Letelt az egy hét a kávézóban. Seungmin idegesen állt a nap végén a többi dolgozó mellett és várták a főnököt.

-Jó estét!-lépett be a főnök. A dolgozók szintén üdvözölték, majd rögtön a tárgyra tért.

-Mint tudjátok, Kim Seungmin ezen a héten nállunk volt gyakornokként. Ha a továbbiakban velünk szeretne dolgozni megkértem néhányótokat, hogy írja le egy lapra mit csinált jól vagy rosszul ezen a héten és hogy mit tanult meg! Ezeket a lapokat megkaptam, de további véleményt szeretnék még hallani tőletek!

-Szerintem hamar megtanult a lehető legtöbb dolgot! Könnyen megtanulta kezelni a gépeket és mindig időben vitte ki a megfelelő helyre a rendeléseket!-mondta Hyunjin. Seungmim hálásan pillantott az idősebbre.

-Nem ejtette el, sem borította ki a tálcák tartalmát! Délután pedig mindig maradt segíteni!-tette hozzá egy másik fiú, Jisung.

-A vendégektől semmi panasz nem érkezett felé!-mondta Minho.

A főnök még gyorsan átfutotta a lapok tartalmát, majd elégedetten bólintott.

-Úgy tűnik minden rendben van! Gyere velem az irodába, hogy elintézzük a papírokat!

Seungmin kissé remegve, de elindult a férfi után. Az ajtóból visszafordulva még eltátogott egy "Köszönöm"-öt és sietve követte az irodába. Körülbelül 15 perc múlva már boldogan ment átöltözni, hogy minél hamarabb visszaérjen a kollégumba.

-Hyungok!-nyitotta ki az ajtót. A két idősebb rögtön felkapta a fejét.

-Megvan! Maradhatok!-mondta megkönnyebbülten.

-Gratulálok Minnie!-tapsolt boldogan Chris. Felállt és szorosan megölelte a fiatalabbat, aki szíve majd kiugrott a helyéről. Changbin viszont nem ment oda hozzá, ami kicsit fájt neki. Megpróbált nem törődni ezzel, úgyhogy az asztalához ülve tanulni kezdett. Telefonja rezegni kezdett, de egyáltalán nem érdekelte semmi jelen pillanatban.

-Seungmin, csörög a telefonod!-szólt a legidősebb.

-Nem érdekel!

-És mi van, ha fontos hívás?

Morogva vette elő a telefont és a képernyőre nézve sóhajtott egy nagyot.

-Szia Anya!-köszönt unottan.

-Miért nem hívtál fel?

-Mert tanultam!

-Egész nap?

-Igen Anya, képzeld el igen! Mivel egyetemre járok, nem pedig óvodába, így muszáj tanulnom, ha szeretnék ittmaradni!

-Nagyon gyorsan fejezd be ezt a viselkedést! Hogy beszélsz anyáddal?

-Nem is köszöntél mikor felvettem, hanem rögtön "leszidtál"! Ezek után ne várd el, hogy mindig kedves legyek veled, ha te sem vagy az!-mondta ingerülten, majd kinyomta a hívást.

A két szobatársa csendben hallgattak egy ideig. Nem tudták, mit kéne mondaniuk Minnie-nek, hogy megnyugodjon.

-Nem megyünk el a boltba? Kéne némi kaja a jövő hétre!-vetette fel az ötletet Bin.

-Menjetek nélkülem!-morogta Seungmin, miközben lapozott a könyvében.

-Minmin...-tette a vállára Chan a kezét, de elrántotta a vállát. Az idősebb szomorúan ment ki a szobából.

Changbin viszont haragra gerjedt.

-Miért viselkedsz így Chan-nal?! Nem látod, hogy ő kedves akar lenni, de te meg folyton bunkó vagy?!

-Azért te sem panaszkodhatsz ilyen téren!-mondta fel sem nézve a könyvből.

-Nézz rám, ha hozzám beszélsz!-ragadta meg a pólója nyakánál fogva.

-Miért kéne tisztelnelek, ha te is ugyanígy viselkedsz velem?

-Azért, mert idősebb vagyok!

-Ez még nem jeleni azt, hogy okosabb és érettebb is vagy!

-Pofa be, stréber!-lökte neki az asztalnak. Seungmin akaratlanul feljajdult, mire Bin megijedt kissé.

Minnie, magát is meglepve, keservesen sírni kezdett. Nem fájt annyira az ütődés, inkább csak a felhalmozódott stressz miatt sírt. Ágyára dőlve húzta magára a takaróját, hogy ne lássa az idősebb arcát.

Changbin realizálva mit is tett, végül a szívére hallgatva cselekedett. Bemászott mellé az ágyba és simogatni kezdte az oldalát, ahol beütötte. Perceken belül Minnie már aludt is, Bin pedig csendben elhagyta a szobát, hogy Chan-nal elmenjenek néhány dolgot vásárolni.