Abban a pillanatban, ahogy megláttam Kisfaludyt, megértettem milyen az a halálfélelem. Éreztem, ahogy kifut belőlem a szín, a tenyerem izzadni kezdett, a gyomrom pedig szaltókat vetett. Azt hittem ott helyben elájulok. Marcira pillantottam, aki ha lehet, még sápadtabbá vált, mint amikor rátaláltunk, Alex arca viszont érzelemmentes maradt. Egy pár pillanatig azt hittem, hogy Samunak sikerült megmenekülni, és éppen a rendőrség felé tart, de amikor megláttam, hogy a fiú vállát egy tetovált, széles nyakú őr fogta közre, minden reményem elveszett. Samu próbálkozott kiszabadulni a férfi szorításából, de az olyan biztosan tartotta őt, mintha nem is kellene semmi erőt kifejtenie hozzá.

– Úgy örülök, hogy így összegyűltetek! – tárta szét a polgármester a karját, mintha csak egy nagy ölelést várna. – Megkönnyítettétek a dolgomat.

Kíváncsian méregette az arcunkat, és közben mintha arra várt volna, hogy valamelyikünk mondjon valamit, ám sem Róka, sem Alex nem szólt semmit, én pedig annyira sokkos állapotban voltam, hogyha akartam volna, akkor sem tudtam volna semmi értelmeset kinyögni. Fejben elképzeltem, ahogyan valami frappánsat odamondok neki, de ezekből egy sem hagyta el az ajkaimat.

– Na mi van, most nincs olyan nagy szátok, mi? – nevetett fel, majd egy pisztolyt rántott ki az övéből, és egyenesen Marcira szegezte.

A fegyver láttán egyszerre dermedtünk meg, a levegő megfagyott köztünk, és a szemem sarkából láttam, hogy még Samu is abbahagyta a ficánkolást.

– Várjon! – kiáltotta Alex, és védekezően maga elé emelte a kezét. – Ha most tényleg megöl minket, akkor legalább egy kérdésre válaszoljon!

Kisfaludy fontolóra vette a kérést, majd leeresztette a pisztolyt, és beleegyezően bólintott.

– Legyen! Kérdezhettek egyet.

– Hogy úszta meg ezt a sok gyilkosságot? Tényleg van egy embere a rendőrségnél?

Kisfaludy felnevetett, szívből jövő, öblös kacaj szakadt ki belőle, olyan amit a Mikulástól várna az ember, nem pedig egy hataloméhes gyilkostól. Az egyik őr is felhorkantott, a másik pedig igyekezett elnyomni egy mosolyt. A szívem a torkomban dobogott, és vártam a beismerő vallomását, csak egy dolgot bántam, hogy már nem élem meg, hogy az egész ország tudjon róla, milyen egy romlott alak is a polgármesterünk.

– Ugye tudod, hogyha van az embernek egy kis pénze, meg persze tekintélye, akkor bármit megtehet, amit csak akar? – ravasz mosolyra húzta a száját Kisfaludy. – Olyan könnyű manapság eltussolni bármit is, egy kis fenyegetés, egy kis zöldhasú, és már szóba sem jöhetek az ügy kapcsán – ismét felnevetett. – Marci anyja halálát is olyan könnyen mostam le magamról, mint amilyen könnyű volt végrehajtani.

Egy kis időbe telt, mire leesett, hogy most konkrétan beismerte, hogy ő ölte meg Marci anyját. Ijedten a vörösre pillantottam, féltem, hogy ráveti magát a polgármesterre, de helyette csak megfeszítette izmait, és gyilkos pillantásokat vetett a férfira.

– Te szemétláda! – köpte a szavakat Róka. Hamar rájöttem, hogy nem önszántából marad nyugton, Alex ujjai szorosan a karja köré fonódtak, így tartva vissza őt.

– Ezek szerint minden gyilkosságot, amivel kapcsolatban hozták magát, tényleg elkövetett? – kérdezte ismét Alex.

– Többé-kevésbé – bólogatott Kisfaludy, és Alex arcán mintha megkönnyebbültség futott volna végig, de a szobai fényei akár meg is tréfálhattak, így nem lehettem benne biztos, mit láttam. – Azt hiszem ennyi elég is volt a beszédből, kezdem unni, hogy folyton keresztbe tesztek nekem – fáradtan felsóhajtott, majd ismét előkapta a fegyvert. – Általában nem saját kezűleg végzem a dolgokat, de azt hiszem most az egyszer kivételt teszek. Nem lesz több ostoba tinédzser, aki akadályozzon engem.

Felhúzta a kakast és egyszer Marcira, egyszer Alexre, majd rám fogta a fegyvert.

– Igazán sajnálom Lejla, hogy így végződik – szólalt meg a férfi. – Kedveltelek, igazán. Marconak is biztosan hiányozni fogsz. – Egy pillanatra azt hittem, én leszek az első, aki ma meghal négyünk közül, ám a polgármester hirtelen Marcira fogta a fegyvert. Ezután a dolgok túl gyorsan történtek.

Alex ismét megmozdult, valószínűleg, hogy megállítsa a polgármestert, mielőtt lő, ám a pisztoly elsült.

Szinte lassítottfelvételben láttam, ahogy a golyó célba veszi Marcit, majd a hasába fúródik. A lendület hátralökte a fiút, aki ernyedten zuhant a padlóra, teste remegni kezdett, fájdalmasan görnyedt össze, kezét a sebére szorította.

Mintha víz alatt úsztam volna, csak tompán hallottam a saját sikolyomat, majd valami monoton dübörgést. Mögöttem betört egy ablak, szilánkjai éles csörömpölések közepette potyogtak a padlóra. Képtelen voltam megmozdulni, vagy levenni a szemem Marciról. Segíteni akartam, mellé guggolni, és lefogni a sebét, ám ez csak a fejemben játszódott le újra és újra, igazából meg sem mozdultam.

– Itt a rendőrség, fegyvert eldobni! – hallottam valahonnan a távolból, ami olyan szürreálisan hangzott, hogy összeszedtem minden megmaradt erőm, és gyorsakat pislogva kitisztítottam ködös elmém, és körülnéztem a szobában. Vagy tíz, fekete ruhába öltöztetett alak fogott fegyvert a polgármesterre és a két őrre. Miután Kisfaludy eldobta a pisztolyt, rögtön bilincsbe verték mindhármukat.

Alex ugrott oda elsőnek Marci mellé, kezét nyomban a sebre szorította, hogy enyhítsen a vérzésen.

– Hé, Marci! Figyelj rám, jó? Minden rendben lesz! – bíztatta könnyeivel küszködve a vöröst, aki köhögni kezdett, szájából vér szivárgott. – Lejla, segíts!

Nehezen mozogtam, a fejem még mindig zsongott, de melléjük térdeltem, majd Alex megfogta a kezem, és a sebre helyezte. Meleg vér folyt szét a tenyeremen, a seb lüktetett a kezem alatt, ahogy Marci kétségbeesetten kapkodott a levegő után.

– Mentőt kérek a helyszínre, van egy lőtt sebesültünk – hallottam meg mögöttem egy női hangot, majd Alex felpattant és kiabálni kezdett.

– Mégis miért nem jöttek előbb? Megvolt a kurva vallomásuk!

Meg sem várva a választ, ismét barátja mellé térdelt, majd a kezemre ráhelyezve a sajátját, együtt szorítottuk le a vészesen szivárgó sebet. A könnyeim égették a szemem, és amennyire meg tudtam állapítani, Alexnek is könnyes volt az arca.

– Ezt azért megérdemeltem – köhögte Marci, mire Alex szipogva elnevette magát.

***

A mentő hamar megérkezett, majd sebesen a legközelebbi kórházba szállították Marcit. Mi még sokáig ott maradtunk, a nyomozónő, akit talán Ildikónak hívtak, kérdésekkel bombázott mindhármunkat, és egészen addig nem engedett minket haza, amíg úgy nem érezte, hogy mindent elmondtunk. Aztán rendőrautóba ültettek minket, és egyesével hazafuvaroztak.

Marci vére a kezemre száradt, és a körmöm alatt is megtelepedett. Zavarosnak éreztem mindent, elképzelni sem tudtam, hogyan került oda a rendőrség. A rendőrautó nem szirénázott, ám a tetején villogtak a fények, ahogy hazafelé vitt engem, ami még nagyobb fejfájást okozott. Egy fiatal tiszt ült a volán mögött, korához képest hatalmas bajuszt növesztette, és végig csendben maradt, amiért eszméletlen hálás voltam neki.

Amikor a házunk elé értünk, az ajtóban apa várt ránk, arcán olyan félelemmel, amelyet még soha nem láttam, még akkor sem, amikor felhívták anya miatt a kórházból. Ám amikor kiszálltam az járőrkocsiból, és találkozott a tekintetünk, megkönnyebbülten sóhajtott egy nagyot, majd elém sietett, és szorosan a karjaiba zárt.

A könnyeim azon nyomban záporozni kezdtek, és csak percekig zokogtam apa vállába temetve az arcomat. Nem tudtam, hogy tud-e arról, hogy miért szöktem el, hol voltam, de ha még semmiről sem tudott, akkor sem szegezett nekem rögtön kérdéseket, amiért borzasztóan hálás voltam. A járőr, aki hazakísért, köhintett párat, mire apa kicsit eltolt magától, a szemembe nézett, és bíztatóan rám mosolygott.

– Menj be, mindjárt megyek én is.

Némán bólintottam, majd a házba belépve azonnal a fürdőszobába mentem, ahová ismét bezárkóztam, majd az ajtónak vetettem a hátam, és lassan lecsúsztam a földre. Térdeimet felhúztam, és átkaroltam, majd hagytam, hogy addig sírjak, amíg van könny, amit kiereszthetek. A kezemről az orromba kúszott a vér fémes szaga, hajam izzadtan tapadt a tarkómhoz és a homlokomhoz, az arcomat pedig kosz, és egy kevéske vér borította.

Amikor már úgy éreztem elsírtam az összes könnyem, meztelenre vetkőztem és beálltam a jéghideg zuhany alá. A jeges víz felélénkített, és lemosta rólam a sok mocskot, ami az utóbbi pár órában a testemhez tapadt. Marci vére csak foltokban jött le, a többit egy fürdőszivaccsal sikáltam le magamról. Olyan erősen dörzsöltem magam, amennyire csak tudtam. Nem csak a vért akartam lekaparni magamról, hanem a saját bőrömet is, hogy egy újabb, kevésbé megviselt nőjön a helyére. Azt tudtam, hogy a bőrünk hétévente megújul, ám nem akartam olyan sokat várni arra, hogy feldolgozzam ezt az egészet, abban a pillanatban akartam, hogy vége legyen.

Arra gondoltam, hogy mi lesz azután, hogy letartóztatták a polgármestert. Marco tudta, hogy ez el fog jönni, ám Kisfaludy két kisebb gyerekének a szemében a férfi egy istenként élt, számukra ő volt a tökéletes apa. Nincs is szörnyűbb, amikor csalódnak egy szülőben, nehezen fogják majd csak feldolgozni, ha egyáltalán valaha is megtudják a teljes igazságot.

És Marci vajon ezután rendes életet élhet, anélkül, hogy folyamatos veszélybe érezze magát? Ha kiderül, hogy miket tett meg azért, hogy elhitesse mindenkivel, hogy meghalt, biztosan elítéli őt is a bíró. Vajon ki bírna még ennyi időt szabadság nélkül? Egyáltalán hány évet lehet kapni egy ilyen tettért? Ha most bedugják tíz évre valamiféle börtönbe, akkor sohasem lesz újra jól.

Amikor ráeszméltem, hogy Marcit meglőtték, és talán túl sem éli a sebesülés, olyan hirtelenséggel pattantam ki a zuhany alól, mintha csak villám sújtott volna. Magamra kaptam egy pihe-puha fürdőköntöst, és kiszaladtam a nappaliba, ahol apa és Katalin halkan beszélgettek. Amikor meghallották sietős lépteim, azonnal elnémultak, és rám emelték féltő tekintetüket.

– Azonnal el kell mennünk a kórházba, meg kell látogatnunk Marcit! – jelentettem ki eltökélten.

– Figyelj, Lejla... Beszélnünk kell a történtekről – szól apa lágyan.

– Ígérem, hogy utána beszélhetünk, akár még pszichológushoz is elkezdek járni, de most kérlek, muszáj odamennem hozzá. Meg kell tudnom, hogy jól van-e! – erősködtem, majd amikor láttam, ahogy apa beleegyezően felsóhajt, nagy kő esett le a szívemről.

Felkaptam a kocsikulcsot, kiszaladtam és az autóba beülve vártam apát. Meglepetésemre Katalin is velünk jött, majd miután apa beindította a járművet, sebesen a kórház felé vettük az irányt.

Amikor rájöttem, hogy még mindig csak egy köntös van rajtam, már késő volt, éppen leparkoltunk az autóval a bejárathoz közel. Végül úgy döntöttem büszkén viselem az extrapuha köntösünket, így megszorítva magam körül az övet, apáékat meg sem várva, berobogtam a kórházba, és csak reménykedni tudtam, hogy Marci életben van.

A recepcióhoz siettem, útközben többen is megbámultak, ám igyekeztem nem foglalkozni vele, ahogy zakatoló szívemmel, és remegő kezemmel sem. A nő, aki a portán ült, megilletődve mért végig, és türelmesen megvárta, amíg összeszedem a szavaim. Idővel apa és Katalin is utolért, pár méterrel mögöttem álltak meg, magamon éreztem aggódó pillantásukat.

– Virág Marcihoz jöttem, hogy van? – kérdeztem kicsit még mindig lihegve.

– Ön rokon? – kérdezte gyanakodva.

– Barát.

A nő pötyögni kezdett az előtte lévő számítógépen, majd hümmögött egy sort.

– Nemrég műtötték.

– Akkor él – inkább kijelentettem mint kérdeztem, majd miután a recepciós bólintott, egy megkönnyebbül sóhaj szakadt fel belőlem.

– Lehet látogatni? – lépett mellém apa.

– Az orvostól kell megkérdezni, de a fiatalember a harmadik emelet, hatos szobájában van. Valahol ott kell lennie a dokinak is – magyarázta a nő, majd megköszöntük a segítségét és a lifthez mentünk.

A szűk felvonóban hárman kényelmetlenül fértünk el, igencsak össze kellett húznom magam, hogy ne nyomódjak hozzá senkihez.

– Azért felöltözhettél volna – vetette oda szórakozottan apa.

– Haza menjünk neked ruháért? – kérdezte szelíden Katalin.

– Megtennétek? – néztem rá meglepetten.

– Persze!

– Köszönöm!

A liftből így egyedül szálltam ki, Katalin és apa le is ment vele. A harmadik emelet folyosója szinte teljesen üresen fogadott, a székeken is csak egy ember ült lehorgasztott fejjel, miközben lábával a padlón dobolt. Alex.

Amikor meghallotta a lépteimet, felkapta a fejét, majd amikor tekintetünk találkozott halványan elmosolyodott.

– Hogy van? – kérdeztem köszönés helyett, és leültem a fiú mellé.

– Azt mondják megmarad. Bár jó pár napig nem fog tudni lábra állni.

Bólintottam, majd fáradtan hátradőltem a székbe, és keresztbe vetettem a lábam.

– Most nézem, miért vagy köntösben? – vonta fel kérdőn a szemöldökét Alex.

– Siettem – vontam meg lezseren a vállam, majd mind a ketten elnevettük magunkat. – Marci családja tudja, hogy...

Alex megrázta a fejét.

– Nem tudom, eddig még nem voltak itt.

– Hogy került oda a rendőrség? – kérdeztem egy kis hallgatás után.

– Miután kikerültem a börtönből, a bíróság azt akarta, hogy legyen egyfajta felügyelőm, aki figyel rám, hogy ne kezdjek megint árulni. Ildikó egész jó fejként viselkedett, megbíztam benne. Így mielőtt elindultunk volna, hogy kiszabadítsuk Marcit, mindenbe beavattam. Megegyeztünk, hogy bepoloskáz, és távolról kapcsolatban maradunk, így hallani fogja, amikor a polgármester színt vall.

– Akkor őt hívtad fel, mielőtt bementünk volna?

– Igen. Ne haragudj, hogy nem szóltam, de a legnagyobb titokban kellett tartanunk – sütötte le bűnbánóan a tekintetét.

– Nem gáz. Mondjuk biztos nyugodtabb vagyok, ha tudom, hogy egy tucat kommandós vette körül a házat.

Alex elmosolyodott, majd ebben a pillanatban kilépett a hatos szobából egy fehér köpenyes, ősz hajú orvos. Egy emberként pattantunk fel a helyünkről, mire a nő meglepetten pislogott ránk.

– Segíthetek? – vonta fel kérdőn a szemöldökét.

– Bemehetünk hozzá? – kérdeztem reménykedve.

Látszott az orvoson, hogy vacillál, vajon jó ötlet-e beengedni két fiatalt egy harmadik fiatalhoz, akit nemrég lőttek hasba, ám végül beleegyezően bólintott.

– Egyszerre csak egyvalaki. Nincs ébren, de az állapota stabil. Ne nyúljanak semmihez!

Alexszel egymásra pillantottunk, vajon melyikünk menjen be először.

– Menj te, én addig kiderítem, hogy Marci családja tudja-e – mondta, majd már elő is vette a mobilját.

Bólintottam, majd zakatoló szívvel beléptem a szobába.

Marci kórterme semmiben sem különbözött más betegszobáktól. Anya is egy hasonlóban feküdt, amíg nem Szilvia gondoskodott róla. Az ágyat a jobboldali falrésznek tolták, mellette egy éjjeliszekrény és csipogó gépek kaptak helyet. A szemközti falra egy tévét fúrtak fel, az sarokban pedig egy apró könyvespolcot állítottak, megpakolva mindenféle magazinnal, és régi kiadású regényekkel, amellett pedig egy műanyag szék várta, hogy valaki leüljön rá.

Az ágyon Marci feküdt, karja kilógott a takaró alól, csuklójába több csövet is vezettek, vörös haja virított a kórházi fehérségben. Alig észrevehetően, de lélegzett, mellkasa lassan emelkedett és süllyedt. Mellé húztam a műanyag széket, és leültem rá. Így közelebbről már hallhattam is, ahogy szuszog. Megnyugodtam, hogy él, és hogy viszonylag jó állapotban tudhattam, persze annak ellenére, hogy meglőtték, és kis híján meghalt.

Szeplős arcát, egyenes orrát és markáns álkapcsát figyeltem, nehéz volt elhinni, hogy egy ilyen angyalarcú srác olyan sok borzalmas dolgon ment keresztül.

Év elején hallani sem akartam arról, hogy én valaha is megismerem Virág Marcit, erre pár hónappal később az életemet is kockára tetettem érte. Mint kiderült, Róka nem is olyan pökhendi, mint azt elsőre gondoltam, és hogyha nem ilyen körülmények között leszünk jóba, akkor teljesen más szemmel néznék rá. Talán szerelmes lennék belé, talán utálnánk egymást. De az biztos, hogy örülök, hogy a barátomnak nevezhetem őt.

Negyed óra múlva, mintha ébredezne, Marci ujja megmozdult, szája sarka is megrándult. Reménykedve figyeltem őt, bíztam benne, hogy felébred, hogy csak egy pillanatig is, de lássam, hogy tényleg jól van. Lassan, komótosan kinyitotta a szemét, és kábán körbepislogott.

– Ez a mennyország, vagy miért minden ilyen rohadt fehér? – kérdezte rekedt hangon, mire én elnevettem magam. Mikor meghallotta a hangom, rám kapta a tekintetét, és értetlenség ült ki szeplős arcára.

– Te is meghaltál? – kérdezte ijedten, mire ismét felnevettem.

– Dehogy is, te észlény! Kórházban vagy.

– Vagy úgy! – lassan bólintott, majd tekintetét végigvezette az öltözékemen és ismét zavartan meredt rám.

– Hagyjuk! – legyintettem, még mielőtt feltehette volna a kérdést.

Csend állt be közénk, láttam, ahogy Marci erősen gondolkodik valamin, ám a tekintetével még mindig ködösen vizslatta a szobát.

– Szóval akkor nyertünk? – kérdezte félve. Némán bólintottam.

– Alex elvileg felvette, ahogy Kisfaludy beismer mindent. Végre rács mögé zárhatják.

Marciból egy megkönnyebbült sóhaj szakadt fel, végre maga mögött hagyhatta az elmúlt hónapok szörnyűségeit, és a saját mentális egészségével foglalkozhatott.

– Köszönöm! – szólalt meg egyszer csak. – Azt, hogy itt vagy, amit tettél, és hogy ilyen jó barát vagy – tette hozzá, és megeresztett felém egy bágyadt mosolyt. A szívem boldogan megdobbant.

– Szívesen, bár ígérd meg, hogy többet nem játszod el a halálod!

Marci felnevetett, majd szinte rögtön össze is görnyedt, és feljajdult.

– Jól vagy? – kérdeztem ijedten, és már felálltam a székből, hogy segítséget hívjak. – Kerítsek egy nővért?

– Nem kell, megvagyok – rázta meg a fejét, én pedig visszaültem a helyemre.

Ebben a pillanatban valaki kopogott az ajtón, majd Alex dugta be a szobába a fejét. Amikor meglátta, hogy Marci ébren van, nagy mosoly terült szét az arcán, és rögtön odasietett a barátjához.

Úgy gondoltam, hogy jobb, ha adok nekik egy kis teret, ezért kisétáltam a szobából, majd még az ajtóból intettem a fiúknak.

Odakint apa és Katalin jött velem szemben, mostohám kezében egy táskát cipelt.

– Na, hogy van? – bökött apa a kórterem felé, ahol épp Marci feküdt.

– A helyzethez képest szerintem jól. Szívós egy srác.

– Itt vannak a ruháid – nyújtotta át Katalin a táskát, én pedig megköszöntem, és a mosdóba mentem, hogy átöltözzek.

A korházi fürdőszobák sosem a tisztaságukról voltak híresek, most is nagyon ügyelnem kellett, hogy semelyik ruhám se essen le a csempére. Miután felvettem egy melegítőnadrágot, és egy felsőt, megtaláltam a táskámban a telefonomat is. A készülék még mindig ki volt kapcsolva, ezért amikor újra elindítottam, kismillió üzenet fogadott. Apa temérdek alkalommal keresett, valószínűlég még az akció közben, de a mama és még Katalin is hívott. Egy órával ezelőtt Samu, egy negyed órája pedig Marco keresett. Először az olaszt hívtam vissza, torkomban hatalmas gombóc keletkezett, amíg vártam, hogy felvegye. Pár csöngés után bele is szólt a kagylóba.

– Lejla, úr isten, de örülök, hogy visszahívtál! Minden rendben? – kérdezte köszönés nélkül, hangja csordultig telt aggodalommal.

– Igen, mindenki jól van. Gondoltam hallottad, mi történt.

– Igen, nemrég ment csak el a rendőrség, az egész házat átkutatták. Szerencsére a tesóim nem voltak itthon, biztosan kiakadtak volna – sóhajtott fel fáradtan, szinte láttam, ahogy gondterhelten masszírozza a homlokát. – Marci hogy van? Hallottam, hogy meglőtték.

– Ő is rendben van, már amennyire renden lehet egy ilyen helyzet után.

Még sokáig beszélgettünk Marcoval, majd megegyeztünk, hogy amint tudunk, találkozunk, és személyesen is mindent átbeszélünk. Samunak írtam egy SMS-t, hogy amint hazaérek, felhívom, majd kimentem a folyosóra. Egy távoli széken apa és Katalin beszélgetett kéz a kézben, a hatos ajtóhoz közelebbin pedig Alex ült, és az ujjával malmozott. Amikor meglátott felpattant, és szorosan átölelt.

– Végre, vége! – Viszonoztam az ölelését. – Itt van Marci apja, és Kevin – mondta, miközben helyet foglaltunk.

– Hogy fogadták?

– Máté szerintem még most is sír, nehezen hitte el, amit a rendőrök mondtak. Sok megbeszélnivalójuk akadt.

– Az biztos – bólogattam helyeslően.

***

Két hónap telt el azóta, amióta lebuktattuk a polgármester, az életem pedig ha lehet még nagyobb fordulatot vett. Az üggyel kapcsolatos tárgyalás rengeteg időt vett igénybe, szinte az egész nyaram elment azzal, hogy kosztümben a bíróságra járok és vallomást teszek Kisfaludy ellen. Végül augusztusban minden vádban bűnösnek találták, és húsz év börtönre ítélték. Nagy megkönnyebbülés volt mindnyájyunk számára, ám Marci sajnos nem jutott ilyen könnyen békéhez.

Hamar kiderült, hogy az a fiú, akit Virág Marciként azonosítottak, igazából nem ő volt, és hogy Róka bűncselekményt követett el, amikor elrabolta a testét és igazából minden mással utána. Öt évet is kaphatott volna, ám a család ügyvédje meggyőzte a bírót, hogy csak közmunkára és pénzbírságra ítéljék a körülményekre hivatkozva. Marci felemelt fejjel vonult ki a tárgyalás utolsó napján, viselte tetteinek következményét. Alex és én valami csoda folytán megúsztuk a bírságot, pedig én már a legrosszabbra készültem.

Augusztus utolsó heteit élveztük, az ügy utáni por még mindig nem ülepedett el, óránként szembejött velem egy cikk az interneten a történtekről, és sokszor az utcán is felismertek, és leszólítottak.

A nap melegen sütötte az utcákat, a légkondi a szobámban pedig semmi pénzért nem akart elindulni. Dühösen hajítottam odébb az irányítót, majd az asztalomon talált legyezővel legyezni kezdtem magam, hátha segít valamicskét. Marco a babzsákomban terpeszkedett, halántékáról izzadság csordogált le a nyakára, nem viselt pólót.

– Csak hogy tudd – kezdte. –, szívesen összebújnék veled, de jelenleg a saját bőrömet sem viselem el.

Felnevettem, teljesen megértettem őt, én is hasonlóan éreztem. Pupák nem volt ott a szobában, inkább apa hűvös dolgozószobájába telepedett le, hiszen ott bezzeg működött a légkondi.

– Mondtam már, hogy imádom, amikor nevetsz? – kérdezte miközben rám mosolygott, én pedig szégyenlősen lesütöttem a szemem.

Hiába voltunk egy pár már majdnem féléve, néha még mindig zavarba tudott hozni, pedig sosem voltam az a pirulós fajta.

– És azt is imádom, amikor elpirulsz – vigyorgott rám még szélesebben, én pedig hozzávágtam egy párnát, nevetése betöltötte a szobát.

Az elkövetkezendő időkben egyre kezdett lecsillapodni az eddig tajtékzó életem, az iskola elkezdetével a sok tanulnivaló, és az érettségire való felkészülés lekötötte szinte minden figyelmem és elvette az időm nagy részét. Kémiában Samu, míg töriből Marco korrepetált.

Samunak kevésbé volt stresszes a nyár, még Svájcba is eljutott, ahová sajnos a tárgyalások miatt nem tudtam vele menni. Ám talán jobb is volt ez így, hiszen megismerkedett egy lánnyal, akivel azóta együtt vannak. Eleinte nehezen kommunikáltak, mert egyikük angolja sem volt tökéletes, de pár hét alatt olyannyira belejöttek, hogyha nem aludtak, akkor telefonáltak, vagy cseteltek egymással.

– Muszáj lesz megismerned őt! Szerintem imádnátok egymást – csevegte lelkesen Samu. – Tudod, mit? Felhívom neked most, és beszélgethettek.

Nagyokat pislogva meredtem a fiúra, egyelőre még nem álltam készen beszélgetni a lánnyal, főleg nem angolul. Ha egy idegennyelven kellett megszólalnom, rám tört az idegesség, és ha lehet, minden kifejezés kitörlődött a fejemből. Ám már késő volt reklamálni, Samu elém tartotta a telefont, aminek a képernyőjén egy kicsit pixeles, de mosolygós lány integetett nekem.

Rosell, vagy ahogy Samu szólítja, Rosi, szebb volt, mint a képeken. Szőke haja a vállát verdeste, fehér fogai pedig kivillantak, miközben mosolygott, barna szeme pedig barátságosan méregetett az éteren keresztül.

– Hey!

***

Marci szobájában ültem az ágya szélén és szemügyre vettem a szobát. Amikor legutóbb itt jártam rend volt és csend. Most egyiket sem lehetett elmondani. Marci igazán kupis volt. A tévéből szóló zene pedig betöltötte a helyiséget.

Marci az íróasztali székén ült és csendben meredt maga elé. A tárgyalások óta nem beszeltünk. Ő utolsó évre magántanuló lett, de így is naponta szóba jött az iskolában. Sokan gyávának tartották emiatt, ám legszívesebben én is ezt tettem volna. A hátam mögötti sugdolózások, bunkó odaszólások nagyon kezdtek idegesíteni. Szerencsére Samu mindig ott volt, hogy beszóljon a bámészkodónak.

– Szóval... – kezdtem, de nem tudtam hogyan folytatni.

– Szóval – nyugtázta Marci is.

– Furcsa, mintha nem lenne miről beszélgetnünk így, hogy ez az egész őrültség véget ért – nevettem fel kínosan. Marci halványan elmosolyodott.

– Ne mondj ilyet! Bármikor beszélgethetünk a rapperekről. – Felnevettem. Olyan abszurd volt, hogy szóba jött az első találkánk. Mintha évek teltek volna el azóta.

– Most arra akarsz utalni, hogy el kéne szívnunk egy cigit, hogy az elindítsa a beszélgetést? – néztem rá pajkosan.

– Nem én mondtam – emelte fel védekezően a kezét. Elnevettük magunkat, majd egy kicsit elkomorult. – Tegnap találkoztam Blankával.

– Ó! – csak ennyit bírtam kinyögni.

– Nos, igen... Beszélgettünk. Vagyis jobban mondva, megbeszéltük a dolgokat. Azt mondta ő kész újrakezdeni, de én... nem is tudom. Neked nem lenne fura?

– Hát... Talán egy kicsit. De ha még mindig szereted őt, akkor talán érdemes megpróbálni, nem? – Marci nem válaszolt, így folytattam. – Talán nem rögtön kapcsolatban, hanem először mint barátok. Aztán meglátjátok, hogyan alakul. – Halkan hümmögött.

– Nem gondolod, hogy ez rossz ötlet? A „száműzetésem" alatt lezártam a kapcsolatunkat, ahogy az eddigi életemet. Még mindig fontos nekem, de nem lenne jó egyikünknek sem, ha újra összejönnénk. Biztosan fáj neki, hogy átvertem, és rajtam adná ki ezt a sérelmét, én pedig nem akarok egy olyan kapcsolatot, ahol csak veszekedünk.

– Azt hiszem sokkal bölcsebb vagy, mint előtte! – mosolyogtam rá büszkén, mire megvonta a vállát.

– Lehet ezért vonulnak el a rabbik.

– Remete. Remetét akartál mondai – javítottam ki fejcsóválva.

– Igen, megeshet.

Egész addig beszélgettük, amíg be nem sötétedett odakint. Marci egy szoros öleléssel búcsúzott a kapuban, majd mivel apukája hívta, besietett a házba.

Egész sokáig figyeltem távolodó alakját. Akkor vettem észre, hogy az utóbbi időben a járása is megváltozott, egészen kihúzta magát, és szinte sosem nézett le a földre. Mintha újra a régi lett volna, az a Marci, akit az iskolában mindenki ismer, és aki elnyerte az év „legfessebb úriember" címét. Egyhuzamban háromszor. Marci ismét Róka volt, de már egy újabb, boldogabb Róka, aki nem a külsejéről, hanem ravaszságáról kapta becenevét.

Ugyan még hosszú út állt mindannyiunk előtt, hogy feldolgozzuk a sok rosszat, ami az utóbbi időben történt velünk, mégsem forgatnám vissza az időt, hálás voltam amiért megismerhettem Virág Marci minden oldalát.