarsz, mi?-mondta rosszallóan Bin.

-Binie, neki tudod, hogy sokat kell tanulnia!

-Érdekes, én hogy tudok tanulni munka mellett?-tette csípőre a kezét.

-Igaza van hyung, sajnálom!-állt fel.

-Esküszöm, meg sem érdemelnéd, hogy egyél!-morogta Changbin.

-Hé, ez már túlment a határon!-szólt rá dühösen az idősebb. Minnie csak maga elé nézve próbálta visszatartani a könnyeit.

-Bocsánat!-mondta alig hallhatóan. Lehajtott fejjel ment ki a konyhába, hogy elkezdjen teríteni.

-Ez nem volt szép dolog Changbin! Kérj tőle bocsánatot!

-Dehogy kérek! Megérdemelte! Csak a figyelemre vágyik, hogy vele foglalkozzunk!

-Akkor is! Nem kellett volna azt mondanod, hogy nem érdemli meg, hogy egyen! Lehet régen sem volt magával kibékülve, csak nem mondta, ezzel pedig rátettél még egy lapáttal, hogy ne szeresse magát! Igazán gondolkodhatnál, mielőtt valami bántót mondanál valakinek!

-Minek véded ennyire? Csak nem szerelmes vagy belé?-mondta ki az első gondolatát a fekete hajú.

Chan hihetetlenkedve nézett rá, majd a fejét megrázva magához ölelte.

-Nem, nem vagyok!-hazudta.-Csak nem szeretném, hogy rosszban legyetek! Tegnap olyan kedves voltál vele, hogy már kezdtem reménykedni!