Mintha egy rémálomból keltem volna fel, csapzottan és hasogató fejfájással ébredtem. Egy kicsit még mindig szédültem, és nem egészen fogtam fel mi is történt az előző este. Szép lassan visszajöttek az emlékek, és szinte azonnal elöntött a düh, és a kétségbeesés.

Eszembe jutottak Kisfaludy mondatai, a vallomása, az, hogy mi történt Marcival. Haragudtam magamra, amiért nem voltam erősebb, és kitartóbb, haragudtam Marcira, amiért belerángatott a saját hülyeségébe, de legfőképpen Kisfaludyra haragudtam, amiért végig sáros volt, én pedig mégis kételkedtem a bűnösségében.

Tehetetlennek éreztem magam. A polgármester befolyásos volt, tényleg megtehette mindazt, amit mondott. Akármikor megszerezheti a jelszavaimat, lehallgathatja a telefonomat, bármit megtehet, én pedig nem tudom ebben megállítani.

Az első dolog, amit tettem, hogy kikapcsoltam a mobilom. Végérvényesen nem akartam megszabadulni tőle, de a biztonság kedvéért kitettem a nappaliba, ahol úgysem mondtam volna semmi gyanúsat.

A legjobban Marci miatt aggódtam. Egész végig igaza volt, és most, hogy csak egy karnyújtásnyira voltunk az igazságtól... Muszáj volt kiszabadítanom! Bíztam benne, hogy a polgármester betartja a szavát, és nem bántja őt.

Igyekeztem olyan terveket kieszelni, amik nem igényeltek semmi mást rajtam kívül. Egy idő után viszont rájöttem, hogy a vaksötétben tapogatózom. Azt sem tudtam hol van, őrzik-e őt, ha igen, hányan és hasonlók. A telefonom nélkül szinte meg volt kötve a kezem, nem nézhettem csak úgy utána semminek.

Marcora nem számíthattam, biztos voltam benne, hogy őrök figyelik minden mozdulatát. Magamra maradtam, és senkinek nem árulhattam el mi is folyik igazából velem. Nem rángathattam bele mást is ebbe az őrületbe, elég volt, hogy szegény Marcot belekevertem.

Amikor apa benyitott a szobámba, kizökkentve engem, arcán csalódottság és szigor tükröződött, én pedig nem értettem miért néz rám ennyire morcosan.

– Szobafogság! – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon.

– Miért? – ráncoltam össze a homlokomat, mire apa felhorkantott.

– Szerintem pontosan tudod miért, ne játszd a hülyét! – összefonta mellkasa előtt a karját, és dühösen meredt rám. Tényleg nem értettem, miért viselkedett velem ilyen vaskalaposan, és látva értetlen tekintetemet, apa fáradtan felsóhajtott. – Hát tényleg nem emlékszel?

Megráztam a fejem.

– Tegnap este Frigyes hozott haza, mert rosszul lettél a sok piától, amit azon a bulin összeittál. – A meglepettségtől egy kicsit hátra hőköltem.

– Ezt mondta? – kérdeztem felháborodottan.

– Tán' nem így történt? – vonta fel kétkedően a szemöldökét.

– Én... – hebegtem.

Nem tudtam mit válaszolni. Kisfaludy megszégyenített apa előtt, és úgy adta be, mintha valami felelőtlen tinédzser lennék. Irtózatosan dühös lettem, éreztem, ahogy mindenem megfeszül, de végül meghagytam apát ebben a hitben. Nem mesélhettem el neki, hogy ki is igazából a polgármester, azzal Marci biztonságát kockáztattam volna, márpedig a fiú nem azért áldozta fel az egész életét, hogy aztán Frigyes nyerjen. Muszáj volt megtévesztenem apát, Róka érdekében.

– Lehet egy kicsit többet ittam a kelleténél – hajtottam le bűnbánóan a fejem, és a lepedőmet kezdtem gyűrögetni.

– Két hetes szobafogság – ismételte meg apa a büntetésem. – Csalódtam benned, Lejla – csóválta meg szomorkásan a fejét, majd kisétált a szobámból.

Összeszorult a szívem, és tudtam, muszáj kiengesztelnem apát, még úgy is, hogy nem is igaz, amit rólam hisz. Ez már személyes lett köztem és Kisfaludy között. Először elszakított Marcotól, és még meg is alázott. Az a sok ember a partin, biztosan előadta nekik a nagy megmentőt, aki hazaviszi a részeg tini-lányt. Micsoda féreg!

***

A napom nagy részét a szobámban töltöttem, és igyekeztem valami ötletet kieszelni, amivel kiszabadíthatnám Marcit. Kevés információm volt arról, vajon hol lehet, és nem is mertem elmenni a Draskovits utcai házához, hátha a polgármester folyamatosan figyeltetett. Nem tudtam mi lehet Kisfaludy ingerküszöbe, vajon figyelmeztetne-e egyszer, mielőtt megölné Marcit, vagy az első gyanúsabb mozdulatom után végezne vele? Nem akartam kikísérletezni.

A délután folyamán bekapcsoltam a telefonomat, amikor láttam, hogy egy magántelefonszám elküldött nekem egy fényképet SMS-ben. A fotó Rókát ábrázolta, amint egy grimasszal az arcán a fényképezőgépbe mered, és egy aznapi újságot fordít a kamera felé. Arcát kék-zöld foltok tarkították, bal szeme körül monokli éktelenkedett, és még a szája is felrepedt. Kisfaludy biztosítékként küldte el. A hátteret kezdtem figyelni, hátha meglátok valami apró részletet, ami segítene a nyomozásban, de a mintás tapétán kívül más nem szerepelt ott. Semmi nem volt a segítségemre.

***

Az elkövetkező hónapban az időm nagy részét az tette ki, hogy fejben különféle terveket dolgoztam ki, amikkel kiszabadíthattam volna Marcit, ám ezek az elképzelések vagy csak filmekben szuperáltak volna, vagy mindannyiunk életét veszélybe sodortam volna. Egyre kétségbeesettebb lettem, semmi ötletem nem tűnt jónak, vagy biztonságosnak. Igazából azt sem tudtam hol keressem őt, Kisfaludy rengeteg ingatlant tudhatott magának, sokat még csak nem is a saját nevére íratott. Paranoiás lettem, és már a polgármesterünk nevére sem mertem rákeresni az interneten, nehogy figyelje a keresési előzményeimet, és még ezt is gyanúsnak találja.

Marciról mindennap érkeztek a képek, eleinte nagyon ramatyul festett, de az idő múlásával az ő sebei is begyógyultak, ám ábrázata mit sem változott. Mintha a fogát húzták volna, néha szinte vicsorgott a fényképeken. Arca minden nappal egyre beesettebbnek és sápadtabbnak tűnt, szemében már nyoma sem volt az élet csillogásának. Nagyon aggódtam érte, és látva, mennyire rossz állapotban van, csak tetőzte a kétségbeesésemet. Kételkedtem magamban, hogy valaha is ki fogom-e tudni szabadítani őt, és attól is féltem, hogy a fiú egyszer csak feladja.

Marcoval azóta nem találkoztam, hogy azon az estén szerelmet vallott nekem, mindenkinek azt hazudtam, hogy szakítottunk. Ám legbelül ő adott erőt nap, mint nap, hogy felkeljek és újra átpörgessem magamban azt a rengeteg tervet, amit ez idő alatt kieszeltem, hátha eszembe jut valami varázslat folytán a megoldás. De ez a csoda nem jött el, a napok pedig csak repültek.

Időközben beköszöntött a nyár és vele együtt a szünet. A hirtelen jött hőség levette a lábáról az embereket, és a hűvös házukba kényszerítette őket. Az első héten alig mászkált bárki is az utcán, a tűző Nap megsütötte volna a járókelők fejét. Samu a kánikula ellenére ugyanolya energiabomba maradt, és már a nyáriszünet első napján elkezdte tervezni a programokat, amiken velem akart rész venni az elkövetkező hónapokban. Azokban a hetekben nem bizonyultam valami jó társaságnak, idegességem másokra is ráragadt, és mivel folyamatosan Róka kiszabadításán agyaltam, hamar elterelődött a figyelmem. Samu azt hitte a szakítás miatt vagyok így elkeseredve, így a legtöbbször arról harsogott, hogy milyen jó szinglinek lenni. Láttam rajta, hogy még ő sem tette teljesen túl magát Blankán, viszont sokkal jobban viselte, mint én. A lány azóta a régi barátaival lógott, minket pedig még csak egy pillanat erejéig sem méltatott. Párszor beszélni akartam Blankával, tisztázni a dolgokat, de soha nem sikerült kettesben maradnom vele. Visszaállt a régi forgatókönyv, amiben ő a népszerű lány, aki nem fecsérli másokra az idejét. Próbáltam vigasztalni Samut, hogy jobban érdemel a lánynál, amire minden alkalommal rávágta, hogy már túltette magát rajta, pedig még néha látom megcsillanni a szomorúságot a szemében, ha a lányra téved a tekintete.

– Keresnünk kell valami állást – vetette fel a fiú, miközben egy szőlőszemet dobott a szájába.

Éppen Samuék házában voltunk, és a kerti kanapén terpeszkedtünk. Unatkoztunk, és a fiú éppen a nyári terveit kezdte sorolni. Fejjel lefelé fordultam a díványon, a lábam a háttámlába akasztottam, úgy figyeltem a medence vizét. Alig pár perccel ezelőtt, még Samu öccse, a tíz éves Zakariás fürdött úszógumival benne, de anyukája kiszállította onnan, mondván még a végén kopoltyúja nő.

– Mondjuk igen, pénz nélkül nehezen csinálunk bármit is – helyeseltem.

Nem akartam a nyaramat tervezi, addig nem voltam hajlandó gondolni sem a pihenésre, amíg Marcit fogva tartják, ám látva Samu izgatottságát, nem volt szívem elrontani a kedvét. Aztán meg nem is árulhattam volna el neki, miért is nincs kedvem arról álmodozni, hogy együtt elutazunk Svájcba, hogy meglátogassuk a fiú távoli rokonait, akik valószínűleg azt sem tudják, hogy ő létezik. Izgalmasnak ígérkezett, mégsem élhettem bele magamat egyelőre.

***

A szobámban ülve, egy jegyzetfüzet felett görnyedtem, és próbáltam kitalálni valamit, amivel megtudhatom hol raboskodni Marci, anélkül, hogy feltűnést keltenék. Az a füzet jelentette a mindenséget számomra az utóbbi időben, jobban ügyeltem rá, mint bármilyen más személyes tárgyamra. Egy nehezen fellelhető rejtekhelyre dugtam el, hogy biztos legyek benne, senki nem akad rá véletlenül sem. Sokszor gondoltam már rá, hogy elmondok mindent Samunak, vagy apának, ám a lelkiismeretem nem hagyta, hogy még több embert belerángassak ebbe az őrületbe. Én voltam az, aki zokszó nélkül segített Marcinak, és most az én feladatom volt, hogy megmentsem.

Katalinnak és apának is feltűnt, mennyire kedvetlen lettem az utóbbi időben. Nem tették szóvá, de szinte minden nap próbáltak kicsalogatni valamivel a szobámból, hogy eltöltsek velük egy kis időt. Néha beadtam a derekam, ilyenkor golfozni vagy teniszezni vittek, de mivel látták, hogy nem érzem jól magam, hamar hazajöttünk. Apa szemében folyton ott bujkált az aggódás, amikor rám nézett, és többször hallottam, amint elfojtott hanggal, de rólam beszélnek Katalinnal.

***

Éppen a postát szedtem össze, amikor a borítékok és az újságok között felfigyeltem egy apró darab cetlire. Először arra gondoltam, hogy csak szemét, de amikor a lakásban kihajtogattam, nagyot ugrott a szívem.

A szöveget gépelve írták rá, és egész szűkszavúra sikeredett:

Este hatkor az erdőben. A régi játszótérnél

– Marco – suttogtam bele a ház csendjébe.

Azt hittem kiugrom a bőrömből, úgy megörültem, hogy Marco talált valami módot, hogy üzenjen nekem. Az órára pillantottam, ami szerint nem sokkal múlt öt óra.

A szívem majd kiugrott a helyéről, úgy kalapált. Nem bírtam volna tovább várni, így fogtam Pupákot, rácsatoltam a pórázt, és megindultam az erdő felé, ahol pár hónappal korábban ez az egész rémálom elkezdődött.

Pupák izgatott csaholásba és ugrándozásba kezdett, az utcán pedig alig bírtam visszafogni, hogy ne rántsa ki magát a kezem közül, és kezdjen el őrült módjára szaladni. Hagytam, hogy ő vezessen. Lassan magunk mögött hagytuk az elegáns házakat, és a betonútról áttértünk egy kevésbé kitaposott földútra. Megborzongtam, ahogy a hűvös szél megcirógatta csupasz felkaromat. Ahogy egyre beljebb értünk az erdőben, a Nap kevésbé sütött át a fák ágai között, és néhány elé kúszó felhő is akadályozta ebben.

Lenyeltem az torkomban csomósodó idegességet és tovább baktattam. Amióta láttam, ahogy lelőtték Marcit, vagyis inkább a dublőrét, nem jártam az erőben, féltem, hogy megint valami szörnyűség történne velem. Tudtam hogy már nincs sok, amíg elérem a célomat, ezért megszaporáztam a lépteim. Amikor elértem a játszóteret, egy kicsit fellélegeztem, ugyan Marco még nem volt ott. A padokat pókhálók takarták be, a fahintákból tűhegyes szálkák meredeztek az égnek, a csúszda pedig kettétörött.

Az órámra néztem, ami szerint még húsz perc volt hatig. Leültem az egyik padra, és letöröltem a homlokomon folyó izzadságot. Pupákról lecsatoltam a póráztam, és hagytam, hogy kifussa magát.

Körülbelül tíz percet várhattam, amikor egy hang megszólított a hátam mögül.

– Lejla?

A vér is megfagyott az ereimben, hiszen Marco hangját bármikor felismertem volna. Egyből tudtam, hogy az a karcos, mély tónus nem a fiúhoz tartozott.

Éreztem, amint kifut belőlem a szín, a tenyerem izzadni kezdett, nem mertem megfordulni. Hallottam, amint az idegen közelebb lépdel hozzám. Futni akartam, olyan messzire, amennyire csak bírtam volna, de a lábaim felmondták a szolgálatot. Egy dologban voltak jók, a remegésben.

Amikor újra megszólított, lassan megfordultam, és már kész voltam a lehető legrosszabbra.

Egy nyurga srác lépett elő a régi játszóvár mögül, és egy esetlen intéssel közeledni kezdett felém. Ujjait és kézfejét tetoválások borították, ahogy nyakát és néhány helyen az arcát is. Sötét, elől és oldal rövid, míg hátul hosszú haja kicsit zsíros volt, kezében pedig egy cigaretta lógott.

A szememmel Pupákot kerestem, akit mintha elnyelt volna a föld. Nélküle nem akartam elmenekülni, ki tudja milyen őrült, kutyagyilkos ez az ember, de legszívesebben azonnal futásnak eredtem volna.

Ám ekkor, a kutyám ugatva előugrott a bokrok közül, és nekiesett az idegennek. Hiába volt kiskutya, fogait csattogtatva célba vette a srác lábát. Az nem számított a támadásra, így meglepetten kiáltott fel, amikor Pupák cibálni kezdte a nadrágja szárát.

– Hé, á, hagyd abba! Segíts már! – nézett rám ijedten. Nem tudom miért, de megszántam őt, és tudva, hogy Pupák bármikor újra rávetheti magát, ha kérem, segítettem rajta.

– Pupák! Gyere ide! – szólítottam meg a kutyát, aki morogva ugyan, de elengedte a nadrágot és mellém futott.

Egy ideig csak úgy bámultuk egymást, a tekintete zavarodott és kétségbeesett volt. Az enyém sem tükrözhetett mást.

– Mit akarsz? – szegeztem neki durván a kérdést. Nem lehettem benne biztos, hogy ő írta az üzenetet, de mivel a nevemen szólított, tudnia kellett ki vagyok. Talán Kisfaludy egyik beépített embere volt, akivel tőrbe akar engem csalni. Rajtam nem fog kifogni, nem fogok neki semmit mondani, bármit is kérdez, vagy akar mondani.

– Már mindenütt kerestelek, beszélnem kell veled! – lépkedett egyre közelebb, én pedig minden egyes felém tett lépésnél hátráltam egyet. Már arra gondoltam, hogy hasznosítom az internetről szerzett önvédelmi tudásomat, és megugatom, hogy azt higgye valami őrült vagyok, amikor megállt előttem pár méterrel, és védekezően maga elé emelte a kezét.

– Nyugi! Tudom, hogy elég furcsán jön ki ez az egész, de hidd el, nem vagyok valami perverz. Marci barátja vagyok, és kicsit aggódom érte. Nem tudom elérni már egy hónapja. Tudom, hogy kapcsolatban vagy vele, és arra gondoltam... Hogy esetleg tudod mi van vele.

Összeráncoltam a homlokom, de magamban nevettem egy jót ezen a kitalált történeten, ugyanis tudtam, hogy Marcinak nincsenek barátai. Különösen nem olyanok, akik tudnának a szituációjáról. Egészen biztos voltam benne, hogy ő csak Kisfaludy egyik csalija.

– Marci meghalt, már majdnem fél éve.

– Ez nem igaz, és tudom, hogy te is tudod! Kérlek, nagyon aggódom! – nézett rám esdekelve, de én csak megráztam a fejem.

– Fogalmam sincsen, hogy miről beszélsz. Láttam őt meghalni, oké? És most elmegyek! – Megfordultam és arra gondoltam, hogy elsétálok, de a fiú megragadta a csuklómat.

– Hé, várj!

Dühösen néztem rá, de nem engedett el.

– Csak beszélgetni akarok – mélyen a szemembe nézett, majd óvatosan eleresztett, de a testtartása nem lazult el. Pupák a lábamnál morgott, szintén készen állva a támadásra. – Ne haragudj, amiért így megijesztettelek, de tényleg aggódom. Marci legutoljára azt mondta, valami terepmunkát terveztek, de azóta nem válaszol az üzeneteimre, és a lakásán sincs.

– Azt sem tudom ki vagy! – fakadtam ki.

– Jaj, milyen udvariatlan vagyok! – csapott a homlokára. – Hegedűs Alex – nyújtotta felém a kezét, de amikor látta, hogy nem fogok vele kezet rázni, inkább visszahúzta. – Marcival kiskorunk óta barátok vagyok, hiába szánt másfajta életet nekünk a sors.

– Honnan tudjam, hogy igazat mondasz, és nem a polgármesternek dolgozol?

Alex sóhajtott egyet, majd elővette a zsebéből a telefonját, majd egy kis ideig keresgélt rajta, végül egy képet tolt elém. Két kisgyerek szerepelt rajta, mindketten olyan nyolc-kilenc évesek lehettek. Rókát rögtön felismertem a vörös loboncáról, és csillogó szeméről. Alexet kicsit nehezebb volt beazonosítani, tekintve, hogy akkor még nem volt tetoválása, karikás szeme és beesett arca, de mindenesetre hasonlított a képen szereplő kisfiúra, ugyanolyan vakító kék szemük volt.

– Hogyan találtál meg? – vontam fel kérdőn a szemöldököm.

– Hát... – vakarta meg a tarkóját, miközben zavartan elnevette magát. – Követtelek.

Megdöbbentem, ám valahogy számítottam rá, hogy Marci barátját is ugyanannyira hideg hagyja a törvény, és a személyi jogok, akárcsak őt. Nem volt kedvem tovább csevegni ezzel a fiúval, így rögtön a tárgyra tértem.

– Rendben, mit akarsz?

– Valami rossz történt Marcival, ugye? – Beleharaptam a szám belsejébe, és igyekeztem nyugodt maradni, majd egy aprót bólintottam. – Tudtam! – vetette hátra a fejét.

– A polgármester rájött, hogy mit tervezünk, és elfogta őt. Most valahol fogságban tartja, és azt mondta, ha bárkinek is szólni merünk, akkor megöli – sóhajtottam fel fáradtan.

– Basszus! – káromkodott, majd idegesen tördelni kezdte az ujjait. – Mit csinálunk most? – Megvontam a vállam.

– Nem tudtam semmi jó tervvel előrukkolni, mindegyik túl kockázatos. Biztos vagyok benne, hogy Kisfaludynak vannak emberei a rendőrségnél, ha csak meglátnak a kapitányság közelében, végeznek Rókával, anélkül, hogy annyit mondanának bakfitty. Apának nem szólhatok, mert nem hinne nekem, vagy ugyanúgy a zsarukhoz rohanna. Azt sem tudom hol tartják fogva, nem szambázhatok oda, hogy kiszabadítsam – ráztam meg lemondón a fejem.

– Én sejtem hol lehet – motyogta Alex.

– Tényleg? – kérdeztem izgatottan, mire ő bólintott.

– Régóta figyeljük azt a szarházit, majdnem mindent tudunk róla. Elég egy kis ideig megfigyelni a mozgását, és máris tudni fogjuk hol van Marci.

– De engem felismer, nem ólálkodhatok körülötte.

– De én igen – kacsintott rám ravaszul.

***

Másnapra megbeszéltünk Alexszel egy találkozót, hogy összedugjuk a fejünket, és valami rendes tervel rukkoljunk elő. Egy kicsit még mindig kételkedtem a fiúban, ám ő volt az utolsó reményem.

Alexnek volt egyfajta rejtekhelye egy klubban, és úgy döntöttünk a legjobb lesz, ha ott találkozunk. Ennél jobb helyet nem is választhattunk volna, hiszen senki nem gyanakodna rám, amiért elmegyek szórakozni. Abban viszont megegyeztünk, hogy azon a klubbon kívül nem találkozhatunk sehol, nehogy a polgármester valamelyik őrszeme megjegyezze a fiú arcát, és felvegye őt is a lehetséges célpontok közé.

A klub zsúfolásig megtelt, ahogy átvágtunk a tömegen, egy ősrégi Macklemore szám dübörgött a fülemben, testemen pedig más emberek kezei szántottak végig. Amint elértünk egy ósdi ajtóhoz, a fiú bevezetett rajta, majd egy dohos, számítógépekkel megpakolt apró szobában kötöttünk ki. Alig fértünk el ketten, valamelyik testrészünk mindig összeért. Alex levágta magát a helyiség egyetlen székére, bepötyögött valami az egyik gépbe, mire megjelent a képernyőn egy létesítmény alaprajza.

– Ez micsoda? – kérdeztem, még mielőtt a fiú magyarázni kezdett volna.

– Azt tudjuk, hogy egy olyan helyen tarthatja fogva Marcit, ami nem annyira egyértelmű, vagyis lehet nem is az ő nevén van az ingatlan. Itt például – húzott elő egy ócska épületről készült képet az íróasztal egyik fiókjából – simán el tudom képzelni, hogy valakit fogva tartson, amilyen beteg ez a faszi. Viszont, mostanában sokszor láttam, hogy ide megy be – mutatott a számítógépen megjelent tervrajzra. – Évek óta lakatlan, szóval nem tudom mi más dolga lenne arra – csóválta a fejét.

– És honnan bizonyosodunk meg róla, hogy ott van? Nem mehetsz csak úgy be, ha észrevesz, tuti hogy menten kinyír.

– Erre is van megoldásom, nyugi! – mosolygott rám magbiztosan. – Elvileg vannak a pincének ablakai, ami kívülről is elérhetőek. Csak be kell másznom az egyiken, és kicsit felderíteni a terepet. Ha több őr is van arra, akkor valószínű, hogy tényleg ott tartják. Ha pedig így van, akkor nekikezdhetünk a tervezésnek, hogyan szöktessük meg.

– Nem is tudom – az ajkamba haraptam. – Nem veszélyes? Ha valaki meglát, és rájön, hogy miért vagy ott, akkor azonnal meg is ölhetik, meg téged is.

– Minden rendben lesz. Még csak gyanítani sem fogják, hogy ott voltam.

– Én nem vagyok ebben olyan biztos...

– Bízz bennem, jó? Megígérem, hogy senki sem fog meghalni.

***

Fáradt, és kimerült voltam, mire hazaértem, csak beestem az ágyamba, és az álmosság rögtön elnyomott. Felkészültem rá, hogy ismét rémálmok törnek rám, a mostanában ért impulzusoktól, ám úgy aludtam, mint a bunda, ezért is voltam bosszús, amikor hajnalban felkeltem valami monoton zajra. Kómásan ültem fel az ágyban, majd kémleltem körbe a néma szobában. Minden csendbe burkolódzott, és nyoma sem volt a korábbi zörejnek. Már majdnem vissza is feküdtem, gondolván csak képzeltem, amikor ismét koppant valami, a hang az ablakomtól jött. Mérgelődve kibújtam a meleg takaró alól, és a bukóra nyitva hagyott ablakhoz léptem. Abban a pillanatban egy kavics repült felém, és teljesen megfeledkezve arról, hogy az üveg megvéd engem, ijedten húztam le a fejem. Miután rájöttem, hogy semmi sem tud eltalálni, kinéztem az udvarra, és legnagyobb meglepetésemre Marco állt ott, kezében apró kavicsokkal. Amikor meglátott egy nagy mosoly kúszott az arára, és eldobta kezéből a köveket.

– Végre, azt hittem sose kelsz fel – sóhajtott szórakozottan. – Leengeded a hajad, hogy felmásszak, vagy inkább lejössz beszélgetni?

Zavart voltam, de ugyanakkor kíváncsi, így hangtalanul leosontam a lépcsőn, majd amilyen csöndesen csak lehetett, kinyitottam a kulcsra zárt bejárati ajtót, és kisurrantam a szabad levegőre. Az éjszakai hűvös megcsapta meztelen, rövidnadrágba bújtatott combom, ám túl izgatott voltam, hogy foglalkozzak vele. A hideg és göröngyös beton kicsit szúrta a talpam, de hamar hozzászoktam.

Marco azonnal odalépett hozzám, és szorosan a karjába zárt. Átölelte a derekam, én pedig a nyakába csimpaszkodtam, úgy vontam közelebb magamhoz, beszívtam parfüméken finom illatát, és abban a pillanatban jöttem rá, mennyire is hiányzott. Arcát nyakamba temette, csupasz vállamra apró puszikat lehelt.

– Szia! – suttogta, én pedig felkuncogtam.

– Hali!

Elengedett magától, majd kézen ragadott, és egy idegen kocsihoz vezetett, ami nem messze parkolt a házunktól. Kinyitotta előttem az az anyósülés ajtaját, majd ő is beült a vezetői oldalra.

– Mégis hogyan kerülsz i... – Marco a szavamba vágott.

– Nincs sok időm, maximum fél óra, amíg észreveszik, hogy eltűntem. Muszáj volt eljönnöm, és látnom, hogy jól vagy-e.

– Most már minden rendben van! – mosolyogtam rá, majd megfogtam a kezét. – El nem fogod hinni mi történt – kezdtem bele izgatottan elmesélni mindazt, amit Alexszel kiterveltünk. Marco végig csupa fül volt, ám láttam az arcán a kétséget.

– Biztos, hogy megbízható ez az Alex?

– Azt hiszem, igen. Én megbízom benne.

– Oké, nekem annyi elég – mosolygott rám. – Apa elutazik a hétvégén, ha tényleg ki akarjátok szabadítani, akkor aznap kell. Vele megy pár biztonsági őr is, így talán könnyebb lesz az akció.

– Köszönöm, hogy eljöttél! – pislogtam rá hálásan.

Válaszképpen csak mosolyogva felém hajolt, majd lassan közelítve a számhoz, megcsókolt. A gyomorom azonnal megremegett, rögtön visszacsókoltam. Kezemet a tarkójára csúsztattam, így vonva őt közelebb magamhoz, ajkunk tánca egy kis idő után felgyorsult, egy szenvedélyes csókba csapott át. A hajába túrtam, ő pedig a nyakamra csúsztatta a kezét, hüvelykujjával a fülemet cirógatta. Legszívesebben így maradtam volna az idők végeztéig, ám Marco túl hamar szakadt el tőlem.

– Mennem kell, nem kockáztathatunk – simogatta meg a kezem szomorkásan.

– Persze, igazad van. Akkor nemsokára találkozunk, remélhetőleg – intettem neki mosolyogva, majd kiszálltam az autóból.

– Már most hiányzol – nevetett.

– Ne legyél nyálas! – intettemle szórakozottan, majd behajolva az ablakon egy utolsó csókot nyomtam a fiúajkára, mielőtt elhajtott.