A szél egyre jobban fújt a hegytetőn, de az olajfa liget közepén álló férfinek ez sem szegte kedvét. Megbűvölve bámulta az égen vitorlázó viharfecskéket. Tíz éve már hogy a Monte Mario Nemzeti Park olajfaültetvényét gondozta, de ilyen sötét felhőket még nem látott Róma felett júliusban.

Elgondolkodva telepedett le az egyik több száz éves fa tövébe. Egyszerű parasztember volt, aki soha nem gondolkozott azon, hogy többre vihetné, mint egy olajfaültetvény gondnoka. Nem volt buta, hiszen tudta, mikor költenek a citromsármányok, és a viharfecskék repüléséből meg tudta mondani, hogy mikor éri el az olajfákat az eső. Egyszerűen nem vágyott többre. Ott, a kis kert egyik zugában, az idős fának támaszkodva úgy érezte, boldog.

Felnézett az égre, és látta, hogy a felhők elkezdték befedni a hegyet. A fecskék is alacsonyabban repültek, így megállapította magában, hogy ideje indulni. Ritornare a casa. Hazatérni. Mikor elmerült a gondolataiban, mindig előjött toszkán dialektusa, és puha h betűivel tűzdelte tele mondatait.

Felállt, és nyugodt léptekkel, a jól megszokott zeg-zugos ösvényeken indult el, lefelé a hegyről.

*

Ugyanebben a pillanatban Róma belvárosának egyik szűk utcájában egy ballonkabátos férfi nekiütközött egy skarlátvörös ruhát viselő nőnek, aki kis híján hanyatt esett. A férfi az utolsó pillanatban tartotta meg a felkarjánál fogva. A nő az ijedtség elmúltával rögtön ráförmedt a férfira, aki a sűrű bocsánatkérések közben tetőtől talpig végigmérte.

- Igazán, kisasszony, bocsásson meg, a gondolataimba merültem.

- És mégis min gondolkozott olyan serényen?

- Újságíró vagyok. A magamfajta mindig gondolkodik.

- Giornalista! - mondta fennhangon a nő és megvetően legyintett.

- Engesztelésem jeléül hadd hívjam meg egy italra - javasolta a férfi, mire a nő szemei elkerekedtek. Az újságíró egy kézmozdulattal állította meg az újabb kitörést.

- Egy ital. Ennyivel igazán tartozik nekem Signorina.

- Signora, ha kérhetem. És egy pohár ital, nem több.

Egy közeli kiskocsmába tértek be. A nő látványosan elfintorodott, de leült a férfival szembe az egyik fából faragott asztalhoz. A férfi bort rendelt, olajat, és kenyeret. Mikor a kocsmáros távozott, egy félmosolyt villantott a nőre, majd megszólalt.

- És mi az Ön története?

- Miféle kérdés ez?

- Kikérte magának az asszony megszólítást - felelt nyugodtan a férfi -, de nem látok az ujján gyűrűt.

- Ah! - legyintett a nő. - Az régen volt már. Meg különben sem vagyok már kislány. Tempo passa... Az idő halad.

A nő szótlanul a semmibe révedt. Mikor megérkezett a bor, lehajtotta a fejét. A férfi töltött.

- Tudom, mit gondol most rólam - szólalt meg váratlanul, reszketeg hangon.

- Tudja? - kérdezett vissza meglepetten az újságíró.

- Igen. Azt, hogy én is egy vagyok a sok középkorú luxus szajha közül, akik Róma utcáin teszik a szépet a gazdag külföldieknek.

Felhajtotta a borát, a poharat lecsapta az asztalra, majd kiviharzott a kocsmából.

- Pedig nem - szólt utána a férfi, holott a nő már nem is hallhatta. - Te is csak nő vagy. Egy római nő, akinek egyszer összetörték a szívét, és most drága ruhákba öltözik, hogy elfedje az összefoltozott belsőt.

Az újságíró sokáig ült még a kocsmában. Maga elé vette a felszelt kenyeret, olívaolajat csorgatott rá, és enni kezdett.

*

Leonardo közben leért a hegyről. Most már minden pillanatban kezdhetett esni, így buszra szállt a belváros felé. Sokkal jobban szeretett gyalogolni, mert ilyenkor szabadjára engedte gondolatait. Néha úgy tűnt, mintha a város a hátán vinné őket. Egy ilyen régi város, mint Róma, megérzi a tartalmas elmélkedéseket.

A buszon nehezebb volt koncentrálni, és ma, az esőáztatta ablakon keresztül nézve Leonardo azon gondolkodott, mennyire szerencsés, hogy a belvárosban lakhat. Még a nagyanyja hagyta rá a lakást egy eldugott, csendes kis utcában. Szerette a városnak ezt a részét, és úgy érezte, egyszerűen a vérében van a lüktetése. Leonardo már régebben megegyezett magával abban, hogy ha nem lenne a kis lakás, akkor nagy valószínűséggel kinn élne a hegyen egy kunyhóban. Már, ha megengednék. De valamelyikben élnie kell. Ha nem a város lüktető szívében, akkor a nyugalommal és tiszta levegővel teli tüdejében.

Mikor leszállt a buszról, kövér esőcseppek koppantak a fején. Kocogóra fogta lépteit, és néhányszáz méter után befordult a sarkon egy aprócska, macskakövekkel kirakott utcába. Úgy döntött, megiszik még valamit, mielőtt hazatér.

Belépett a kocsmába, és a kocsmáros ismerősként köszöntötte. Szabad asztal nem volt, így hát a szokásos helye felé indult, az ablak mellé. Egy fancsali képet vágó, ballonkabátos férfi ült az asztalnál. Leonardo jó estét kívánt és megkérdezte, szabad-e a hely.

*

- Persze, üljön csak le - mondta az újságíró, és alaposan végigmérte az újonnan érkezettet. Zöld és fekete színekbe öltözött, de az arcáról nem lehetett leolvasni semmit. A kisugárzása viszont... A férfit szinte megcsapta az a nyugalom és magabiztosság, ami a férfiből áradt. Üdítő változás volt a késő délutáni eseményekhez képest. Most már csak beszélgetésbe kéne elegyedni, és kideríteni, honnan jön ebből a férfiból ez a harmónia. És az újságírónak a beszéd soha nem esett nehezére.

- Mondja uram, ön hol dolgozik?

Leonardo meglepődött, hogy a ballonkabátos férfi beszélgetést kezdeményez, de nem bánta.

- Egy olajfaligetet gondozok. Mondhatni kertész vagyok, de az túl egyszerű lenne.

Időközben megérkezett Leonardo fehér bora, és most azt ízlelte. Erős és gyümölcsös volt, mint mindig.

- Sokszor jár...ide? - intett fejével a pohár felé az újságíró.

- Kétháznyira lakom - felelte Leonardo. - Megesik, hogy benézek. Finom a boruk - tette még hozzá az elégedett vásárló hangján. Most már őt is kezdte érdekelni, hogy ki a vele szemben ülő ember, de megint csak az kérdezett.

- Most már csak arra lennék kíváncsi, hogy azért látszik-e ennyire nyugodtnak, mert elégedett?

Leonardo elmosolyodott. Most már tudta, mire akar kilyukadni az asztal túloldalán ülő ballonkabátos.

- Nézze, én nem tudom, hogy ki maga, vagy mi történt magával azelőtt, hogy összetalálkoztunk, de mikor beléptem ide, olyan világfájdalommal ült itt az asztalnál, hogy az lerítt magáról. Egy szomorú festő ecsetje után kívánkozott. Én ellenben ma egész nap kinn voltam a hegyen. Ősrégi olajfákat gondoztam, figyeltem a madarak repülését. Éreztem a napot, ahogy próbálgatja a fejemet, majd láttam azt is, ahogy megcsipkedi a felhő széle. Azé a felhőé, amiből most odakinn esik. Én itt vagyok benn, a legjobb minőségű, nap érlelte szőlőből készült bort iszom. Hamarosan hazatérek, a saját lakásomba. Szerényen élek, de van miből. Vacsorálok, és mikor elalszom, tudom, hogy másnap ugyanott fogom kezdeni a napot, ahol előző éjjel abbahagytam. Várnak rám a fák, akik annyi bölcsességet hordoznak magukban, mint bármelyik matuzsálem az emberek között. Ne higgye, én nem vagyok remete. Csupán egy boldog ember, aki most már nem csak érzi, de tudja is, hogy boldog.

- Felicità. Boldogság. Ennyit jelentene boldognak lenni?

Leonardo bólintott.

- Nekem ennyit jelent.

- Könnyűnek hangzik - jegyezte meg az újságíró.

- Próbálja ki - mosolygott Leonardo, majd kiitta a poharát. - Aztán majd mondja el, hogy szerencsével járt-e. Arrivederci.

*

Leonardo, miután elment a kocsmából, pontosan azt tette, amit megjósolt a ballonkabátosnak. Az újságíró pedig még mindig ott ült a kocsmában, de most már egy szomorú festő sem akarta volna lefesteni.

Másnap, az egyik római újság szerkesztői rovatában megjelent egy cikk. Római arcok - boldogok, és akik annak tettetik magukat. Neveket nem közölt, de az írója megfogadta, hogy kipróbálja, milyen a teljes boldogság. És az olvasókat is erre buzdította.

Azóta is próbálkoznak.