Alex búvóhelyén ültem, és vártam a fiúra. Úgy beszéltük meg, hogy egy óra alatt körülnéz az épületben, és majd eljön a szórakozóhelyre, hogy elmesélje mi történt. Abban az apró szobában vártam rá, ahová az első alkalomkor is hozott. Az ajtónak támaszkodtam, és a telefonomat kapcsolgattam ki-be, hátha megcsörren, ám semmi nem történt.

Idegesen rágcsáltam belülről a számat, Alex már másfél órája távol volt, és nem adott magáról semmi életjelet. Legszívesebben felhívtam volna, viszont tudtam, hogyha éppen valahol lopakodik, akkor megzavarnám, főleg ha nem halkította le a telefonját, még a végén le is buktatnám. Nyugtalanul doboltam az ujjammal az ajtón. Néha kimentem a szobából, hogy az üres szórakozóhelyen mászkáljak, ám ez sem segített lenyugtatni. Szerda koradélután a hely még nem nyitott ki, Alexnek pedig volt kulcsa a klubhoz, így könnyen bejutottunk. Csak reméltem, hogy tisztességes úton szerezte meg azt a kulcsot, és nem csak betörtünk a helyre. A bekapcsolt számítógép valamint egy légy búgását lehetett egyedül hallani. Monoton volt, és valahol hátborzongató.

Ahogy a nagy termet jártam, elhaladtam az asztalra felpakolt székek, a bárpult és néhány kanapé mellett. Csupán egy egyszerű szórakozóhelynek számított, nem volt benne semmi extra. Ezért is szerettem jobban a SESZ-t bármilyen más klubnál. Annak a helynek lelke és különleges atmoszférája miatt úgy érezhette az ember, hogy egy másik világba csöppent.

Már majdnem két órája nem hallottam semmi Alexről, egyre zaklatottabb lettem, és már majdnem felhívtam a fiút, amikor is nagy mosollyal az arcán beszaladt a klubba, és vidáman átölelt.

– Megtaláltam! – ujjongta, miközben még mindig nem engedett el. Egy megkönnyebbült sóhaj szakadt fel belőlem, azonnal visszaöleltem őt. – Ramatyul fest, de ott van, ahol gondoltuk.

– Mondj el mindent! – léptem egyet hátrébb, az ő arca még mindig a boldogságtól sugárzott.

Alex levett egy megfordított széket az asztalról, majd fordítva ráült. Türelmetlenül meredtem rá, karomat keresztbe fontam a mellkasom előtt.

– Igazából elég egyszerű volt bejutni – kezdte. – A bejárati ajtó felöli oldalon járt egy-két őr, így hátulról tudtam csak besurranni.

– Hátul nem is felügyelt senki? – húztam össze zavartan a szemöldököm. Megrázta a fejét.

– Fél óráig figyeltem őket, a hátsó részhez senki nem jött. Ott bemásztam az egyik pincéből nyíló ablakon. Kicsit nehéz volt beférni rajta, de végül csak betuszkoltam magam. A pince felkutatásával kezdtem, de ott senkit sem láttam, teljesen üres volt, a földszint úgyszintén. Aztán az első emeleten már óvatosabban kellett közlekednem, több őr is járta azt a szintet. Nem mondom, hogy könnyen, de átjutottam rajtuk, és a folyosó legvégén volt egy lakatra zárt szoba. Sokáig hallgatóztam, majd amikor az egyik őr bement oda egy újsággal, megláttam Marcit. Csak egy pillanatra, de biztos vagyok benne, hogy ő az.

– És most mihez kezdünk? – kérdeztem aggódva. Alex szemében bizonytalanságot véltem felfedezni, arcán pedig egy pillanatra átfutott a félelem.

– Igazából nem tudom – kezdte pásztázni a földet. – Nagyon alaposan meg kell szerveznünk, mert csak egyetlen egy lehetőségünk van.

– De azt mondtad, nem volt vészes bejutnod – a hangom magasra szökött, és kétségbeesetten csengett.

– Bejutni igen, de ki már annyira nem. Egyedül még ki tudtam osonni, de úgy tíz percenként ellenőrzik Marcit, lehetetlenség annyi idő alatt bejutni a szobába, és aztán kijutni az épületből – lemondóan megrázta a fejét.

– És ha eltereljük az őrök figyelmét? – vetettem félve fel.

Alexnek igaza volt, nagyon kockázatos volt az akciónk, de meg kellett próbálnunk Róka érdekében. Előtte van még az egész élet, nem raboskodhat a haláláig egy szobában.

– Mégis hogyan? Téged azonnal felismernek, és ha én terelek figyelmet, akkor te ki tudnád őt egyedül szabadítani? – vonta fel kétkedően a szemöldökét.

– Miért ne tudnám? – kérdeztem apró éllel a hangomban. Alex felnevetett.

– Tudsz zárat feltörni? – döntötte oldalra kíváncsian a fejét.

– Hát... nem – ismertem be. Samu tud – olyan hirtelen jutott eszembe az ötlet, hogy egy pillanatra észre sem vettem, hogy gondoltam rá. Megráztam a fejem, és azonnal lebeszéltem magam róla, hiszen nem rángathattam bele még Samut is, ez már nem csak arról szólt, hogy messziről figyeljük Kisfaludyt, itt az életünk is lehetett a tét.

– Hacsak nem kérünk meg találomra valakit az utcán, nem tudunk figyelmet terelni, más megoldást kell találnunk. Talán ha szerzek valahonnan egy pisztolyt...

– Biztosan nem! – vágtam rá azonnal. – Nem fog ebben az őrültségben még több ember meghalni!

Alexszel egészen a szórakozóhely nyitásáig ötleteltünk, vajon hogyan tudnánk kiszabadítani Rókát. Csalódottan szálltam fel a hazatartó buszra, hiszen nem sikerült semmi jót kitervelnünk. Alex megnyugtatott, hogyha pár nap múlva újra összedugjuk a fejünket, akkor majd kitalálunk valamit. Hinni akartam neki, de legbelül nagyon jól sejtettem, hogy kevesek vagyunk ehhez. Éppen hogy elmúltunk tizenhét évesek, alig van valami tapasztalatunk az életben, a polgármester pedig szinte az egész várost a zsebében tartja. A legelejétől sem volt ellene semmi esélyünk, hiába remélte azt Marci.

Elkeseredetten az ágyamba vetettem magam, és elhatároztam, hogyha nem sikerül semmilyen jó tervvel előállnunk legközelebb, akkor értesítem a rendőrséget. Talán Kisfaludy csak blöffölt, és nincs is kapcsolatba senkivel a hatóságnál, és ha így van, akkor egy biztonságos módon szabadíthatjuk ki Rókát. De ha mégse hazudott, és tényleg minden lépésünket figyeli, akkor nagyobb bajban vagyunk, mint gondoltam.

***

A tévé fénye halványan bevilágította a sötétbe burkolódzott nappalit, és egyhangú arcomat. Nem is igazán figyeltem mi megy benne, csak a háttérzaj miatt kapcsoltam be. Az utóbbi időben leverten heverésztem a ház különböző részeiben, nem volt kedvem semmihez.

Amikor apa belépett a lakásba, és meglátta, hogy nem mozdultam semmit, amióta elment itthonról, idegesen felkapcsolta a lámpát, és dühösen rám meredt. A szemem elé kaptam a kezem, égette az íriszeimet a hirtelen jött fény.

– Azóta ott fekszel? – kérdezte szigorúan. Csak egy halk nyöszörgésre futotta tőlem, mire apa megforgatta a szemét, egy lépéssel a távirányítóhoz lépett, és lekapcsolta a televíziót. Felháborodottan meredtem rá, pedig jól tudtam, hogy semmi okom rá, apa csak nekem akar jót.

– Pénteken bálba megyünk – jelentette ki, és ha nem vágott volna hozzá olyan komoly arcot, kinevettem volna.

– Ezt hogy érted?

– Katalin már régóta el szeretett volna menni, most pedig az egyik kollégám szervez egyet – válaszolta könnyed stílussal.

– És nekem is mennem kell?

– Nem akarsz eljönni egy igazi bálba? – kérdezte meglepetten.

– Nagyon kínos, hogy azt mondod bál – csóváltam meg mosolyogva a fejem.

– De ha egyszer egy bálról van szó! – emelete apa az égnek a tekintetét, majd ő is eleresztett egy mosolyt.

– Nem is tudom – húztam el a számat.

– Figyelj – ült le mellém a kanapéra –, tudom, hogy fájt a szakítás Marcoval, de előtted még az egész élet, nem szomorkodhatsz egyetlen fiú miatt – biztatóan a szemembe nézett, én pedig szomorúan felsóhajtottam.

– Még meglátom.

– Hívd el Samut is! – paskolta meg a vállam, majd felállt, és a konyhába ment.

Fáradtan elnyúltam a kanapén, és azon gondolkodtam, hogy vajon a polgármester is meghívták-e a bálra? Nem voltam benne biztos, hogy a szemébe tudnék nézni, azok után, ami tett, viszont egy apró reménysugár gyulladt fel bennem, hogyha Kisfaludy eljön, akkor talán Marcot is elhozza magával. Bíztam benne, hogy így lesz, ezért végül belementem, hogy elmenjek apával és Katalinnal az estére. Úgy gondoltam, hogyha ott lesz Marco is, akkor talán lehetne egy pár percünk, hogy tanácsot kérjek tőle, vajon hogyan szabadítsuk ki Marcit.

***

Samu örült a meghívásnak, izgatottan várta, hogy részt vehessen élete első bálján. Én inkább idegesnek éreztem magam, a gyomrom apróra zsugorodott attól a gondolattól, hogy talán Marco is ott lesz a partin.

Katalinnal együtt vásároltunk ruhát, ő hatalmas lelkesedéssel bújt az egyik dresszből a másikba, míg én inkább csak figyeltem őt, és igyekeztem nem tudomást venni a már három napja csomósodó gombócnak a torkomban. Mostohám az szinte összes ruháját felpróbálta az üzletnek és nekem is hasonló sorsot szánt. Órákig ültem egy kényelmes kanapén, és figyeltem, ahogy Katalin pörgött-forgott a ruhákban, míg végül egy mélyvörös darab mellett döntött. Én tudtam nagyjából mit keresek, és közel sem olyan felfűtöttséggel próbálgattam, mint Katalin. Mostohám mindegyik ruhában tíz percig nézegetett, hogy aztán visszaküldjön a próbafülkébe egy másik darabért.

– Valahogy egyik sem az igazi – csóválta szomorúan a fejét.

Reggel készített fonatomból már több tincs is kilógott, és kezdett egyre jobban melegem lenni, így nagyon nehezen fogtam vissza magam, hogy ne kezdjek veszekedni Katalinnal. Nem tettem, mert azt az énemet igyekeztem hátrahagyni, és egy jó kapcsolat kiépítésére törekedtem a mostohámmal, ám nehéz volt visszafognom magam, amikor már a tizedik ruha sem nyerte el a tetszését.

– Én már nagyon fáradt vagyok – panaszkodtam.

– Ugyan már! Még próbáld fel ezt – mutatott egy lila dresszre. – Mégsem jöhetsz el farmerban!

– Legalább kényelmes lenne – kaptam le a ruhát a fogasról, majd a fülkébe siettem, hogy minél előbb túl legyek rajta.

Nem igazán törődtem azzal hogyan áll a ruha, meg sem néztem magam a tükörben, rögtön kiszaladtam, hogy Katalin megnézze rajtam, és végre mehessünk haza. Ám amikor mostohám meglátott, ajka elnyílt és egy halk „hűha" szakadt ki belőle.

– Ez meseszép! – csapta össze boldogan műkörmözött kezét.

Már engem is furdalt a kíváncsiság, vajon hogyan áll rajtam a ruha, így az egyik tükörhöz siettem, és végignéztem magamon. Tényleg csodálatos darab volt, és valóban jól néztem ki benne.

– Ez az igazi – jelentette ki mostohám ujjongva. – Megvesszük.

***

Katalin igencsak kicsípte magát, a vörös ruha mellé hasonló színű cipő dukált, szőkére festett haját pedig laza hullámokba rendezte. Apának egy pillanatra elakadt a lélegzete, amikor meglátta őt, és nem hibáztathattam érte, tényleg fantasztikusan festett.

Én a ruhám mellé egy szintén lila magassarkút vettem fel, és arany ékszerekkel dobtam fel a szettem, hajamat pedig Katalin segített egy csinos kontyba összefogni.

Apa nagyon komolyan vette, hogy egy bálba tartunk, még egy limuzint is bérelt. Előtte soha nem ültem egy ilyen autóba, és Samu szája is tátva maradt, amikor megálltunk a házuk előtt, hogy felvegyünk őt. Egy egyszerű fekete öltönyszettbe öltözött, és kellemes illatú parfümmel fújta be magát.

– Apám! Nem semmi ez az autó – ámuldozott, amikor beült mellénk.

Fogalmam sem volt pontosan ki a házigazda, viszont igencsak kitett magáért. A ház, ahová érkeztünk hatalmas volt, a bálterem pedig szemet kápráztató. A plafonról csillogó csillár lógott alá, a külső falakat kristálytiszta ablakok borították, és a terem bal oldalán egy finomságokkal megpakolt svédasztal és bárpult állt, a jobb oldalon pedig a díszesen megterített asztalok és székek kaptak helyet. A bálozni vágyó tömeg egy élőzenekar muzsikájára lassúzhatott, miközben pincérek által felszolgált, méregdrága pezsgővel élvezhették egymás társaságát.

Tekintetettemmel Marcot, vagy a polgármestert kerestem, ám abban az emberforgatagban szinte lehetetlenségnek tűnt kiszúrni bármelyikjüket is. Samu az oldalamon idegesen lépkedett egyik lábáról a másikra, miközben zakója gombjaival szórakozott.

– Azt hiszem meggondoltam magam – suttogta a fülembe. – Képtelenség, hogy én ennyi ember előtt táncoljak. Túl régen voltak már azok a társastánc órák!

– Nem muszáj táncolnunk – vontam meg a vállam. – De attól még vicces lehet.

Apára pillantottam, aki Katalin kezét fogva elindult egy megterített asztal felé. Követtük őket, majd helyet foglaltunk az egyiknél.

– Elmegyek, hozok valami süteményt – állt fel a helyéről Samu egy kis idő után, mire én is felpattantam.

– Én is megyek.

Némán lépkedtünk egymás mellett, miközben táncoló párok között szlalomoztunk. Egy csendes hang belül végig arra bíztatott, hogy áruljak el mindent Samunak Marcival kapcsolatban, hogy aztán a segítségét kérjem, viszont tudtam, hogy ez hatalmas önzőség lenne, és semmi pénzért nem sodortam volna a legjobb barátomat ekkora veszélybe.

Amint elértünk a svédasztalt, megrohamoztuk az édességes szekciót, és telepakoltuk különböző süteményekkel a tányérjainkat.

– Legalább a kaja jó, még akkor is, ha sehol nincsen zserbó – mondta Samu, miközben a nyalánkságokkal egyensúlyozott a tálján, én pedig helyeslően bólogattam. – Ajaj, ne nézz hátra! – utasított, ám én szinte reflexszerűen megfordultam.

– Miért? – kérdeztem, miközben egy süteményt nyomtam a számba, és a tömeget kémleltem.

– Ott van Marco – bökött állával az egyik ablak felé, nekem pedig egy ütemet ki is hagyott a szívem, amikor megláttam a fiút.

Lezserül az üvegnek támaszkodott, kezét zöldes nadrágja zsebében tartotta, miközben unottan nézelődött a teremben. A pulzusom az egekbe szökött, és az agyam pánikszerűen próbálta kitalálni, most mit tegyek. Annyira jó volt újra látni őt, viszont nem mehettem oda hozzá, a polgármester ott volt valahol a teremben, és ha meglát minket együtt, annak borzalmas végkimenetele lehet. Muszáj volt valahogy magamra vonnom Marco figyelmét, hogy messziről jelezhessek neki, hogy beszélnünk kell.

– Jól vagy? – bökte meg a vállam Samu, mire rákaptam a pillantásom.

– Beszélnem kell vele – suttogtam, mire a fiú összeráncolta a szemöldökét.

– Miért?

– Figyelnél a polgármesterre, amíg beszélek Marcoval? – könyörgő tekintettel meredtem a fiúra, aki csak zavarodottan pislogott vissza rám.

– Nem értelek, Lejla. Egy hónapja azon szomorkodsz, hogy szakítottatok, és most mégis beszélni akarsz vele? Nem tartom jó ötletnek, sőt... – nem hagytam, hogy végigmondja, esdeklően a szemébe néztem, és lebiggyesztettem az ajkam.

– Kérlek, csak figyeld, hogy Kisfaludy nem kezdi-e keresni őt! Tíz perc az egész – Samu értetlenül megrázta a fejét.

– Mégis mi köze van ehhez a polgármesternek?

– Utána mindent elmagyarázok, de most kérlek! Elmegyek a mosdóba, menj oda hozzá, hogy kérd meg, hogy jöjjön utánam.

– Én nem...

– Kérlek! – szakítottam félbe ismét, mire egy nagyot sóhajtott és megforgatta a szemét.

– A fenébe azzal a jó szívemmel! De remélem tudod mit csinálsz – nézett rám szigorúan, majd elindult Marco felé, én pedig sebesen verdeső szívvel a női mosdó felé vettem az irányt.

Nem néztem hátra, hogy meggyőződjek, Samu tényleg szólt-e neki, bíztam a barátomban. Eltökélten haladtam előre, miközben fél szememmel azt figyeltem, vajon a közelemben van-e Kisfaludy.

Amikor beértem az illemhelyiségbe, megbizonyosodtam róla, hogy egyik fülkében sem ül senki, majd ujjaimat tördelve a csapnak támaszkodtam, és vártam. Nem telt el sok idő, Marco belépett a mosdóba, majd amikor meglátott megkönnyebbülten felsóhajtott.

– Beszélnünk ke... – kezdtem, ám Marco félreérthette a találkozásunk okát, két lépéssel előttem termett, arcomat két tenyere közé vett és száját hevesen az enyémre tapasztotta.

Meglepődtem, és tudtam, hogy el kéne tolnom magamtól, mert fontosabb megbeszélnivalónk is akadt ennél, ám a vágy bennem is feléledt. Nem ellenkeztem, beletúrtam a fiú göndör hajába, és közelebb vontam őt magamhoz, miközben visszacsókoltam. Tenyere a derekamat és a combomat markolta, majd a falnak tolt. Felnyögtem, ahogy a hideg csempe hozzáért csupasz hátamhoz. Csípőnk egymásénak nyomódott, és amikor Marco elszakadt a számtól, hogy a nyakamat hintse be csókokkal, kitisztult a fejem.

– Beszélnünk kell! – alig akarództak kijönni a számon a szavak, mégis erőt vettem magamon, és eltoltam magamtól a fiút.

– Mi a baj? – kérdezte aggódva, miközben megfogta a kezem. Még mindig nehezen találtam a hangom az előző csókunk hatása miatt, és még ő is pihegett.

– Nem ezért hívtalak ide – ráztam meg a fejem, majd kettőnkre mutattam.

– Pedig minden álmom volt, hogy egy vécében randizzunk – nevette el magát, majd tekintete az ajkamra tévedt.

– Fejezd be! – pirultam el, majd elvettem a kezem az övéből, és a mosdó másik oldalához sétáltam. Kellett a távolság, hogy újra tiszta fejjel tudjak gondolkodni.

– Akkot miért hívtál ide? – vonta fel kíváncsian, kicsit pimaszul a szemöldökét.

– Marciról van szó – suttogtam, hogy biztosan ne hallja senki, mire a fiú tekintete azonnal elkomorult, minden játékosság eltűnt belőle. Biztos voltam benne, hogy nem erre számított, ám nem volt elég időnk az ő terveit is megvalósítani. – Tudjuk hol van, de nem igazán tudjuk hogyan szabadítsuk ki. El kéne terelni az őrök figyelmét, és akkor könnyebben kihozhatjuk – magyaráztam, míg Marco a mosdókagylónak dőlve a földet pásztázta. – Azt mondtad a hétvégén valamikor elutazik apukád.

– Már nem az apám – suttogta maga elé, hangjából színtiszta fájdalom szűrődött ki. – És vasárnap utaznak el anyával, hogy részt vegyenek valami hülye aukción – forgatta meg a szemét.

– Ez azt jelenti, hogy el tudsz szökni otthonról? – kérdeztem reménykedve. Megrázta a fejét.

– Kétlem. Két őr folyamatosan a nyakamban liheg, még a vécére is utánam jönnek. A múltkor is csak azért sikerült, mert az egyikük lebetegedett, így egyszerűbb volt eljönnöm. Két őrt nem tudok kicselezni – sóhajtott fel szomorúan, majd egy harmadik hang hallatszott a mosdó ajtaja felől.

– Mégis mi a francról beszélgettek?

Egyszerre fordultok az ajtó felé Marcoval, ahol Samu állt, arcán zavartság tükröződött.

– Mit csinálsz itt, Samu? – kérdeztem ijedten, és kétségbeesetten Marcora néztem, hogy vajon most mihez kezdünk.

– Szólni akartam, hogy a polgármester már keresi a fiát, de azán meghallottam amiről beszélgettek, és... – megrázta a fejét. – Virág Marciról volt szó?

– Én... – hebegtem, majd tanácstalanul Marcora pillantottam, ám neki is hasonló sokk ült az arcán, mint amilyenben én éreztem magam. Pontosan azt akartam elkerülni, hogy Samu is a részese legyen ennek az egésznek, erre akaratlanul is elárultam magunkat.

– Lejla, mi folyik itt? – kérdezte ismét Samu, miután nem válaszoltam neki semmit.

– Izé, mi csak egy...

– Csak egy filmről beszélgettünk – vette át a szót Marco, mire helyeslően bólogatni kezdtem.

– Igen, ez egy új film, és nagyon izg...

– Nem vagyok hülye, ne nézzetek annak! – nézett rám dühösen a fiú. – Tudom, hogy valami nem oké. Lejla, már hónapok óta furcsán viselkedsz, és azt hittem azért, mert Marci meghalt. El kell mondanotok mi ez az egész, különben elmondom a polgármesternek, hogy itt vagytok – fonta keresztbe a karját mellkasa előtt, és dacosan hol rám, hol az olaszra meredt.

– Ne! – vágtam rá rögtön. – Legyen, de meg kell ígérned, hogy nem akadsz ki.

Samu aprót bólintott, talán még az is átfutott a fején, hogy nem is kíváncsi rá igazából, de aztán csak várakozva rám pillantott.

– Marco, te jobb, ha mész – néztem rá, aki csak bólintott, majd egy gyors csókot lehelve az ajkamra kiindult.

– Majd még beszéljünk! – állt meg az ajtóban én pedig helyeslően bólintottam.

– Egy óra múlva ugyanitt?

– Rendben.

Miután Marco távozott, Samu türelmetlenül dobolt a padlón a lábával, én pedig egy nagyot sóhajtottam. Hazudhattam volna neki, de úgy éreztem mindenképpen átlátna rajtam, így végül az igazság mellett döntöttem. Samu figyelmesen végighallgatott, nem szakított félbe, és nem kérdezett. Valami csoda folytán senki nem jött be a mosdóba, így megzavarás nélkül tudtam neki elmesélni mindent. Azzal kezdtem, amikor Marci rám írt, és Alex bevetésével fejeztem be. Samu arcáról szinte semmit nem tudtam leolvasni, aggódtam, hogy nem hisz nekem, és egyenesen őrültnek néz.

– Akkor nem a szakítás miatt szomorkodtál? – kérdezte végül.

– Nem. Bár, amint láttad igazából nem is szakítottunk.

– Akkor mit fogtok kezdeni most? Hogyan szabadítjátok ki? – Felsóhajtottam, majd megvontam a vállamat.

– Még mi sem tudjuk.

– Én segíthetnék – szólalt meg halkan, de én megráztam a fejem.

– Nem keverhetlek bele téged is, elég nagy veszélybe sodortalak azzal is, hogy elmondtam ezt neked. Sőt, jobb lenn...

– Lejla, segíteni akarok! – eltökélten a szemembe nézett, én pedig alig tudtam elrejteni a megkönnyebbülésemet.

– Nagyon veszélyes – figyelmeztettem, de ő csak legyintett.

– És százszor izgalmasabb, mint Svájcba menni – mosolygott rám.

***

Egy óra múlva ismét találkoztam Marcoval a mosdóban, amíg beszélgettünk, Samu tartotta szemmel Kisfaludyt.

– Na, hogy ment? – kérdezte a fiú, amikor bejött.

– Segíteni akar.

– Biztos ebben? – vonta fel meglepetten a szemöldökét.

– Figyelmeztettem, de hajthatatlan – sóhajtottam fel.

– Akkor hogyan lesz? Mi a terv?

– Holnap találkozunk Alexszel, és megbeszéljük. Azt hiszem így Samu is velünk jön. – Marco bólintott.

– Annyira sajnálom, hogy nem tudok segíteni – nézett bánatosan a szemembe, mire én csak megráztam a fejem.

– Semmi baj, nem tehetsz róla – mosolyogtam rá bíztatóan.

– Ígérd meg, hogy vigyázol magadra! – fogta meg a kezem, és mélyen a szemembe nézett.

– Ígérem!