Egy pillanatra még levegőt is elfelejtettem venni annyira lefagytam, amikor megláttam az üzenetet. Két szó ismétlődött a fejemben: Róka vagyok, Róka vagyok, Róka vagyok.

Egyetlen egy Rókát ismertem, de az történetesen két méterrel a föld alatt feküdt egy drága koporsóban.

Erősen törni kezdtem a fejem, hogy miféle más Róka az, aki rám írhatna, de Virág Marcin kívül senkit nem hívtak így az ismerőseim közül.

Megszédültem, és amikor ismét csippant a telefonom, elhajítottam azt a szoba túlsó végébe. Az ágyamon pattant kettőt, míg végül képernyővel lefelé a párnámra zuhant.

Zavartan meredtem magam elé, és próbáltam megfejteni az üzenetet. Marci halott volt. A saját szememmel láttam, ahogyan fejbe lövik, majd később eltemetik. Hirtelen eszméletlen dühösnek éreztem magam. Valaki Marci nevében ír az embereknek, és szivatja meg őket. Indulatosan felkeltem a székemből, és a telefonomért mentem, hogy jól beolvassak a trollnak.

Ismeretlen: Róka vagyok, segítened kell!

Ismeretlen: Küldöm a címet, ahol találkoznunk kell. Kérlek gyere el, mert nagyon fontos!

Állt a következő üzenetben, majd az azt követőben egy külvárosi utca neve virított házszámmal. Nagyot nyeltem, és a dühtől remegő ujjakkal elkezdtem pötyögni a billentyűzeten.

Én: rohadtul nem vicces, menj és szivass valaki mást!

Előbukkant a három pötty a képernyő bal sarkában, majd azonnal el is tűnt. Tűkön ülve vártam a fejleményeket. Arra számítottam, hogy nem kapok választ, és már majdnem el is raktam a telefont, amikor megérkezett az SMS.

Ismeretlen: Ez nem vicc. Nagy bajba vagyok és muszáj, hogy segíts! Ígérem, mindent el fogok magyarázni. Személyesen.

Én: bárki is vagy, jobb ha befejezed. ha továbbra is zaklatsz, le foglak tiltani

Ismeretlen: Lejla, kérlek, bíznod kell bennem!

Én: ha tényleg te vagy az, akkor bizonyítsd. hogy ismerkedtünk meg?

Ismeretlen: Egy jótékonysági esten megkérdezted tőlem, hogy ki menjünk-e cigizni. Aztán összehadováltál valamit a rapperekről.

Összeráncoltam a homlokomat. Pontosan ez történt, de Marci bárkinek elmesélhette azt az estét. Még az is lehet, hogy Instagrammon beszámolt róla. Nem tudhattam, mert nem követtem.

Újra csippant a telefon.

Ismeretlen: Egy óra múlva. Rendben? Ígérem mindent elmagyarázok.

Én: küldj egy selfiet, amin felmutatod három ujjad, miközben kacsintasz

Még mindig nem akartam elhinni, hogy tényleg Marcival beszélgetek Tudtam, hogy ezzel biztosan megfogtam azt, aki a nevében írogat, mert a nyakamat adtam volna rá, hogy Marci soha nem csinált eddig ilyen képet.

Amikor ismét üzenetem jött, arra számítottam, hogy valami kifogást keres, amiért nem tud képet küldeni, így aztán teljesen meglepődtem, amikor megérkezett a fotó. Ami még megdöbbentőbb volt, hogy valóban Marci volt rajta.

A haja megnőtt és még borostája is lett, ám kétség sem fért hozzá hogy Róka volt a képen. A szívem azonnal zakatolni kezdett és az ujjaim csak ott lebegtek a képernyő felett.

Zavarodott voltam, hiszen, ha Marci tényleg életben van, akkor valaki teljesen más fekszik a föld alatt. Abban a pillanatban belém csapott a felismerés: Marcinak ugyanolyan tengerzöld szemei voltak, mint a gyilkosnak. Ami persze nem jelenthetett mást, mint azt, hogy ő a gyilkos.

Ismét készültem elhajítani a készüléket, mintha az megmásítaná az üzenetet, ám akkor az újra csippant. A kíváncsiságom erősebb volt, ezért megnyitottam a chatet.

Ismeretlen: Ne szólj senkinek, és töröld ezt a beszélgetést!

Ismeretlen: Egy óra múlva legyél itt

Nem tudtam mit válaszolni. Lezártam a telefonomat és igyekeztem megérteni a történteket. Viszont sehogy sem fért a fejemben, hogy Marci hogyan lehet életben. Ha tényleg ő az, aki láttam a símaszkban, akkor az azt jelenti, hogy megölt valakit? Mégis mi oka lett volna eljátszani a saját halálát egy tizenhét éves gyereknek? Legfőképpen Virág Marcinak? Mindene megvolt, sőt még több is.

Legszívesebben azonnal szóltam volna apának erről az egészről, ám több mint valószínű volt, hogy nem hitt volna nekem. Vagyis annak, aki Marcinak adta ki magát. De valahogy mégsem hagyott nyugodni a gondolat, hogy mi van, ha Róka tényleg életben van? Valami oka biztosan volt, hogy eljátszotta a halálát, és úgy döntött felfedi magát nekem.

Még mielőtt átgondolhattam volna, hogy mit csinálok, kirohantam az előszobába, cipőt húztam és a biztonság kedvéért még a paprikasprémet is zsebre vágtam. Csak akkor jöttem rá, mekkora hülyeséget is csinálok, amikor már a buszon ültem a megadott cím felé. A szívem végig a torkomban dobogott és mindenféle jeleneteket képzeltem el, amikben kérdőre vonom Marcit. Ha egyáltalán tényleg ő volt az.

***

A Draskovits utca a külvárosban volt található, és nem a biztonságáról ismerték a városiak. Prostik és kétes alakok járták az utcákat, hajléktalanok kukáztak és kóbor kutyák rótták a környéket. Apró panellakás-tömbök sorakoztak az utcán, törött ablakokkal és koszos falakkal. Az erkélyen dohányzó emberek arcukat a nap felé fordítva élvezték a gyenge sugarakat. A levegőben érezni lehetett a közeli szesz-gyár szagát, ami a kéményekből kiáramló szmoggal keveredett. Többen is megbámultak, miközben a célom felé igyekeztem. A kezemet végig a zsebemben lévő paprikasprén tartottam, készen rá, hogy bármikor használnom kell.

Igyekeztem nem arra gondolni, hogy mekkora baromság is az, amit csinálok. Elvégre is, láttam Marcit meghalni, most pedig mégis itt vagyok. Magam sem tudtam miért. Ez talán majd segít végleg lezárni bennem a dolgokat. Marci halott, és úgysem fogok vele találkozni. Aki meg szórakozik, annak jól a képébe fújom a paprikasprét.

A cím, amit megadtak egy sikátor legmélyén volt. Félve merészkedtem oda, nem tudva mire számítsak. Ám a szűk utca teljesen kihalt volt. Becsengettem a kaputelefonon, mire szó nélkül kinyílt az ajtó, én pedig elkezdtem felbaktatni a harmadik emeletre. Bekopogtam a hatos számmal ellátott ajtón, majd egy két pillanat múlva hallottam a zár kattanását, majd kitárult előttem az ajtó.

Éreztem, ahogy kifut a szín az arcomból, és biztos voltam benne, hogy holt sápadtan néztem ki. Talán még a szám is tátva maradt.

Virág Marci melegen rám mosolygott, amikor meglátott. Vörös haja kócos volt, a szeme pedig fáradt, de ezektől eltekintve tényleg ő volt az.

De hát a francba is, tényleg Marci volt az! Akinek halottnak kellett volna lennie.

– Te... – kezdtem, de nem tudtam mást kinyögni. A szavak a torkomon akadtak.

– Nem látott meg senki, ugye? – kérdezte paranoiásan, majd kihajolt a lakásból és körbe kémlelt.

– Én... nem tudom. Te... élsz – nyögtem ki végül, mire Marci csak megvonta a vállát.

– Meglepetés! – tárta szét a karját, mintha csak valami szülinapon lennénk. – Gyere be! – állt el előlem. A lábam magamtól engedelmeskedett, mintha Marci valamiféle varázsló lett volna, Mire feleszméltem már át is léptem a küszöböt.

A lakás apró volt és koszos. A falakat szinte teljesen beborította a penész, a padló néhol felpúposodott, és biztos voltam benne, hogy itt valaki meghalt, annyira büdös volt. Nem volt gusztusom levenni a cipőmet, a mocsok ellenére a fiú mégis mezítláb járt. Marci átfurakodta magát mellettem a szűk folyosón, ami egy nagyobb szobába nyílt, és megindult, hogy körbevezessen. Ahogy elsétált mellettem, éreztem a bőrének illatát, ami keveredett valami gyümölcsös tusfürdővel. Ha nem éppen egy isten háta mögötti helyen lennénk, és a fél ország nem gondolná úgy, hogy Virág Marci meghalt, még vonzónak is tartottam volna.

A fiú belépett a nappaliba, amiben csak egy öreg dívány és egy dohányzó asztal kapott helyet. Az utóbbi épphogy le nem szakadt a rápakolt műanyag ételesdobozoktól és papíroktól. Róka megállt a kanapé mellett, és már nyitotta volna száját, amikor egy merész ötlettől vezérelve felpofoztam. Gyorsan odakapott az arcához, ahol az előbbi, igen erős ütés érte. Éles tekintetét elnézve már nem is véltem olyan jó ötletnek, hogy kezet emeltem rá. Fogalmam sem volt ki is igazából, valószínűleg egy őrült, hiszen megrendezte a saját halálát. Ha akart volna, ott helyben megölhetett volna dühében, soha senki nem találta volna meg a testem, és még a gyilkosságot is simán megúszta volna, hiszen a köztudatban halott volt. Ám szerencsére egy pillanat alatt megváltozott az ábrázata, a düh helyét felvette a zavarodottság.

– Ezt most miért? – simogatta a sajgó pontot.

– Mert mindenkivel elhitetted, hogy meghaltál – vágtam rá haragosan.

– Jogos, sajnálom – hajtotta le a fejét.

– Nem csak tőlem kellene bocsánatot kérned – tettem keresztbe a karom a mellkasom előtt, és bosszúsan meredtem rá. – Mégis mit képzeltél?

Hatalmasat sóhajtott, majd lehuppant a kanapéra.

– Tudom mennyire hihetetlenül hangzik, de megvolt rá az okom – felelte, miközben a padlót kémlelte.

– Akkor hát haljam azt a hű de fontos okot, amiért még le is lőttél valakit – tettem keresztbe a mellkasom előtt a karom, és türelmetlenül néztem őt.

– Csak hogy tudd, nem én öltem meg. Már jó ideje halott volt akkor – mentegetőzött.

– Mert az sokkal jobb, hogy valakinek a halott testét használtad fel arra, hogy eltűnj – vágtam vissza gúnyosan. Egészen magabiztosnak hangzottam, miközben belül remegtem a félelemtől.

– Figyelj, tudom hogy ez szörnyen hangzik. Én... – felnyögött, miközben arcát a kezébe temette.

Vártam, hogy mondjon még valamit, de úgy tűnt, ő nem akar.

– Hát rendben. Azt hiszem én most megyek – suttogtam. Minél előbb ki akartam innen szabadulni.

Ahogy hátrálni kezdtem, megbotlottam a padló egy felpúposodott részében, és fenékre estem. A kezemmel próbáltam tompítani az ütődést, ám a parketta régi volt és a kiálló szálkák a tenyerem oldalába és az ujjamba fúródtak. Felszisszentem, és rögtön a számba vettem az ujjam, hogy enyhítsem a fájdalmat.

– Jesszus, jól vagy? – pattant fel Marci a kanapéról. Két lépéssel ott termett mellettem és kikapta a kezem a számból. – Ne csináld, tudod mekkora kosz van itt?

Nahát! Ha nem mondja észre sem veszem.

Felém nyújtotta a kezét, igyekezett barátságos képet vágni, de láttam rajta, hogy neki is nehezen megy. Gyanakvóan méregettem őt, de végül elfogadtam a segítségét, belekapaszkodtam alkarjába, felhúzott a koszos földről, én pedig leporoltam magam. Ő kiszaladt a nappaliból, majd egy kis idő elteltével csipesszel és fertőtlenítővel tért vissza.

A kezemért nyúlt, én pedig vonakodva, de a tenyerébe csúsztattam mancsomat. Erősen koncentrált, még a nyelvét is kidugta, miközben próbálta kiszedni a szálkákat. Ekkor kínálkozott egy kis időm jobban szemügyre venni az 'új' Marcit.

A haja jóval hosszabb volt, mint azt álltalában megszoktuk tőle, a szemei alatt karikák virítottak, mint aki napok óta nem aludt. Borostája lassan szakállá formálódott, amitől igencsak öregebbnek nézett ki. Szeplői az egész arcát befedték, ám most csak halványan, kioltódó csillagokként borították bőrét, mintha azokat is elhagyta volna az élet, akárcsak őt. Teljesen elhagyta magát. Fogalmam sem volt miért csinálta ezt az egészet, de már biztos voltam benne, hogy jó oka volt rá. Talán tényleg bajban volt.

Annyira a gondolataimba vesztem, hogy csak akkor vettem észre, hogy Marci végzett, amikor diadalittasan felkiáltott:

– Megvan! – tanulmányozott egy igen nagyméretű szálkát. Ujjamból időközben megeredt a vér, és szép lassan lecsorodogált a karom oldalán, egészen a könyökömig, ahol aztán lecsöppent a padlóra. Előkaptam egy koszos zsepit a zsebemből, és végigtöröltem a karom, ahol a vörös folyadék végigfolyt.

Marci újra a kezébe vette az enyémet, és löttyintett a sebes ujjamra és tenyeremre egy kis fertőtlenítőt, ami eszméletlenül csípni kezdett. Feljajdultam és el akartam húzni a kezem, de a fiú nem engedett el. A tenyere meleg volt és egy kicsit érdes. Nyugalmat árasztott magából, ami egy kis idő múlva rám is hatással volt, bár nem értettem hogyan. Már nem akartam olyan gyorsan eltűnni. Amikor elengedett, rögtön hiányoltam a kezét az enyémről.

– Nincs sebtapaszom, de fogj oda egy rongyot, amíg el nem áll a vérzés – javasolta, majd odahajított nekem egy konyharuhát.

Amikor visszaért leült a kanapéra, és intett a fejével, hogy én is tegyem ezt. Kellő távolságra leültem mellé, és kíváncsi tekintettel méregettem.

– Azt hiszem tartozok neked egy magyarázattal – sóhajtott fel gondterhelten.

– Vág az eszed – válaszoltam gúnyosan, mire egy kicsit elmosolyodott.

– Nem fog tetszeni – figyelmeztetett.

– Az Isten szerelmére, mondd már! – fakadtam ki, mire elnevette magát.

– Oké, oké – emelte fel szórakozottan a kezét, aztán arca megváltozott, egészen elkomorodott. – Az egész anya halálával kezdődött. Nem tudom mennyire vagy képbe a részletekkel, de kilenc éve elütötte egy autó. Cserbenhagyásos gázolásnak titulálták a rendőrök, de én valahogy éreztem, hogy nem baleset volt. Évekig próbáltam kideríteni mi is történhetett pontosan. A lehető legtöbb rendőrségi aktát megszereztem, és az egyikben olvastam, egy nevet, amit anya sokat mondogatott a halála előtt.

– Ki volt az?

– Kisfaludy Frigyes.

A név hallatán összeráncoltam a szemöldököm. Kisfaludy Frigyes a városunk polgármestere volt, aki ugyan jó politikus volt, de mégis keringtek róla pletykák. Sok gyilkossággal kapcsolatba hozták az emberek, de a rendőrséggel soha nem volt gondja. Ez vagy amiatt volt, mert valóban ártatlan volt, vagy pedig eléggé kitömte a hatóság zsebeit. Én jól ismertem a férfit, apával gyakran horgásztak együtt, és sokszor jött át hozzánk vacsorára.

Három gyerekes apuka volt. A legidősebb fia még egy előző házasságból született, ő csak pár évvel volt idősebb nálunk. Aztán később elvett egy olasz származású nőt, és lett tőle még két gyereke. Egy lány, aki olyan tizenkettő körül lehetett, és egy fiú, aki alig múlt öt.

Marci folytatta:

– Anya Frigyes titkárnője volt egy ideig. Gondolom megtudhatott valamit róla, mert egyik napról a másikra felmondott. Nemsokkal a halála előtt hallottam, amint telefonon beszélget valakivel és azt mondja bajba keveredett. Pontosan nem tudom, hogy aztán mit akart csinálni. Amikor pár nap múlva vásárlásból hazafelé jött, elütötték.

– Nem hagyott nyugodni a dolog, ezért elkezdtem lassan jobban utána járni Kisfaludynak. Nem sok mindent tudtam meg róla, egészen egy fél évvel ezelőttig. Volt egy felvételem, amin egy rettentően hasonló ipse egy gyilkosság helyszínéről távozik. Elmentem a rendőrségre, de ők azt mondták csak képzelődöm és elhajtottak. Másnap jött egy üzenet egy ismeretlen számról, ha nem állok le a nyomozgatással, akkor a családom fogja bánni. Nekem pedig anya többet ért, minthogy csak úgy abbahagyjam, de a családomat sem akartam veszélybe sodorni, ezért eljátszottam a halálom. Így nyugodtan leleplezhetem Kisfaludyt, anélkül, hogy bárkinek is ártanék – fejezte be a monológját, és várakozó tekintetét belefúrta az enyémbe.

– És én miért vagyok itt, Marci? – kérdeztem, és gondterhelten masszírozni kezdtem az orrnyergem.

– Ha őszinte akarok lenni, akkor segítség kellene – vonta meg a vállát.

– Miért pont tőlem? – néztem rá zavartan.

– Nagyon sajnálom, amiért látnod kellett... azt amit. És arra gondoltam, hogy mivel én amúgy sem tudok nagyon kimenni innen, lehetnél te a szemem, vagy ilyesmi.

Összeráncoltam a homlokom. Marci kerülte a tekintetem.

– Biztos, hogy nem – ráztam meg határozottan a fejem, majd fel is pattantam a kanapéról. – Ne haragudj, de ez őrültség!

– Meg kell értened! – erősködött. – Kisfaludy veszélyes. Hány embernek kell még meghalnia ahhoz, hogy valaki ezt észrevegye? – fakadt ki, és dühében belerúgott egy földön heverő dobozba.

– Nem, nem – ismételtem. – Már éppen elég nagy hülyeséget csináltam azzal, hogy eljöttem ide. Semmiképpen nem veszek részt ebben az elmebajos játékodba, és ha megbocsátasz – gyorsan kiiszkoltam a nappaliból.

Marci rögtön felállt és után eredt. Hosszú lábaival hamar utolért, és a csuklómnál fogva megállított. Nem szorított erősen, de így is kellemetlenül éreztem magam. Igyekeztek elszakadni tőle, de ő nem engedett.

– Fizetek is, ha kell – erősködött, de én még mindig a fejemet ráztam.

– Megígérem, hogy nem mondom el senkinek, hogy élsz. Nyugodtan folytathatod ezt az akármit itt, de kérlek engedj el! – a hangom könyörgő volt. Amikor Marcira néztem, láthatta a kétségbeesést az arcomon, mert azonnal elengedett. A kulccsal kezdtem babrálni, majd feltéptem az ajtót.

– Lejla, ne menj! Beszéljük meg – szólt utánam Marci, de nem fordultam vissza. Amilyen gyorsan csak tudtam, kifutottam a lépcsőházból, majd a panel előtt összeroskadtam.

***

Zaklatottan vonultam be a szobámba, majd dühösen becsaptam magam után az ajtót. A hazafelé tartó úton a sokk helyét átvette bennem a harag. Csak arra tudtam gondolni, hogy legszívesebben megfojtanám Virág Marcit, hogy tényleg halott legyen. Egyszerűen nem fért a fejemben, hogyan lehet akkora őrült, hogy eljátssza a saját halálát. Azt gondoltam, hogy ő egy intelligens, megfontolt srác, aki a józan eszére hallgat minden szituációban.

Levágtam magam az ágyamra, és igyekeztem nem Marcira gondolni. Gyorsan kitöröltem a vele folytatott beszélgetést a telefonomról, nehogy valaki megtalálja és kérdezősködni kezdjen. Bekapcsoltam valami filmet, de nem kötött le. Levettem egy könyvet a polcomról, és nekiláttam olvasni, de két oldal után megint csak Marci és az őrültsége járt az eszembe.

Tudtam, hogy mi lenne a helyes. Fel kéne hívnom a rendőrséget és elmondanom nekik, hogy Marci él, a koporsóban pedig valami idegen pasas fekszik.

Elővettem a zsebemből a telefonom, és elkezdtem bepötyögni a segélyhívót. Ám még mielőtt rányomtam volna a hívásra, megállt a levegőben a kezem. Talán nem kéne ezt így elhamarkodnom – gondoltam magamban, majd lezártam a telefont.

Az ölembe vettem a laptopom és begépeltem a keresőbe a Kisfaludy Frigyes nevet. A Google rögtön bedobott pár képet a férfiről, amin kedvesen mosolyog a kamerába. A következő találat egy nemrégiben megjelent cikk volt, amiben a jövőre tartandó választások miatt említették meg. Még lejjebb görgettem, és rákattintottam egy találatra.

„Gyanúsítgatások és feltételezések, avagy Kisfaludy Frigyes döcögős karrierje"

A cikk felsorolt rengeteg olyan publikus ügyet, amiben Kisfaludy neve szóba került. Öngyilkosságok, balesetek, rablások. A cikk írója nyersen fogalmaz, és az íráson keresztül is érződik, nem szimpatizál a politikussal. Korruptnak és megbízhatatlannak nevezi. Kielemezi az ügyeket, amikről szó van, és néha megjegyzés tesz, hogy Kisfaludy alibije nagyon remegő lábakon állt.

Egy bizonyos Galambos József írta, és amikor rákerestem a nevére, kis híján kiejtettem a laptopot a kezemből, hiszen az internet szerint Galambos József pár éve meghalt. Valamivel azután, hogy megírta a cikket. Kiesett a vonat elé.

– Azt a rohadt! – kiáltottam fel hangosan.

Ez már nagyon furcsa véletlen egybeesés volt, ha lehetett annak nevezni. Összecsaptam a laptopot és úgy döntöttem nem mélyítem el magam benne. Teljesen abszurd volt, hogy Frigyes bűnös legyen. Ő volt a legkedvesebb fickó, akivel valaha találkoztam. De mégis... Marci, a cikk és az a sok véletlen nem hagyott nyugodni.

***

Vacsoránál apával ketten ültünk az asztalnál, Katalin nem volt otthon. Maradék spagettit ettünk, az enyém már rég kihűlt, mert csak turkáltam a tányéromat.

– Valami baj van? – nézett rám apa fürkésző szemekkel. Megráztam a fejem. Azt mégsem mondhattam el neki, hogy Virág Marci rám írt, hogy segítsek neki összeesküdni a polgármester ellen.

De talán a Kisfaludyról szóló pletykákról érdeklődhetek. Ő csak tudná, ha egy jó barátja kétes üzleteket folytatna.

– Lenne mégis valami – szólalok meg pár perc után.

– Hallgatlak.

– Az lehet, hogy amit Kisfaludy Frigyesről mondogatnak, az igaz? – tettem fel halkan a kérdés. Bele sem mertem nézni apa szemébe.

– Micsoda? Ezt meg hogy érted?

– Hát sokan mondják, hogy egész messze elmenne a pozíciójáért, meg hogy korrupt és...

– Mégis honnan szedted te ezt? – szakított félbe. Amikor ránéztem, ténylegesen zavarodottságot tudtam leolvasni az arcáról. – Nem kell mindent elhinni, amit olvasol.

– Mindegy is – ráztam meg a fejem, és valami új témán kezdtem agyalni, hogy mihamarabb másról beszélgethessünk. – Katalin hol is van pontosan?

Apa azt hiszem válaszolt, de már nem igazán figyeltem rá. Ha ő sem hisz ezeknek, akkor nekem sem kéne. Talán tényleg csak sok a véletlen egybeesés. Van ilyen, nem?

Aznap éjjel nem tudtam aludni, majd az azt követőn sem. Amikor már harmadik éjjel sem bírtam lehunnyi a szemem, döntöttem. Felkeresem Virág Marcit.

***

– Hálám örökké üldözni fog! – ölelt meg szorosan Marci, amikor beléptem a lakásába.

– Ne örülj előre, nem ígérem hogy segítek. Csak beszélgetni jöttem.

A nappaliban mentünk és leültünk a kanapéra úgy, hogy legalább még egy ember elfért volna közöttünk.

– Szóval... – kezdte Marci. – Miért gondoltad meg magad?

– Kicsit jobban utánajártam én is a dolognak, és elég annyit mondanom, hogy a feltevésed érthető. De ettől még nem hiszem, hogy Kisfaludy bűnös lenne. – Marci felhorkantott, mire én dühösen rákaptam a pillantásom.

– Akkor miért vagy itt?

Mert három napja ezen jár az agyam, és félek, hogy megőrülök.

– Azért, hogy bebizonyítsam, ártatlan – válaszoltam. Marci ismét felhördült.

– Jól van, de ne lepődj meg, ha az ellenkezője derül ki – nézett rám nagyképűen, mintha neki már a kezében lenne a bizonyíték ellene.

– Jól van – ismételtem meg halkan.

– Akkor hát – csapta össze Marci a tenyerét. –, vágjunk bele a lecsóba! – felugrott a helyéről, és fel-alá kezdett járkálni a szobában. – Ez egy szigorúan titkos küldetés. Senkinek nem beszélhetsz róla, oké?

– Szigorúan titkos küldetés – forgattam meg gúnyosan a szemem. Semmiképp nem beszéltem volna róla, hiszen mindenki hülyének nézett volna. Apa valószínűlég azt hitte volna, hogy én is megőrültem, akárcsak anya.

– Heti egyszer-kétszer tudnál nekem venni pár cuccot a boltból? Kezd elfogyni a kajám és...

– Várjunk csak – szakítottam félbe. – Eddig hogyan voltál itt meg?

– Hát, öhm. Izé – vakarta meg zavartan a tarkóját. – Egy jóbarátom segített, de ő most nem elérhető.

– Ez azt jelenti, hogy más is tudja, hogy életben vagy? – kérdeztem meglepetten, mire Marci csak egy aprót bólintott.

– Csak Alex, és ő nem árulná el senkinek.

– Értem.

– Amúgy fizetek is a kajáért, azért nem kell aggódnod. – Bólintottam.

– De azt remélem tudod, hogy ez nem mehet az örökkévalóságig. Egyszer vissza kell jönnöd a való életbe. Akkor is, ha nem találsz semmit Kisfaludy ellen – mondtam, és nyomatékosan a szemébe néztem.

– Persze, persze – legyintett nemtörődöm módon.

– Komolyan beszélek. Egy hónap, oké? – Erre aztán felkapta a fejét.

– Micsoda? Egy hónap alatt semmit sem lehet csinálni! – fakadt ki.

– Megoldod te azt. Annál tovább nem segítek.

– Legyen öt – alkudozott, de én csak nevetve megráztam a fejem. – Akkor három, kérlek!

Végül beadtam a derekam.

– Oké, de egy nappal sem több. És meg kell ígérned, hogy utána visszajössz és mindenkinek mindent elmagyarázol.

– Úgy lesz. Esküszöm – tette szívére a kezét, majd vidáman rém mosolygott. – El sem hiszed milyen boldog vagyok.

– Legalább kettőnk közül valaki – motyogtam az orrom alá.

Pár percig kínos csend telepedett ránk. Már éppen indultam volna, amikor Marci megszólalt.

– Akkor beszéljünk meg valami taktikát?

– Mire gondolsz?

– A legjobb lenne, ha valahogy közel kerülnél a polgármesterhez. Van egy korunkbeli fia, és arra gondoltam, hogy összebarátkozhatnál vele.

– Nem egészen értelek – ráncoltam össze a homlokom. – Kémkedjek utána a fián keresztül?

– Valami olyasmi – vonta meg a vállát, és bizonytalanul rám meredt. – Megcsinálnád?

– Egye fene – egyeztem bele. – De nem ígérek semmit.

– Köszönöm!

A bejárati ajtó felé vettük az irányt, a kezem már rajta volt a kilincsen, amikor Marci felkiáltott.

– Majd elfelejtettem! – kapott a fejéhez, és elszaladt az egyik szobába, majd egy régi, nyomógombos telefonnal tért vissza, és felém nyújtotta. – Ezen foglak keresni, és te is ezen tudsz elérni. Egy szám van csak benne, az az enyém. A saját telefonodról ne hívj, és ne is írj, ki tudja mikor figyelik meg.

Átvettem a telefont és adzsekim zsebébe dugtam. Még némán intettünk egymásnak, de aztán kiléptem alakásból és hazaindultam. Egész úton azon gondolkodtam, hogy miért is mentembele ebbe az egészbe. Ám, ha Marcinak igaza van, akkor nagyon óvatosnak kelllennem, hiszen ki tudja mit tehet legközelebb Kisfaludy.

Sziasztok!

Itt is van a negyedik fejezet, amivel igazán megszenvedtem, mert az egészet át kellett szinte írnom. Azért remélem tetszik nektek. Ne felejtsetek el valami nyomot hagyni magatok után! 

További szép napot!

– Liza