A héten már másodszorra rostokoltuk Marci hálószobájának, koszos padlóján, és éppen az új tervünket tökéletesítettük. Marco elárulta, hogy Kisfaludynak van egy másik irodája a belvárosban, egy hatalmas épületben, ahol előszeretettel rendez különféle összejöveteleket a tehetősebb réteg számára: ennek tükrében a polgármester egyik kollégája, és jóbarátja ott fogja ünnepelni a szülinapját, amire Marcot is meghívták, így a bejutás egyszerűnek ígérkezett. Megvolt a tökéletes álcánk.

– Mi lenne, ha ti egy párként jelennétek meg? Nem lenne feltűnő, és sokkal könnyebb lenne, ha egyedül osonnék be, már ne vedd sértésnek, Lejla – lökött játékosan oldalba Marci, mire bágyadtan megráztam a fejem. Nem volt ellenemre a terv, ezért Marcora pillantottam, hogy ő vajon mit gondol az ötletről.

– Tőlem, Lejla úgyis jó a színlelésben – olyan nemtörődöm módon rántotta meg a vállát, akárcsak egy tinédzser, akit nem érdekel, hogy bukásra áll matekból. Szavai lyukat égettek a szívemben, és percekig visszhangoztak a fejemben. Hangja semmitmondóan csengett, nekem pedig könnyek gyűltek a szemembe, de igyekeztem nem elsírni magam, és próbáltam minél előbb kipislogni őket.

Egy pillanatra elkaptam Marci tekintetét, aki csak aggódva fürkészett, szomorkásan rámosolyodtam, hogy meggyőzzem minden rendben van, de látva kétkedő pillantását, tudtam, hogy átlát rajtam. Megköszörültem a torkom, és valami másra tereltem a témát.

– És mit fogunk keresni?

– Ti semmit, majd én megoldom. Figyelnetek kell, hogy ne kapjon rajta senki, ha minden jól megy, estére már rács mögött lesz az a rohadék – húzta ki magát büszkén Róka. Marco arcán átsuhant a bűntudat. Sajnáltam őt, amiért ezen egyedül kellett átmennie, legszívesebben szorosan átöleltem volna, miközben a fülébe súgom, hogy minden rendben lesz, és hogy én mindig mellette leszek, de nem tettem, biztos voltam benne, hogy most a háta közepére se kíván engem. Marco a földön kiterített tervrajzokra kezdett fókuszálni.

– Az iroda a földszinten van, szóval, ha valami gáz van, ki tudsz ugrani az ablakon – magyarázta, a vörös pedig bólogatott. – Aztán van itt egy ajtó...

A figyelmem hamar elterelődött, csak háttérzajként hallottam a két fiú konzultációját. Az ablakon át figyeltem az elrepülő madarakat, a lassan elkúszó, kicsit szürkés felhőket, és a szemben lévő tömbház ablakait, remélve, hogy meglátok bennük valami érdekeset. Aztán a kinti életről Marcora vezettem a tekintetem, és teljesen elvesztem a gondolataimban, miközben a göndören tarkójára omló, sötét haját mustráltam. Előre görnyedt, fehér pólója kicsit felcsúszott, és láttatni engedte csupasz hátát. Ahogy koncentrált, az ajkába harapott, majd egy laza mozdulattal eltűrte a szeme elé hulló tincseit. Annyira jól nézett ki, még a gyomrom is beleremegett, fantáziám pedig vad vizekre eveztek. Eljátszottam a gondolattal, mi minden történhetett volna, ha aznap Marci nem zavar meg minket, majd egy kicsit el is pirultam, miközben magam elé képzeltem a jelenetet. Megráztam a fejem, és megpróbáltam bekapcsolódni a fiúk közt folyó beszélgetésbe, ám éppen abba a pillanatban álltak fel a helyükről, kezet fogtak egymással, majd Marco türelmetlenül lepillantott rám.

– Jössz? – kérdezte lazán, csak úgy félvállról. Bólintottam, majd szorosan a fiú nyomában kisiettünk a lakásból.

Csendben hagytuk magunk mögött a Draskovits utcát, és annak különös lakóit. A földet pásztáztam, egy kavicsot rugdostam magam előtt, amikor a buszmegállóba érkeztünk Marco bizonytalanul megszólalt.

– Egy sznob szülinapi buli lesz, nem kell túlöltöznöd – hangja rekedt volt, kicsit meg is köszörülte a torkát a mondat után.

– Nem szoktam – motyogtam.

– Tudom, csak mondom.

Úgy beszélgettünk egymással, mint két idegen, kimérten és érzelemmentesen.

A hangosbemondó szerint tíz perc volt a következő buszig, szóval elővettem egy cigarettát, és meggyújtottam. Utáltam magam emiatt, de rászoktam, és innen már nem volt könnyű a visszaút. Egészen addig, amíg nem ismertem meg Virág Marcit, fogalmam sem volt róla mi az a stressz, de az utóbbi hónapokban megismertem, és a cigaretta valóban megnyugtatott.

Láttam, ahogy összeszűkül Marco tekintete, majd a következő pillanatban elém lépett, kikapta a kezemből a cigit, majd mérgesen eltaposta.

– Hé! – dühödten a szemébe néztem, ám ő is hasonlóan haragosan nézett rám.

– Ne te legyél felháborodva, ne mérgezd már magad ilyenekkel! – Szemei szigorúak voltak, én pedig felháborodva gesztikulálni kezdtem.

– Szerintem semmi közöd hozzá, nem járunk, hogy a kedvedre tegyek, és különben is, azt csinálok, amit akarok – vágtam a fejéhez, de azonnal meg is bántam, hogy kimondtam, hiszen a fiú egy pillanatra hátra hőkölt, de aztán megint visszaköltözött arcára a düh.

– Igazad van, nem járunk– szavai sértődöttek voltak, én pedig pufogva elsétáltam a buszmegálló másik felébe.

A düh, és a felháborodás teljesen átvette rajtam az uralmat, mintha a tíz perccel ezelőtti Lejla, aki úgy sóvárgott a fiúért, soha nem is létezett volna. Eldöntöttem, ha ő gorombáskodik velem, akkor én sem fogok kedvesen viselkedni. Ő volt az, aki a szünetet akarta, reméltem kiélvezi. Megfogadtam, hogy nem fogok térden állva esedezni a bocsánatáért, nem küzdök valakiért, akit nem is érdeklek.

Elővettem egy újabb szálat, csak hogy provokáljam Marcot. Dühösen nézett rám, én pedig mélyen a szemébe meredve beleszívtam a dohányba, és bemutattam neki miközben felé fújtam a füstöt. Keze ökölbe szorult, izmai megfeszültek, de végül nem csinált semmit. Percekkel később a busz befutott, én középen, ő pedig elől szállt fel, és a lehető legtávolabb ültünk egymástól, bennem pedig felpislákolt a bűntudat pusztító tüze.

***

Amikor hazaértem, csak Katalin volt otthon, éppen a konyhában sürgött-forgott.

– Mit csinálsz? – ültem fel a bárszékre, és figyeltem, ahogy mostohám süteményeket rakosgat ki és be a sütőbe.

– Apukád szülinapjára sütök – válaszolta tömören, majd vajtól ragacsos kézzel egy ósdi receptes könyvet kezdett lapozgatni. Homlokáról csillogott az izzadság, arca egy kicsit ki is pirosodott.

– De addig még van egy hét – ráncoltam a homlokom.

– Tudom, de ki akartam előtte próbálni, hogy a tényleges alkalomra ne rontsam el. Majd oda adom a hajléktalanoknak, vagy valami – hadarta. – De ne mondd el neki, meglepi – tette hozzá gyorsan.

– Ez csak természetes!

Furcsán jóba lettünk Katalinnal az utóbbi időben, többször is csevegtünk egy keveset, és egyre ritkábban csipkelődtünk a másikkal. Ez mindenképpen jobb érzés volt, mintha egy hatalmas terhet vettek volna le a vállamról. Már nem gondoltam a mostohámra úgy, mintha egy boszorkány lenne, és szerintem ő sem tartott már egy goromba tininek.

Hagytam Katalint dolgozni, és felszaladtam a szobámba. Pupák az ágyamon szuszogott, felkapta a fejét, amikor meglátott, és a lábamhoz szaladt. Felemeltem és magamhoz öleltem, majd leültem vele az ágyra, és simogatni kezdtem a füle tövét. Végül úgy döntöttem nekilátok a tanulásnak, és egyszer az életben így is tettem. Egészen estig, megállás nélkül magoltam és leckét írtam. A nap végére büszke voltam magamra, soha nem tanultam egyhuzamban ennyit, és csak reménykedtem, hogy meg lesz az eredménye.

***

Hamar eljött a szombat, én pedig eldöntöttem, csak azért is kiöltözöm, Marco pedig mérgelődhet magában. Fogalmam sem volt a dress coderól, de végül egy kivágott, fekete, ujjatlan felső és egy arany, glitteres szoknya mellett döntöttem. Legutoljára két éve volt rajtam ez az alj, azóta igencsak rövid lett, de nem érdekelt, ha ez az ára, hogy felbosszantsam Marcot, hát legyen!

Este hat fele járt, amikor elindultam itthonról, koranyári időhöz híven langyos szellő járta a várost, és a Nap még nem nyugodott le, melegen sütötte csupasz karom és lábam.

Nagyon örültem, hogy apa nem volt otthon, amikor elmentem, mert tudtam, hogy nem engedett volna ki az utcára abban a hacukában. Az elején én is szörnyen éreztem magam, folyamatosan lefelé huzigáltam a szoknyát, a felsőt pedig felfelé, de szerencsére taxival hamar odaértem a belvárosba, és nem kellett a tömegközlekedésen szégyenkeznem. Marco a többemeletes, igencsak elegáns épület előtt várt rám, fekete öltönyszettet és sötétzöld nyakkendőt viselt, nadrágja szára alól kibukkant a nyakkendőhöz hasonló zoknija. A telefonját nyomkodta. Amikor mellé értem megköszörültem a torkom, ő pedig rám kapta a tekintetét. Egy-két pillanatig kikerekedett szemekkel bámult, de aztán mintha átkapcsolták volna, haragosan meredtem rám.

– Lejla, mit beszéltünk meg? – kérdezte felháborodottan.

– Gondolom arra gondolsz, hogy nem vagyunk egy pár, és azt csinálok, amit akarok? – vontam fel gúnyosan a szemöldököm, ő pedig élesen beszívta a levegőt.

– Azt hittem nem szoktál kiöltözni. – Megvontam a vállam, és elmosolyodtam.

– Jól tudok színlelni.

Szócsatánkat Kisfaludy szakította félbe, aki nagy lendülettel sietett felénk.

– Nahát, Lejla, fantasztikusan nézel ki! – dicsért, én pedig egy győzedelmes pillantást vetettem az olaszra, aki csak megforgatta a szemét. – Menjünk beljebb!

Marco a kezem után nyúlt, én pedig egy pillanatra azt hittem azért teszi, mert tényleg meg akarja fogni, de hamar rá kellett jönnöm, ez csak színészkedés. Görcsösen szorította az ujjamat, nem volt semmi kellemes, vagy romantikus ebben a pár percig tartó kézfogásban.

Egy hatalmas terembe vezetett minket egy komornyik, ami zsúfolásig megtelt emberekkel. Kicsit megnyugodtam, amikor láttam, nem csak én öltöztem ilyen kihívóan, sok korombeli lány is hasonlóan rövid szoknyában táncolt a parketten.

A helyiséget betöltötte a zene, és a különböző sütemények ínycsiklandó illata. A zöld szín dominált, hiszen a lufiktól elkezdve egészen a tányérokig és szalvétákig minden mohaszínben pompázott. Megcsillant pár arany dísz is a teremben, de ezek szinte elvesztek a zöld színtengerben. Az egyik sarokban egy erdő mintás háttér, felette pedig a Boldog születésnapot! felirat díszelgett. Mellette egy kisasztalon különböző vicces kiegészítőket lehetett találni; bohókás, pálcikára ragasztott napszemüveg, és koboldkalapok. Nem tűnt igényes munkának, és biztos voltam benne, hogy Pinterestről próbáltak inspirálódni, ám kiszaladtak az időből, és csak mindent összedobtak, amit vettek.

– Annyi lesz a feladatunk, hogy figyeljük, apa nem megy-e ki a teremből – Marco ajka az orcámat súrolta, amikor odahajolt hozzám, hogy a fülembe súgja a tervet, engem pedig jóleső bizsergés járt át. – Amint végzett, Marci SMS-t fog küldeni, és aztán leléphetünk.

– Jó – válaszoltam tömören, majd a bárpult félé vetettem magam.

Nem hittem, hogy lett volna oka a polgármesternek elhagynia a partit, így nem is vettem komolyan a feladatom, csupán néha-néha pislantottam a férfira, de a harmadik pohár alkohol után, már nem törődtem semmivel. Nem éreztem magam részegnek, de minden bizonnyal becsiccsentettem.

Egy zöld díványon üldögéltem, és élveztem a zene ütemét, a kőpadlón doboltam a lábammal, amikor egy szőke srác csapódott mellém.

– Szia! – mosolygott rám, én pedig viszonoztam a vigyort.

– Hali!

Jóképű fiúnak lehetett mondani, telt ajkai és kiugró álkapcsa egészen vonzón hatott, még akkor is, ha arcán egy-két csúnya pattanás éktelenkedett. Egy fél pillanatra elnéztem oldalra, így láthattam, hogy Marco minket figyel, arcáról olvasni lehetett a feszültséget, én pedig úgy döntöttem, fokozni fogom.

– Akarsz táncolni? – kérdeztem, ő pedig szélesen elvigyorodott.

– Naná!

Leraktam az italom, majd a szőke fiúval, akinek valahogy olyan Kornélos feje volt, kéz a kézben megindultunk a táncoló tömeg felé. Egy gyors szám ment éppen, ám a srác magabiztosan magához vont, és lassúzni kezdtünk. Túl ismerős volt ez a helyzet, Marcoval is ugyanígy táncoltunk a lakásukban az első randinkon. Megremegett a lábam, ahogy visszagondoltam arra az estére, ám gyorsan elhessegettem magam elől az emléket. Halvány mosolyra húztam a számat, amikor megláttam a Marco ingerült tekintetét, és megfeszült állkapcsát. Az én küldetésem, hogy felbosszantsam a fiút, sikeres volt.

A tánc közben igyekeztem a partneremre figyelni, ám valahogy mindig visszakalandozott Marcora a pillantásom. A fiú egy sütikkel megpakolt asztalnak dőlve figyelt hol engem, hol pedig a terem többi vendégeit, néha pedig apja után pillantott. Egyik kezét lazán zsebre vágta, míg a másikkal a poharában lévő italt lötykölte. Amikor találkozott a tekintetünk, egy-két pillanatig tartotta velem a szemkontaktust, de aztán elfordult és elsétált. Szinte azonnal hiányérzetem támadt.

Majdnem fél óra telt el azóta, hogy összefutottam – mint időközben kiderült – Gergővel. Onnantól fogva a kanapén ücsörögtünk, és nevetgéltünk. A szőke többször is próbált közeledni felém, én pedig egyre nehezebben tudtam visszautasítani az időközben elfogyasztott alkoholtól. Bűntudatom volt, amiért kihasználtam, pedig kedves srácnak tűnt.

Ennek ellenére folyton Marcon járt az eszem, és hogy mennyire elcsesztem mindent. Talán, bárhogy alakul is, az este után megbeszélhettük volna a kapcsolatunkat, de úgy éreztem, hogy nem fog megbocsátani azért, amiért Gergővel enyelgek.

Elmélkedésemből Gergő szakított ki, amikor megéreztem enyhén alkoholos leheletét, miközben a fülemhez hajolt, hogy valami nyálas és romantikus verset búgjon a bőrömre. Kellemetlenül éreztem magam, próbáltam elhúzódni, de elértem a kanapé szélét, nem volt hová menekülnöm. Amikor megéreztem tenyerét a combomon, egy pániktól vezérelt ötlettől oldalra vetettem magam, és leborultam a kanapéról.

– Anyám, jól vagy? – pattant fel Gergő a helyéről, és odasietett hozzám, hogy felsegítsen.

– Persze! – hazudtam, ugyanis a térdem erősen belevágódott a kemény kőpadlóba, tudtam, hogy sokáig színes foltok emlékeztetnek majd erre az estére. A szoknyám varázslatos módon a helyén maradt, és nem kötött ki a nyakamban, ami miatt mindenféle felső erőnek hálát adtam. Még csak az hiányzott, hogy villantsak.

– Gyere, add a praclid! – Felém nyújtotta kezét, ám mielőtt megfoghattam volna, hogy felsegítsen, Marco jelent meg, szinte és a semmiből. Félretolta a srácot, egy laza mozdulattal felhúzott a földről. Megéreztem kezét a derekamon, hátrafordított, és próbált minél gyorsabban elvezetni.

– Hé, mégis mit képzelsz? – hallottuk meg a hátunk mögül Gergő ingerült hangját.

– Bocs haver, de már van barátja – válaszolt Marco hátra se nézve. – Mennünk kell, nem találom apát – súgta a fülembe. Bólintottam, majd egy bocsánatkérő tekintet küldtem a megsemmisülten ácsorgó Gergő felé, aki ezután dühtől pirosló arccal állt egy helyben tehetetlenül.

Egy folyosóra siettünk, ahol némán baktattunk egymás mellett. Keskeny volt a közlekedő, karunk néha összeért, nekem pedig ilyenkor boldogan megdobbant a szívem.

– Úgy ugrottál le arról a kanapéról, mint egy partra vetett delfin – nevetett fel Marco, mire én is elnevettem magam.

– Izzadt a tenyere és valami ByeAlex szöveget súgott a fülembe.

– Fúj! – Marco vágott egy grimaszt, majd rám mosolygott, nekem pedig boldogan megdobbant a szívem.

Olyan jó érzés volt újra önfeledten beszélgetni vele, nem is értem mit gondoltam, amikor elhatároztam, hogy haragtartó maradok. Még egy sáskát is megettem volna, csak azért, hogy végre kibéküljünk. Annyira hiányozott már a sok béna randink, vagy hogy öleljem, csókoljam a fiút. Erdőillatú parfümje, és a fogszabályzós mosolya, amit kicsit más a többitől, mert azt nekem szánja. Az utóbbi pár hónapban olyan boldoggá tett, amilyen hosszú ideje nem voltam, és talán nem ismertem olyan régóta a fiút, egyszerűen megtelt a szívem vidámsággal és gyönyörrel, csak ha rágondoltam. A felismerés, miszerint beleszerettem Marcoba túl gyorsan tört rám, és ez megijesztett. Nem akartam beleesni abba a hibába, hogy mély érzéseket kezdek táplálni a fiú iránt, mikor ő valószínűleg még mindig ki nem állhat engem. De ha valóban gyűlölne, akkor is úgy viccelődött volna velem, mint az előbb?

Gondolataimból kiszakítva, Marco nagy lendülettel benyitott egy ajtón, mintha csak otthon lenne. Először ő lépett be, hallottam, ahogy egy kétségbeesett nyögés szakad fel a torkából, majd amikor utána én is beléptem a szobába, megértettem miért volt megrökönyödve. Egy teljesen üres helyiségbe érkeztünk, se asztal, se szekrény, sőt, még szőnyeg és függöny sem volt benne. A szoba egésze sötétbe burkolózott, csupán az utcáról beszűrődő, halvány fényű utcailámpák adtak valamicske világosságot.

– Én ezt nem értem – Marco zavarodottan járkálni nézett körbe a helyiségben, próbálva megérteni a helyzetet.

– Jó helyre jöttünk? – kérdeztem.

– Bizony, jó helyen vagytok – egy túlontúl ismerős hang szólalt meg mögöttünk, Marcoval szinte egy emberként fordultunk hátra, hogy aztán szembetaláljuk magunkat Kisfaludy Frigyessel. A férfi az ajtóban állt, mögötte pedig két, nagydarab, öltönyös férfi nézett ránk szúrós szemmel. – A vörös barátotoknak is ugyanilyen meglepett tekintete volt – nevetett fel, majd felszegett állal besétált a szobába, és megállt az ablak előtt, onnan méregetett minket.

A szívem hevesebben kezdett dobogni, és az ajtó felé pislantottam, hátha el tudunk arra menekülni, de a két őr nem mozdult onnan, teljesen elállták az egyetlen kijáratot. Marcora pillantottam, aki pár méterre állt tőlem, és az apjával nézett farkasszemet.

– Apa... – suttogta Marco megsemmisülve. – Mégis mit jelentsen ez?

– Marco, kérlek hallgass meg – nézett mélyen a fia szemébe a férfi, miközben a hangja újra kedves volt. – Tudom, hogy sok borzalmas dolgot hallhattál rólam ettől a fiútól, de meg kell értened, hogy mindent miattatok tettem. Érted, anyukádért, a testvéreidért.

– Én nem... Ez azt jelenti, hogy minden, amit Maci mondott igaz? – Marco hangja megremegett, ahogy feltette a kérdést. Kisfaludy nagyot sóhajtott, de nem válaszolt.

– Hol van Marci? – a hangom idegennek hallatszott, mintha egy rémült kislány hangja lett volna.

– Biztonságban, ne aggódjatok.

– Minden, amit rólad állított, igaz? – kérdezte újra Marco, nem engedve el a témát.

– Fiam – szólt gyengéden Frigyes, és egy lépést közelített hozzánk, ám látva Marco merev és távolságtartó pillantását, meggondolta megát. – Elkövettem pár rossz dolgot ez igaz, de attól még nem leszek rossz ember. Csak azt akartam, hogy jól éljetek, hogy legyen tető a fejetek felett és...

– Ez hülyeség! – kiáltotta Marco. – Azért öltél meg ennyi embert, hogy legyen tető a fejünk felett? – nevetett fel hitetlenkedve. – Boldogan beérük volna azzal is, ha az a tető nem aranyból van, a lakást meg nem töltik meg műkincsek. Örültünk volna akkor is, ha esztergályos vagy, vagy ha tanár. Szerettünk volna akkor is! Egyikünk sem kérte, hogy a héten maximum egyszer tudjunk veled beszélgetni, vagy hogy biztonsági őrökkel kelljen megosztani az otthonunkat. Mi nem...

– Csak hogy tisztázzuk: – váltott egy ridegebb hangnemre a polgármester. – Soha senkit nem öltem meg, érted? Senkit. Nem lennék rá képes.

– De kiadni a parancsot valaki másnak, és aztán bűntudat nélkül sütkérezni a vagyonban, arra képes vagy? – vetette oda undorodva a fiú, Kisfaludy arca pedig eltorzult. Hogy a dühtől, vagy a fájdalomtól, nem tudtam volna megmondani.

– Megmondom, hogy most mi lesz – kezdte a férfi fenyegetően. – A barátotok jól van, és ez addig úgy is marad, amíg ti ketten tartjátok a szátokat. Nem vagyok egy elvetemült őrült, nem fogom megkínozni, sem megölni. Ő lesz a biztosítékom, arra az esetre, ha ti szervezkedni kezdenétek. Figyelni foglak titeket, és ha bármelyikőtök is felveszi a kapcsolatot a rendőrséggel, Virág Marci abban a szent pillanatban meghal. Érthető?

Egyikünk sem válaszolt, éreztem, ahogy az egész testem remeg és egyszerűen nem tudtam értelmes szavakat összerakni, amivel meggyőzhettem volna a polgármestert. Marcora pillantottam, akinek szemében könnyek csillogtak.

– Ti pedig – mutatott ránk. –, soha többet nem találkozhattok egymással.

– Micsoda? – háborodott fel Marco, és én is hasonlóan döbbenten meredtem a férfira. A fiú felém pillantott, láttam szemében a kétségbeesést.

– Honnan tudjuk, hogy betartod a szavad, és nem bántod Marcit? – végre magtaláltam a hangom, és egész büszke voltam magamra, amiért ki tudtam nyögni egy épkézláb mondatot.

– Elküldünk róla mindennap egy fotót, azon látszani fog, hogy él és virul – válaszolta egy kis gondolkodás után. – Most pedig, ideje indulnunk! Már biztosan hiányolnak a partiról. Lejlát szépen hazafuvarozzuk, téged pedig, Marco, hazakísér Orlando – mutatott az egyik őrre, aki a neve hallatán kihúzta magát.

Marcot a két biztonsági őr fogta közre, és úgy vezették el egy másik irányba. Kétségbeesetten néztem rá, aki minden erejét összeszedve kapálózott, ám a két férfi nem engedte el. Ő mélyen belenézett a szemembe.

– Szeretlek! – alig hallhatóan mondta ki, leginkább csak a szájával formázta, nekem pedig boldogan megdobbant a szívem. Vissza akartam neki mondani, de ebben a pillanatban ők eltűntek egy sarkon, én pedig kettesben maradtam a polgármesterrel.

Felszisszentem, ahogy egyre erősebben szorította a csuklóm, lassan jártunk a folyosón.

– Remélem tudod, hogy ez nem személyes – sóhajtott fel a férfi, én pedig legszívesebben leköptem volna, ám helyette egy merész ötlettől vezérelve sípcsonton rúgtam ő, fájdalmában felkiáltott, és elengedett, én pedig futásnak eredtem.

Már majdnem elértem a partiranyíló ajtót, amikor is utolért, és a derekamnál fogva visszarántott.Felsikkantottam a fájdalomtól, ami belém nyilallt, amikor földet értünk, és aférfi könyöke belefúródott az oldalamba. Minden erőmmel a menekülésrekoncentráltam, kapálózásom közepette erősen arcon könyököltem őt, így ismét eltudtam szabadulni. Már csak egy karnyújtásnyira volt a kilincs, ám amikor máréppen hozzáért a hideg fémhez az ujjbegyem, egy hatalmas ütés érte a fejemet, alátásom elhomályosult, majd ájultam rogytam össze a földön.