A héten Seunngmin sokkal fáradtabb és ingerlékenyebb volt, mint máskor. Ez a kevés alvásnak volt köszönhető. Alig aludt pár órát, esténkét pedig rengeteget tanult. Nem sokáig tudta ezt titkolni, Chan szinte azonnal észrevette.

Mikor Bin a fürdőszobában volt és ők kettesben maradtak, úgy gondolta rákérdez végre.

-Mondd, Minmin! Alszol te rendesen egyáltalán?

-Persze, hyung!-hazudta.

-Minnie!-lépett mellé és óvatosan felhúzta magához. Szorosan megölelte, amit Seungmin is viszonzott.

-Nem akarom, hogy valami történjen veled!

-Miért?

Értetlenül húzódott el tőle.

-Miért, hyung? Miért féltessz úgy, mintha Changbin lennék?

Nagyot sóhajtott. Itt volt az ideje bevallani neki és saját magának is.

-Mert szeretlek! És nem csak, mint barátot! Aggódok miattad, féltelek, mert nagyon, de nagyon szeretlek!

Seungmin szíve hatalmasat dobbant erre.

-De közben Binie-t is. Nem tudom, mi van velem, egyszerűen így érzem!-engedte el teljesen a fiatalabbat. Az ágy szélére ülve temette a tenyerébe az arcát.

-Érdekes. Én is így érzek.

-Komolyan?-villant fel Chris szemében a remény sugara. Felnézett a kisebbre aki még mindig úgy állt ahogy hagyta.

-Nem csak velünk ez a helyzet. Hyunjin-nak is két barátja van.

-Hyunjin? Nahát, erre nem gondoltam volna!

Csendben álltak még egy más mellett, amit Minnie tört meg.

-És most mi lesz?

-Nem tudom. Fogalmam sincs. Azt se tudom, hogy Bin mit érez. Lehet lehülyézne mindkettőnket. Egyenlőre várjunk, megtudunk majd mindent a saját idejében.

(...)

Ez viszont nem ment egyik napról a másikra. A beszélgetésük óta több, mint 2 hét telt el, azóta nem is hozták fel a témát. Bár boldogak voltak, mégis rettegtek Changbin-tól.

Ő ebből szinte semmit sem érzékelt. Ugyanúgy piszkálta Minnie-t, mint azelőtt, de ez most sokkal rosszabbul esett neki, mint máskor.

"Nem bírom tovább! Olyan, mintha egy hurok szorulna a nyakam körül, ami bármelyik pillanatban megfolythatna!"-írta le ezeket a mondatokat a naplójába.

Chan is sokkal kimerültebb volt, látszott rajta, hogy nem alszik jól.

-Mi van veletek? Úgy néztek ki, mint a mosott szar, főleg Seungmin!-jegyezte meg egyik vacsora alkalmával Bin.

-Fáradtak vagyunk.-zárta rövidre a mondatát Chris.

-Ez nem csak egyszerű fáradság, hyung! Halljam, mi bajotok?-tette karba a kezét.

Egymásra néztek, majd Chan halkan belekezdett.

-Tudnod kell Binie, hogy nagyon de nagyon szeretlek! Viszont...

-Mi az? Szakítani akarsz?-riadt meg egy pillanat alatt.

-Dehogyis, nem! Szeretlek, teljes szívemből, de Seungmin-t is!

Az említett felé fordult.

-Ezt hogy értsem?-kérdezte kimérten.

-Mindkettőtöket szeretlek!-mondta ki Chan.-És Seungmin is szeret kettőnket.

Changbin szinte elájult. Zsongott a feje a sok kérdéstől, amire úgy tűnt most választ kapott.

Seungmin? Szerelmes belé? De hisz annyiszor megbántotta! És Chan? Ő is szerelmes Seungminba? Ők ketten szerelmesek egymásba? Na és ő? Changbin? Mit érez irántuk?

Ezek a kérdések cikáztak a fejébe, miközben lassan hátrálva beszaladt a szobájukba. Az erkélyen állva rágyújtott, remélve, hogy ettől lenyugszik.

Elgondolkodott, hogy milyen is lenne, ha ők hárman együtt lennének. Idegesen vakarta meg a fejét, miközben a szíve annyira vert, hogy azt hitte kiszakad a mellkasából. Ekkor felgyulladt a fejében a villanykörte.

És a valóságban is.

Seungmin lépett be a szobába, sírva. A naplójába írt valamit, majd ismét kiment. Bin gyorsan elnyomta a csikket és a konyhába igyekezett.

Az előszobában azonban feltűnt, hogy Seungmin kabátja és cipői hiányoznak.

Bent az ebédlőben Chan az asztal mellett ült lehajtott fejjel.

-Chris, merre ment Minnie?

-Elment?-nézett fel.-Észre sem vettem.-dörzsölte meg a szemét.

-Hyung, én...-kezdte, de elakadt a mondat elején.

-Igen?

-Azt hiszem, szeretlek...mindkettőtöket!

-Azt hiszed, vagy tényleg?

Hosszú csend után Changbin határozottan válaszolt.

-Igen, szeretlek titeket!

-Nem akarunk rád erőltetni semmit!

-Ez nem erőltetés, hanem az igazság! Szeretlek mindkettőtöket!-ismételte meg.

Chan meghatódva csókolta meg őt.

-Nem is tudom mit mondjak!-szorította magához.

-Keressük meg Seungmin-t!

-Tényleg elment?

-Igen.

Ekkor mint egy villanás, egyből rossz érzése kerekedett Bin-nek. Chan-t az ebédlőben hagyva rontott be a szobájukba, majd az ágyon hagyott naplót felkapta. Gyorsan megkereste a legutolsó oldalt és elolvasta azokat.

"Azt hiszem vége. Elmegyek mostmár! Remélem nem fog többet szenvedni senki!"

-Na, hol van?

-Nem tudom, csak az van itt, hogy elmegy!

Ekkor viszont megint beugrott neki valami régebbről;

"-Merre voltál?

-Ne haragudjatok, hogy nem szóltam! A tetőn voltam tanulni!

-Ennyire tetszik a hely?

-Igen. Azt hiszem minden nap ott fogok tanulni amíg jó idő nem lesz! Szóval ha nem vagyok itt, akkor a tetőn keressetek!"

-Bassza meg!-ejtette le a könyvet az ágyra.

Kiviharzott a szobából, felkapta a cipőit és a bejárati ajtón kilépve szaladni kezdett a lépcsőn felfele. Imádkozott, hogy ne legyen túl késő.

A tetőtérre érve szemben az ajtóval meglátta szerelmét. A korláton kívül.