Egy örökkévalóságnak tűnt, mire felharsant a távolban a szirénák zaja és megjelent előttem három hatósági autó. Egyenruhás rendőrök pattantak ki kiképzett kutyákkal, tőlem kértek útbaigazítást. Nem volt sok erőm, ezért csak annyira tellett, hogy az erdő felé mutassak remegő kézzel. A zsaruk nekiiramodtak, zseblámpáik villogott a fák között, a kutyáik pedig hangosan csaholtak. Két tiszt velem maradt. Amíg az egyikük körbekerítette sárga szalaggal az erdőt, addig a másik hozzám lépett, és kérdésekkel kezdett bombázni. Próbáltam a lehető legpontosabban válaszolni, ám minden egyes mondatot egyre nehezebben sikerült kimondanom a torkomban növekvő csomó miatt.

Pár perc múlva egy ambuláns autó is a helyszínre ért, ahogy a bámészkodó tömeg és pár firkász is. Az egyik mentős velem foglalkozott, pokrócot terített a hátamra és megvizsgált, hogy jól vagyok-e. Csak pár karcolás érte az arcom, azok sem fájtak, mintha ott sem lettek volna. Virág Marci holtteste viszont ott volt nem csak a lelki szemeim előtt. Láttam, ahogy egy fekete zsákba húzzák, majd bepakolják egy időközben megérkezett fekete kocsiba. Három golyót eresztettek a fejébe, aminek következményeként teljesen eltorzult az arca, csak egy lyuk maradt a helyén, mintha nem is lett volna ott semmi. Ám a halottkém szerint nem ez végzett vele, már órákkal azelőtt halott volt, hogy én odaértem volna. Amikor átkutatták a zsebeit, megtalálták nála az iratait, valamint az én vallomásom alapján könnyen azonosították. Mégis, ami talán a legszörnyűbb, hogy droggal teli tasakokat is találtak nála.

Miután a rendőr befejezte a kikérdezésemet, leültem a padkára és csak meredtem a semmibe. Újra és újra látni véltem a horrorisztikus képsorokat. Ahogy a golyó lassított felvételben repül az eszméletlen vörös felé, majd belefúródik a koponyájába. Marci teste megremegett, én pedig úgy érzem elájulok. Ám, ami a legrosszabb volt, hogy farkasszemet néztem a gyilkosával, mégsem lennék képes azonosítani. Egyre homályosabb az alakja emlékeimben, ám egy dologban biztos voltam: vérfagyasztó tengerzöld szemei voltak.

A visszatartott könnyek égették a szemem, de nem akartam még szabadra ereszteni őket, ott nem. Pupák, akár egy jó barát, végig mellettem maradt, és nyalogatta a kézfejem, vagy bebújt velem a takaró alá. Hálás voltam neki, tartotta bennem a lelket. Az egyik tiszt elkérte tőlem apa telefonszámát, majd értesítette arról mi történt. Nem kellett sok idő, megjelent a tömegben. Átbújt az időközben felállított korlát alatt, majd felém szaladt. Amikor a karjaiba zárt, előtört belőlem a zokogás, és egyszerűen képtelen voltam abbahagyni. Próbáltam neki elmagyarázni mi történt, ám csak érthetetlen szófoszlányokat tudtam kinyögni.

– Semmi baj, már minden rendben van! – apa a hátam simogatta, és csitított. Megvárta, amíg egy kicsit lecsillapodom, majd a kocsihoz vezetett, és hazamentünk.

A lelkem darabokra szakadt aznap. Sok krimisorozatot néztem azelőtt, viszont soha nem gondoltam volna, hogy ennyire megrázó lesz szemtanúnak lenni egy gyilkosságban. Az az adrenalin, ami akkor szabadult fel bennem, olyan volt, mintha rákapcsoltak volna egy villanypásztorra. A félelem átjárta minden egyes porcikámat. Rettegtem, hiszen engem is lelőhetett volna. Utánam lőhetett volna, amikor menekültem, mégsem tette. És majd beleőrültem, hogy megtudjam miért.

***

Majdnem egy órába telt, mire abbahagytam a sírást, addigra persze a szemem feldagadt, az orrom pedig teljesen eldugult. Katalin kedvesen viselkedett aznap, készített nekem egy bögre teát, bár nem ittam meg. A szobámba zárkóztam, és igyekeztem kizárni a történteket a fejemből, több-kevesebb sikerrel.

A hír eszméletlen gyorsan terjedt, másnap minden közösségi médián csak ezt láttam. Instagrammon Marci barátai feketére változtatták a profilképüket, Facebookra pedig egy hosszú gyászszöveget írt valaki, ami körbejárta az egész országot. A szöveg mellett Róka vidáman vigyorgott egy nemrég készült képen, a háttérben az őszbe burkolódzó táj adott ízt a fotónak. Már cikkek százai írtak arról, hogy milyen tragikusan hunyt el az üzletemben, Virág Máté idősebbik fia. A férfi aznap nem nyilatkozott, hiába tobzódott a háza előtt több újságíró is.

Sokáig néztem Róka fényképeit és igyekeztem megérteni belőlük a fiút. Igaz, hogy csak pár napja ismertem meg, mégis szerettem volna, ha rájövök mit kereshetett az a sok drog nála. Soha nem nézett ki úgy, mint aki él vele. Dílernek állnia pedig semmi szüksége nem volt, hiszen az apja az ország egyik leggazdagabb emberének mondhatta magát.

A Messenger fiókomat csak úgy bombázták az idegenek által írt üzenetek. Nem tudom hogyan tudódott ki, hogy én jelentettem be, mindenesetre iskolatársaim és vadidegen emberek írtak rám, ostobábbnál ostobább kérdésekkel. Egy ideig még nézegettem az irományokat, de végül úgy felhúztam magam rajtuk, hogy menten töröltem magam Facebookról. Még Samut is ignoráltam.

Az éjjelem hasonlóan katasztrofálisra sikeredett. Egy szemhunyásnyit sem tudtam aludni, akármikor becsuktam a szemem, megjelentek előttem azok az iszonyú képsorok, amik még álmaimban is kísértettek sokáig az eset után. Minden egyes árnytól, és a legkisebb pisszenéstő is a csontomig hatolt a félelem, minden sötét foltban, ruhakupacban csak a gyilkost láttam, amint engem figyel. Végül már csak arra eszméltem rá, hogy a nap első sugarai bekúszak a félig lehúzott redőny alatt, majd szépen lassan elérik kisírt szemeimet. Nyolc óra körült járhatott, amikor úgy döntöttem, felkelek.

A nappaliba mentem, ahol egy magas, és nyurga férfi ült a kanapénkon. Őszes haja, és az arcán lévő mély ráncok árulkodtak a koráról, övéhez csatolt jelvény pedig a munkájáról. Nem láttam, de biztos voltam benne, hogy pisztolyt és bilincset is hordott magánál. Apával beszélgetettek, arcukról csak az idegesség volt olvasható.

– Lejla! – szólított meg apa, amikor meglátott. – Az úr Lejtő Szilveszter. Azért jött, hogy feltegyen neked pár kérdést, rendben?

– Szervusz, én nyomozok a barátod, Marci ügyében – biccentett kedvesen.

– Jó reggelt! – köszöntem vissza bátortalanul. – Be kell mennem a rendőrségre? – tettem fel óvatosan a kérdést.

– Egyáltalán nem muszáj, itt is beszélgethetünk. Ha akarod, még a szüleid is bent maradhatnak – mosolygott rám szelíden a nyomozó. Bólintottam.

– Én nem vagyok az anyja – emelte mellkasa elé védekezően a kezeit Katalin, nekem pedig nagyon vissza kellett fognom magam, hogy ne rúgjam sípcsonton. Élesen beszívtam a levegőt, és mérgesen mostohámra meredtem.

– Mi lenne, ha addig készítenél az úrnak egy csésze meleg kávét? – nézett nyájasan apa a nőre, mire az közömbösen megrántotta a vállát, majd kitipegett a konyhába.

Leültem a kanapéra apa mellé, Szilveszter pedig elővett egy jegyzettömböt, és belefirkantott valamit. Idegesen morzsoltam az ujjaimat, még véletlenül sem emeltem fel a tekintetem a szőnyegről. Apa, látva a szorongásomat, kezébe vette az én mancsom, és bátorítóan megszorította. A nyomozó egyszerű kérdésekkel kezdett, mint például: Mióta ismerem Marcit, hogyan kerültem az erdőbe, és ilyenek. Ezekre rezzenéstelen arccal tudtam választ adni.

– A következő kérdésem kicsit talán nehezebb lesz. Tudom, hogy már mindent elmondtál a helyszínen a rendőröknek, de szeretném, ha nekem is elmondanád pontosan mi történt – kérte lágy hangon, én pedig minden erőmet összeszedve megpróbáltam elmesélni a tegnap estét.

– Éppen a kutyámat sétáltattam itt az erdőben, letértünk a kitaposott útról, és akkor hallottam valamit. Elindultam megnézni mi lehet az, mert azt gondoltam, hogy láthatok valami erdei állatot, vagy valami hasonló. Egy bokor mögé bújtam, de aztán láttam, hogy egy férfi áll ott, a földön pedig egy másik fekszik. Marcit azonnal felismertem, ugyanaz a kabát volt rajta, mint reggel.

– Ez azt jeleni, hogy önök reggel találkoztak? – szakított félbe a nyomozó, és őrült jegyzetelésbe kezdett. Egy vidámabb napomon talán megkérdeztem volna, miért nem használ hangfelvevőt, a jegyzetelés helyett, de most inkább a témánál maradtam.

– Igen, eljött értem, hogy elvigyen iskolába.

– Ez gyakran megtörtént? – szegezte nekem mohón a kérdést, mire én egy kicsit megszeppentem.

– Most történt először, mivel csak a hétvégén kezdtünk el ismerkedni. – A férfi bólintott, majd megkért, hogy folytassam tovább.

– Szóval nagyon megijedtem, nem tudtam, hogy Róka eszméleténél van-e, vagy nem.

– Róka? – vonta fel ismét meglepetten a szemöldökét a férfi.

– Ez Marci beceneve – magyaráztam.

– Értem, folytasd!

– Tehát azt hittem hittem csak elájult, vagyis reméltem. A másik férfi a telefonon beszélgetett valakivel. Nem hallottam mit, vagy a hangját, mert nagyon halkan beszélt, viszont a testtartása nagyon feszült volt. Aztán letette a telefont, és lőtt. – Hatalmas önuralomra volt szükségem, hogy ne zokogjak fel ott helyben. Láttam, amint apa aggódva fürkész, amitől még nehezebben tudtam visszatartani a könnyeim. – Beparáztam, és felugrottam. Ekkor megláttam a gyilkost. Símaszkot viselt, és csupa feketébe öltözött. Nem igazán tudnám megmondani, hogy hogyan nézett ki. Magas volt, és valószínűleg férfi.

– Ő látott téged? – tudakolta aggódva.

– Egy pillanatra találkozott a tekintetünk, úgyhogy igen.

– Milyen színű volt a szeme?

– Zöldes – válaszoltam tömören. – Aztán a többit úgy is tudja. Elfutottam. Nem vagyok benne biztos, de szerintem nem próbált meg utánam jönni.

Szilveszter bólintott, majd lekapart még egy-két szót a füzetbe. Ránk emelte szürke tekintetét, és biztatóan elmosolyodott.

– Köszönöm, hogy időt szakítottak rám! Valószínűleg lesz még pár kérdésem hozzád Lejla, de addig is, kitartást! Idővel minden helyre jön – kedvesen kezet rázott velem, és apával.

– Uram! – állította meg a nyomozót apa. – Aggódnunk kéne amiatt, hogy a gyilkos látta a lányom?

A szívem hirtelen hatalmasat dobbant. Erre még nem is gondoltam. Én nem láttam őt jól, de ő tökéletesen látott engem. Mi van, ha eljön értem, és megöl, hogy elhallgattasson? A pánik úgy terjedt szét bennem, mintha csak a vérem része lenne. Levegő után kezdtem kapkodni, és tudtam, hogy pánik rohamom lesz, ha nem ülök le azonnal, így a kanapéra rogytam.

– Nem hiszem hogy emiatt aggódni kellene. Valószínűleg csak valami drogos ügy az egész. Feltehetően Marci nem fizetett ki valami szert, ezért az a férfi megölte. Valamint, ha Lejla tényleg nem látta az arcát, neki egy cseppet sem kell aggódni, hiszen így lehetetlen azonosítani – válaszolta csüggedten. – Viszont azt tanácsolom, hogy mostanában ne mászkálj el egyedül az erdőbe. – Mereven bólintottam.

Szilveszter egy tíz perc után távozott, hívta a kötelesség. Én visszamentem a szobámba és a nap hátra lévő részét ott töltöttem Pupákkal az oldalamon. Megpróbáltam egy keveset aludni, ám nem igazán sikerült, az idegesség ébren tartott.

***

Másnap apa próbált lebeszélni arról, hogy iskolába menjek, de én hajthatatlan voltam. Nem bírtam volna ki még egy teljes napot a szobámban, a végén megőrültem volna. Nagy nehezen, de végül elengedett. A feltétel az volt, hogy ő visz, és hoz az iskolából. Belementem, hiszen akármennyire is áltattam magam, rettegtem, hogy a gyilkos megtalál és engem is agyon lő. Iskolába menet felszedtünk Samut, aki mintha csak olvasott volna a gondolataimban azonnal elterelte a figyelmemet egy kis időre az esetről. Össze vissza fecsegett, és csak úgy ömlött a nyelvéről a hülyeség, amivel jobb kedvre is derített, néha még apa is elmosolyodott. Az iskola előtt kiszálltunk, és apa a fiú lelkére kötötte, hogy egy pillanatra se hagyjon egyedül. Samu biztosította, hogy ha kell, még a vécére is eljön velem.

– Azért ne essünk túlzásba! – emeltem magam elé a kezem, és halványan elmosolyodtam.

Ahogy sétáltunk a termünk felé rengetegen felismertek, és méregetni kezdtek, többen is összesúgtak a hátam mögött. Samu próbált védeni, és néhány kíváncsi gyerekre rákiáltott, talán kicsit drasztikusan, hogy: „Mit nézel, nem láttál még fehér embert? Baromarc!"

Amikor beléptünk az osztályteremben, szinte mindenki azonnal elhalkult és minden kíváncsi szem engem kezdett méregetni. Én is végignéztem rajtuk. Azoknak, akik Róka közeli barátai voltak, vörös volt a szemük, néhányuknak pedig még mindig látni lehetett a könnycseppeket az arcukon. Szinte mindegyikük feketébe volt öltözve. Amikor Blankával találkozott a tekintetem majdnem ismét elsírtam magam. A lány mindig vidám volt, nevetgélt, szőke haja pedig csak úgy ragyogott ahogy ellibbent az emberek között. Most viszont alig lehetett ráismerni. Barna szeméből minden csepp élet eltűnt, arca kipirosodott és kicsit megdagadt, a haja pedig olyan kócos volt, mintha legalább egy hónapja nem fésülte volna meg.

Blanka szinte rögtön, nagy lendülettel, megindult felém, amitől őszintén, egy kicsit megijedtem. Attól féltem dühös lesz rám, magam sem tudom miért. Ám amikor odaért hozzám, szorosan a karjaiba zárt és a legerősebb ölelésbe fogott, amit valaha kaptam. A vállamon kezdett zokogni, és pár perc után én sem tudtam uralkodni magamon, belőlem is kitört a sírás.

Így visszagondolva elég abszurd látvány lehetett a többieknek végignézni az összeomlásunkat, főleg hogy előtte szinte soha nem beszélgettünk. Pár perc után odajöttek hozzánk Blanka barátai, és visszakísérték őt az asztalához. Engem Samu karolt fel, ketten odabattyogtunk a saját padunkhoz.

A nap hátralévő részében barátomon kívül senki nem szólt hozzám. Miután harmadszorra sírtam el magam az egész osztály előtt, az osztályfőnök hazaküldött, hogy pihenjem ki magam. Kicsit vitatkoztam vele, de végül beláttam, hogy így lesz a legjobb. Apát a munkája közepén hívtam fel, ő pedig amilyen gyorsan csak lehetett, az iskola előtt termett. Gyorsan hazafuvarozott, aztán pedig már ment is vissza dolgozni. Katalin valami jóga órán vett részt, ezért teljesen magam voltam otthon. Féltem egyedül lenni, úgyhogy felkapcsoltam minden lámpát a házban, és bezárkóztam a szobámba, ahol nagy hangerőn zenét kezdtem hallgatni, közben leckét írtam, vagy olvastam, és ezek segítettek elterelni a figyelmem.

Nem terveztem, de végül rákerestem Marcira a neten, hátha valamelyik cikk ír arról, hogyan halt meg. Sajnos nem jártam sikerrel, hiába tudtam, hogy nem az a golyó végzett vele, egyik újság sem számolt be másról.

***

Marci temetésére két hét múlva került sor. Apa ragaszkodott hozzá, hogy ott legyünk, hiszen a pszichológus, akihez jártam az eset miatt, úgy gondolta, hogy így sikerülhet lezárnom magamban a történteket. Nem igazán fűlött hozzá a fogam, de végül beleegyeztem.

Borús napra esett a búcsúztatás, lógott az eső lába, az emberek feje felett fekete esernyő-erdő nőtt. Gyönyörű temetését láthattunk, a sírja csak úgy pompázott a színes virágoktól. A sírkőre viszont csak egy sablonos idézetet véstek. „Örökre a szívünkben élsz!". Fél szemmel Róka családját figyeltem a temetkezés alatt. Elképzelni sem tudtam mekkora tragédia ez számukra, azután, hogy Virág úr a feleségét is elvesztette Kevin pedig az anyukáját. Az arcukon látszott a kimerültség és a szomorúság. Szürke és bánatos volt a tekintetük, mintha egy Tim Burton rajzfilmből léptek volna elő. Az idősebb Virág éveket öregedett ezalatt a két hét alatt. Szőke, zsíros haját hátra tűrte, arca pedig olyan ráncos volt, mint egy vénemberé. Oldalán most egy másik hölgy állt, mint akit a múltkori jótékonysági estre elhozott. A nő nem tűnt gondterheltnek, valószínűleg nem is találkozott még Marcival. Egy ízléstelen fekete miniruhát viselt, ami teljesen rátapadt testére. Gusztustalan volt, hogy annyi tiszteletet nem volt képes megadni, hogy egy kevésbé kihívó ruhát vegyen fel.

***

Néha messziről figyeltem Blankát, amint csendben ücsörög a barátai között. Régebben sokait csicsergett szünetekben és néha még óra közben is, ám az utóbbi időben nem is lehetett hallani a hangját. Ahogy elnéztem, a barátai sem próbálnak meg beszélgetést kezdeményezni vele. Talán ezért határoztam úgy az egyik ebédszünetben, hogy vele fogok enni.

– Szia! – köszöntem rá. Meglepve nézett rám, amíg le nem ültem mellé, majd újra a tányérján lévő ételt kezdte turkálni. Egy kicsit rosszul esett, hogy még csak nem is köszönt vissza, viszont elhatároztam, hogy nem adom fel. – Mit gondolsz az új kémia tanárról?

– Én bioszra járok – felelte gorombán.

– Ó! Tényleg, ne haragudj. – Megvonta a vállát.

Samu pár asztallal távolabb ült, és onnan figyelte az eseményeket. Elmondtam neki a szándékaimat, ő pedig csak annyit mondott, hajrá. Nem hitte, hogy Blanka feloldódna. Kíváncsian nézett rám, én pedig csak egy grimasszal válaszoltam.

– Tudom, hogy nehéz Marci nélkül – böktem ki egyszer csak. – De ha szükséged van valakire, akivel szeretnél beszélgetni...

– Én...

– Nem muszáj Marciról. Bármiről dumálhatunk. És Samuval is – böktem a fejemmel a fiú felé. Blanka követte a mozdulatomat és elidőzött a tekintet egy pár pillanatig Samun. – Ja, és ha gondolod, odaülhetsz hozzánk órákon. Előttünk úgyis van egy üres pad.

Már azt hittem Blanka nem is fog válaszolni, olyan sokáig hallgatásba merült, de aztán mélyen belenézett a szemembe és halványan elmosolyodott.

– Köszönöm! – szipogta, majd megtörölte a szemét, amiben már könnyek gyülekeztek. Reméltem, hogy csak a meghatottságtól, nem pedig azért, mert valami rosszat mondtam.

– Igazán nincs mit! Most pedig gyere, üljünk oda Samuhoz. Szegény már biztosan magányos – mondtam viccelődve. Blanka halkan felnevetett majd megfogta az ebédjét, és együtt odasétáltunk a fiúhoz.

***

Apa egy régi ismerőse segítségével talált egy fantasztikus pszichológust, aki segített nekem, hogy feldolgozzam az esetet. Eleinte kínos éreztem, amiért dilidokihoz kellett járnom, de minél több alkalommal voltam, annál inkább megértette, hogy tényleg szükségem van rá. Jó volt valakivel megbeszélnem a dolgokat, aki nem kezelne engem máshogy ezek miatt. Apa csak még jobban aggódott volna, ha elmeséltem volna neki milyen rémálmok gyötörtek az elmúlt időben. Katalinnal ilyenről semmiképpen nem beszéltem volna, Samuval pedig örültem, hogy végre újra el tudom engedni magam, nem akartam vele ilyenekről beszélni.

Az orvosom nagyon megértő és követlen volt. Állandóan hümmögött ám ennek ellenére mindig otthonosan éreztem magam az irodájában. Pár hét múlva már nem is éreztük szükségét a találkozásoknak, de én azért néha még eljártam hozzá.

***

Lassan két hónap telt azóta, hogy a Virág család elvesztette idősebb fiúkat. Azóta beköszöntött a tavasz. Az emberek lecserélték bundás kabátjaikat lenge pulóverre, csizmáikat pedig félcipőkre. A fák rügyezni kezdtek, és minden újra életre kelt, akárcsak mi.

A rendőrök nyom nélkül maradtak. Csak az én vallomásom, meg pár lábnyom volt, amivel elindulhattak volna, de ezek mit sem értek. Nehéz szívvel ugyan, de lezárták a nyomozást. Virág Máté tajtékzott, amikor Szilveszter nyomozó meglátogatta. Üvöltözött, és megfenyegette a férfit, hogy ki fogja penderíteni a munkahelyéről. Ha igazak a pletykák két másik rendőrtisztnek kellett lefognia, nehogy nekiessen a nyomozónak.

Azóta kevesebbet járt el otthonról, és azt beszélték, felfogadott egy magánnyomozót, hogy kiderítse ki ölte meg a fiát.

***

Az egyik hétvégén Blankának az az ötlete támadt, hogy el kellene hárman mennünk egy biciklitúrára. Amikor felvetette, rögtön Samura pillantottam, és láttam, amint egy grimaszt vág. Amióta csak ismertem a fiút, utált biciklizni, ám most nagy meglepetésemre nem ellenkezett.

Ezentúl szinte minden hétvégén, és néha iskola után is szerveztünk hármunknak valami programot. Blanka idővel megnyílt és nagyon jó társaságnak bizonyult.

Pár hét elteltével már az egyik legjobb barátnőmnek mondhattam. Eleinte furcsa volt, mert korábban még soha nem voltak lány barátaim, akik őszintén kedveltek volna, ám tudtam, hogy nem kell attól aggódnom, hogy Blanka kihasznál engem.

***

Az egyik délután az íróasztalomnál ültem, és egy kémia feladattal szenvedem. Lelki szemeim előtt nem láttam mást csak képleteket és vegyjeleket. Apa és Katalin nem volt otthon, mert egy színházi előadásra mentek, így az egész lakásban én voltam egyedül. Na meg persze Pupák, de ő csak az ágyamon szunyókált.

– Milyen jó egyeseknek, hogy nem kell iskolába járniuk – néztem a kutyára irigykedve.

Gondterhelten felsóhajtottam, és hátra simítottam a szemembe lógó hajtincseket, majd a kezembe vettem a telefonom, hogy tartsak egy kicsi szünetet. Amint megragadtam a készüléket, az felvillant, és a képernyőn egy idegen számtól jött SMS jelent meg. Összehúztam a szemöldököm, majd megnyitottam az üzenetet.

A pulzusom egy pillanat alatt szökött az egekbe, a szívem majd' kiugrott a helyéről. Jó párszor meg kellett dörzsölnöm a szemem, hogy biztos legyek benne, nem csak hallucinálom az egészet, ám az üzenet olyan valós volt, akár az elefántok. Vészjóslóan csak ennyi állt a levélben:

Ismeretlen: Róka vagyok,segítened kell!

Sziasztok! 

Itt is lenne a harmadik fejezet, amit kicsit sokáig tartott megírnom, de igyekeztem ezt hosszabbra megírni.

Ha tetszett, csillagozzatok, kommenteljetek

Legyen szép napotok!

– Liza