Amikor késő-éjjel beléptem a nekem szánt vendégszobába, rögtön jóleső bizsergés indult meg a gerincem mentén. Ugyanebben a szobában aludtam, amikor kisgyerek voltam. A kitárt ablakon keresztül befújó hideg szél lehűtötte a szobát, meztelen talpam csattogott a hűvös padlón, ahogy az ágyhoz léptem, és bevetettem magam a virágillatú paplan alá, belefúrtam a fejem a párnába, és már felkészültem rá, hogy megszámolom a helyiség sarkait, hogy az segítsen álomba ringatni, de mire az első zughoz vezethettem volna a tekintetem, elnyomott az álom. A kintről beszűrődő autópálya hangja, és egy tücsök ciripelése volt az utolsó, amit még hallottam.

Reggel kakasszóra ébredtem, és egy kicsit átkoztam magamat, amiért nyitva hagytam az ablakot, de ugyanakkor örültem, hogy újra a falusi zajokra kelhetek. Nagyot nyújtóztam, miközben felültem az ágyban. A reggeli fényben jobban meg tudtam vizsgálni a szobát, és boldogan nyugtáztam magamban, hogy szinte semmit sem változott tíz éves korom óta. A halványsárga falakat ugyanazok a festmények díszítették, az ablakban akkor is egy virág tündökölt a sötétkék vázában. A barna, virágmintás komód felett egy aranyozott szegélyű tükör lógott, amiben régebben olyan sokat gyönyörködtem a vadonatúj fonatomban, amit a mama készített nekem, úgy éreztem, olyan szép vagyok, akárcsak egy királylány.

A telefonom megrezgett az éjjeliszekrényen, én pedig érte nyúltam. A Marcotól érkezett üzenetre elmosolyodtam, majd válaszoltam neki.

marco_k: Jó reggelt! Remélem nem vagy nagyon másnapos ;)

Én: csak egy icipicit. te hogy vagy, végül lementél a balatonra?

marco_k: Aha, pár barátommal

Én: érezd jól magad! egyébként katalin szeretné, ha meghívnálak hozzánk egyszer ebédre

marco_k: Csak Katalin szeretné? :(

Én: haha, nem. én is szeretném. szombaton ráérsz?

marco_k: Szerintem igen

Már pötyögtem be a fiúnak a választ, miszerint még megbeszélem apával a részletek, aztán szólok neki, amikor Katalin nyitott be a szobába. Haját – amit jelenleg szőkére festette – a feje tetejére gumizta egy kontyba, szemén látszott, hogy ő is nemrég kelt, tekintete kómásan meredt rám. Rossz érzés kerülgetett, sejtettem miért van itt, de nem akartam még beszélgetni róla. Nem gondoltam át előre, mit fogok neki mondani, féltem, hogy valami goromba dolog is kicsúszik a számon.

– Most tudunk beszélni? – kérdezte, hangja pedig magasabbra szökött, mint szokott. Köhintett párat, aztán türelmetlenül rám nézett. Aprót bólintottam, ő pedig egy pillanatig még hezitált, de aztán kibökte. – Én szeretnék gyereket Ervintől, mert talán nem látszik, de tényleg nem a pénze miatt vagyok vele – magamban felnevettem, mert annyira lehetetlennek tűnt ez a mondat. Biztos voltam benne, hogy Katalin nem akar semmi különösebbet apától, ő pedig csak próbálja valahogy kitölteni az űrt, amit anya hagyott. Mindig is ezzel magyaráztam meg magamnak, miért is vannak együtt, ám Katalin komoly maradt.

– Akkor miért? – vontam fel a szemöldököm, akárcsak egy vallatáson lettünk volna. – Soha nem láttam fikarcnyi jelét sem, hogy egyáltalán kedvelnétek egymást.

– Ez nem így van! – tiltakozott. – Én igenis kedvelem, sőt szeretem őt, csak nehéz volt eddig kimutatnom előtted is, hiszen mindig olyan negatív voltál velem szemben. Nem akartam rontani a helyzeten.

Nem szerettem volna elismerni, de be kellett látnom, hogy igaza volt. Annyira elvakított a gyűlölet, amit Katalin iránt éreztem, hogy csak esélyt sem adtam, hogy jobban megismerjem. Leragadtam a felszínen, miszerint mostohám egy aranyásó, aki szereti a drága dolgokat. Pedig ő tényleg próbálkozott megismerni, és javítani a kapcsolatunkon.

– Bocsánatot szeretnék kérni, amiért a múltkor olyan tapló módon viselkedtem. Csak nem tudtam kezelni, a hirtelen jött bocsánatkérésedet, és megijedtem – a mondat végét már csak motyogta, de én így is értettem.

– Nincs gáz.

– Akkor köthetnénk békét? – emelte rám zöldes tekintetét. Bólintottam, majd felé tartottam a kisujjam.

– Béke – nyugtáztam, amikor egymásba fonódtak ujjaink.

***

Amikor hazaindultunk, nagyi a könnyeit törölgetve ölelgettette végig apát és engem, és még Katalin karját is megpaskolta. Kristóf egyik kezével újdonsült felesége derekát ölelte, a másikkal pedig hosszasan integetett az elhaladó autónknak. Szomorú voltam, amiért csak ilyen kevés időt tölthettem velük, de vigasztalt a tény, hogy otthon Marco várt rám. Elővettem a telefonom, és az egyik közös képünket kezdtem nézegetni. A fiú házában készült, a csókunk után. Marconak eszébe jutott, hogy van egy kis süteményük a hűtőben, így, amikor elállt a vihar, kimentünk a konyhába és megdézsmáltuk az édességet. Éppen tele volt a szám a nyalánksággal, Marco pedig ezt az alkalmat választotta, hogy elkészítse az első közös képünket. Ő mosolyogva a kamerába mered, míg én mögötte meglepett tekintettel és teli szájjal bambulok. Felnevettem, majd kikapcsoltam a telefont, és hálát adtam mindennek, hogy összefutottam ezzel a fantasztikus sráccal. Ugyan Marci volt az ok, hogy egyáltalán szóba álltam vele, de most, hogy mindennemű kapcsolat megszűnt köztem és a vörös között, nyugodtan beleeshettem Marcoba, anélkül, hogy bűntudatom legyen, amiért az apja után kutakodok.

***

Apa örömmel beleegyezett a szombati ebédbe, szívesen megismerte volna jobban a fiút. Katalin valami egyszerű fogást akart elkészíteni, és ez alkalommal engem is befogott a konyhába. Rakott krumplit főzött, így az én feladatom volt, hogy meghámozzam a burgonyát. Kevésszer jártam a konyhába főzés céljából, így nem volt meglepő, hogy többször is megvágtam magam, a meghámozott krumplijaim pedig inkább hasonlítottak egy szépen faragott kockához, mint egy ovális alakú zöldségre. Katalin nem törődött vele, felvágta őket, majd a tepsibe helyezte, rögtön a szalámi felé.

– Teríts meg! – utasított, miután végeztem a krumplival

Lapostányérokat vettem elő a szekrényből, és az étkezőasztalhoz araszoltam velük, ügyelve, hogy egyet se ejtsek le. Furcsa volt az asztalhoz menni és megteríteni, hiszen csak nagyon ritkán ebédeltünk, vagy vacsoráztuk közösen apával és Katalinnal.

Villát és kést helyeztem a tányérok mellé, majd a szalvétákat és a poharakat is a helyükre tettem. Egyre beszéltük meg Marcoval, és már csak fél óra volt addig, amikor megrezzent a farzsebembe süllyesztett telefonom.

marco_k: Kiöltözzek?

Felnevettem az üzeneten, annyira édes volt, szinte a lelki szemeim előtt láttam, ahogy a tükör előtt tanakodik, vajon melyik nyakkendőt válassza.

Én: isten őrizz! mondjuk ne melegítőbe gyere, azt azért apa nem díjazná

Felszaladtam a szobámba, hogy lecseréljem a cicanacim valami elegánsabbra. Felhúztam egy szoknyát, majd egy toppot, és kirobogtam a konyhába, ahol már érezni lehetett az ínycsiklandó illatokat. Katalin is át öltözött időközben, apa pedig már az étkezőasztalnál igazgatta a tányérokat.

Ekkor megszólalt a csengő, én pedig úgy robogtam az ajtóhoz, mintha újra kisgyerek volnék, és a Mikulás kopogtatott volna be hozzánk. Igyekeztem lecsillapítani izgatottan dobogó szívemet, majd kinyitottam az ajtót, és szemben találtam magam Marco vidám ábrázatával. Haja az ég felé kunkorodott, száját pedig mosolyra húzta, amikor meglátott.

– Hali! – intett, kezében egy csokor virággal.

– Ezt nekem hoztad? – vontam fel szórakozottan a szemöldököm.

– Nos, mivel Katalin volt az, aki meghívott ebédre, gondoltam hozok neki valamit – válaszolta csipkelődve. Sértettséget színlelve lebiggyesztettem az ajkam, majd amikor Marco felnevetett, én sem tudtam uralkodni álcámon, elnevettem magam.

Beljebb kísértem őt, levette a cipőjét, majd az asztalhoz mentünk. Katalin éppen akkor vette ki a sütőből az ételt, apa pedig egy erős kézfogással köszöntötte a fiút.

***

Majdnem másfél hónap telt el azóta, hogy „szakítottunk" Rókával, és ez volt életem legnyugodtabb időszaka. Nem féltem, hogy bármikor letartóztathatnak, vagy, hogy Marci olyat fog kérni tőlem, amit nem akarnék megtenni. Néha fel kartam őt újra keresni, és megkérdezni tőle, hogy van, vagy éppen ért-e el bármi haladást is az ügyben, de soha nem tettem. Örültem, hogy lezártam ezt a rövid fejezetet az életemben, és így azokra a dolgokra tudtam koncentrálni, amik igazán számítanak. Barátok, család, vagy éppen a barátom.

Marcoval azóta randikra jártunk, csókolóztunk, bemutattuk egymást a szülőknek, és csókolóztunk. Vagy ezt már mondtam? Mindegy, nem ez a lényeg. Marco szülei eszméletlen kedvesek, a polgármester főképpen, nem is tudtam elképzelni róla, hogy egy őrült gyilkos legyen. A testvérei is hamar megszerettek, ahogy én is őket. Az elején igyekeztem a kedvükre tenni, és még ajándékkal is kedveskedtem, amikor először találkoztam velük.

***

Marco keze a vállamon nyugodott, ahogy az utcán sétáltuk, én szomorkásan lógattam az orromat, ám az ő arca úszott a büszkeségben.

– Majd belejössz, ez csak az első alkalom volt – vigasztalt nevetve, majd egy puszit nyomott a hajamba.

– Azért elég kínos, hogy így megvertél – búslakodtam, majd kibontakoztam barátom szorításából, és a kocsijához léptem. Lézerharcozni vitt, én pedig szégyenteljes vereséget szenvedtem ellene.

Mielőtt kinyitottam volna a jármű ajtaját, finoman megragadta a csuklómat, és visszarántott magához. Mellkasának préselődtem, és kérdőn felpillantottam rá.

– Kiengesztellek valamivel – húzta sejtelmes mosolyra ajkát.

– Valóban? – vontam fel kihívóan a szemöldököm.

Válasz helyett az ajkamra meredt, majd szinte azonnal lecsapott rá. Visszacsókoltam, majd ujjaim felszaladtak a tarkójára, ahol egy göndör tinccsel kezdtem játszadozni. Az ő keze a derekamon pihent, és úgy igyekezett egyre közelebb húzni magához. Ágyékom az övéhez nyomódott, mire Marco belenyögött a csókunkba. Hallottam, amint egy járókelő rosszallóan köhint, ahogy elhalad mellettünk, ezért elhúzódtam a fiútól. Egy lépést hátráltam, Marco pedig feszengve próbálta leplezni merevedését. Rákacsintottam, miközben nevetve beszálltam az autóba.

Az utóbbi három napot együtt töltöttem a fiúval. Nekem érettségi szünet volt, ő pedig szabadságot vett ki. Sokkal közelebb kerültünk egymáshoz az utóbbi időben, úgy gondoltam a következő szintre emelhetjük a kapcsolatunkat. Marco mellett magabiztosnak éreztem magam, és jobban bíztam benne, mint magamban. Soha nem hoztuk fel még a témát, de úgy éreztem készen állok rá.

A Kisfaludy rezidencia üresen fogadott minket, amikor megérkeztünk, Marco szülei dolgoztak, a testvérei pedig iskolában voltak. Levettük a cipőnket, majd Marco az emeletre vezetett. Próbáltam nyugodt maradni, de az izgatottságomat nehezen fogtam vissza. Folyton a horoszkópom jutott az eszembe, miszerint egy szénapadláson fogom elveszíteni a szüzességem, és tudtommal nem volt egy sem a közelben, szóval nyugtáztam magamban, hogy nem kéne az asztrológiára alapoznom az életem.

Amikor beértünk a fiú szobájába, ő azonnal magához rántott, hosszan megcsókolt, majd tenyerével a combomba markolt, tapintása más helyekre is elkalandozott. Átöleltem a nyakát, majd az ágyhoz botorkáltunk, és rávetettük magunkat. A párnák közé fúrtam magam, míg ő felém tornyosult, és újra megcsókolt. Nyakamat puszikkal hintette be, felnyögtem, amikor ajka kulcscsontomhoz ért. Időközben lekerült mindkettőnkről a felső, rólam a nadrág is, így volt egy fél pillanatunk, hogy végigvezethessük a tekintetünket a másik testén, mielőtt újból vad csókcsatába kezünk. Kezével a melltartómat próbálta kikapcsolni, amikor egy hangos zörej hallatszott lentről, mi pedig azonnal szétrebbentünk.

– Mi volt ez? – ráncolta a homlokát Marco, én pedig megvontam a vállam.

– Talán csak a kutyák. – Szerettem volna minél előbb visszatérni oda, ahol az előbb tartottunk, ezért puszilgatni kezdtem fedetlen felsőtestét, ám a fiú megrázta a fejét.

– A kertben vannak, ebben biztos vagyok. Maradj itt! Megnézem – felugrott az ágyból, majd kifutott a szobából.

Csalódottan felnyögtem, majd az ágyra dőltem és a plafont kezdtem bámulni. A csend feszélyezni kezdett egy idő után, úgyhogy felkaptam magamra Marco pólóját, ami az imént került le róla, és utána eredtem.

Az első emeletnél ismét hallottam valami zajt. Megtorpantam és a folyosót kezdtem kémlelni. Próbáltam bátorságot erőlteti magamra, bár egyre csak az járt a fejembe, hogy melyik műkincsrabló nem törne be egy olyan helyre, mint a polgármester háza? Több volt itt a műremek, mint néhány múzeumban. Ugyan nem tartotta golyóálló üveg mögött, biztos voltam benne, hogy még a szőnyeg is egy ritka kincs.

Amikor elhaladtam Kisfaludy irodája mellett, újra megütötte valami nesz a fülem. Óvatosan benyitottam a szobába, hogy kiderítsem mégis ki jár a házban, ám a meglepettségtől tátva maradt a szám. Odabent Marci szanaszét dobálta a könyveket a könyvespolcról, arcáról csak az ingerültséget tudtam leolvasni. Olyan rendetlenség uralkodott körülötte, mintha egy tornádó söpört volna végig a helyiségen, papírok tömkelege borította a padlót, a székeket pedig feldöntötték.

Marci amint meghallotta az ajtó nyitódását, akár az űzött vad, olyan félelemmel fordult hátra. Amikor meglátott, mintha megkönnyebbülés futott volna végig az arcán egy pillanatra, de aztán rögtön el is tűnt, amikor meglátta az én arckifejezésemet. Eszméletlenül dühös voltam, és felháborodott. Betört a házba, felforgatta Kisfaludy dolgozószobáját, és még minket is megzavart. Legszívesebben arcon csaptam volna. Ám mindezeket az érzések azonnal elillantak, amikor Marci szeme alaposan végigmért. Elpirultam, és próbáltam lejjebb húzni Marco felsőjét. Nem volt sokkal magasabb nálam, így a pólója sem takart annyit, amennyit szerettem volna.

– Mi a... Marci? – sziszegtem, ügyelve, hogy Marco ne halljon meg minket. – Mit keresel itt?

– Ezt én is kérdezhetném – fonta keresztbe mellkasa előtt a karját, és huncutul elmosolyodott. Persze, ő nem tudta, hogy időközben összejöttem Marcoval, de nem is volt sok köze hozzá.

– Mit képzeltél? – suttogtam idegesen, de ő csak megrázta a fejét.

– Egyedül kellett boldogulnom, azok után, hogy otthagytál. Miért nem vetted fel a telefont? Kismilliószor hívtalak.

– Először is, te voltál az, aki kipaterolt a házból – javítottam ki. – És a telefont kidobtam – vontam meg a vállam.

– MICSODA? – szakadt ki belőle egy hangosabb felmordulás, mire gyorsan lepisszegtem, de úgy tűnt éppen elég nagy zajt csapott ahhoz, hogy Marco két pillanaton belül a szoba ajtaja előtt teremjen.

Amint belépett, először Marcira szegezte értetlen tekintetét, aztán pedig rám. Megdermedtem, és csak egy dolog villódzott a fejemben. „Ezt elcsesztem!"

– Ez valami vicc? – szakad ki belőle egy erőtlen nyögés.

– Mindent meg tudok magyarázni! – vágtam rá azonnal, és a keze után nyúltam, de ő, mintha lefagyott volna, csak bámulta a vöröst.

Feszélyezett csend állt be. Marco időközben védelmezően fél testével elém állt, miközben Rókával néztek farkasszemet.

– Mégis mi folyik itt? – tette fel a kérdést újra.

– Elmagyarázok mindent! – ismétlem magamat.

– Te tudtál erről? – pillantott rám megrökönyödve, amibe a szívem is belefájdult.

– Az én hibám – szólal meg Marci, mire mind a ketten rá kaptuk a tekintetünket. – Valami butaságot csináltam, úgyhogy el kellett játszanom a halálom. Lejla pedig néha besegített – olyan magabiztosan beszélt, mintha csak az iskolában hívták volna ki felelni. Felkészült az órára, úgyhogy a tanár minden kérdésére tudja a választ.

– Nem értem... Mégis mibe keveredtél? Akkor mégis ki halt meg? És ami a legfontosabb, mi a bánatért kutakodsz apám irodájában?

– Alapos a gyanúm, hogy a polgármester több ember haláláért is felelős – Róka kimérten beszélt, próbált nyugodtnak tűnni, de én láttam a megcsillanó félelmet és feszültséget a szemében.

– Ez nonszensz, egy faszság! – emelte az égnek a tekintetét Marco, és halántékát kezdte masszírozni. – De várj. Ez azt jelenti, hogy amikor először találkoztunk, akkor tényleg be akartál törni az apám irodájába? – Ahogy rám nézett, csak a fájdalmat tudtam kiolvasni a tekintetéből, csalódott bennem.

– Igen, de... – keserű nevetése belém fojtotta a szót.

– Akkor ami köztünk volt, az végig csak színjáték volt, hogy közelebb juthass az apámhoz?

– Dehogy is! – sikkantottam, és szinte azonnal eluralkodott rajtam a pánik. Eszembe sem jutott, hogy ezt venné ki a helyzetből. És bár először tényleg csak azért maradtam vele, mert az volt a „feladatom", végül tényleg nagyon megkedveltem. – Én nagyon kedvellek – hangom kétségbeesett volt, próbáltam megfogni a kezét, de ő dühösen elrántotta és a tenyerébe temette az arcát.

– Másfél hónapja nem találkoztam Marcival, teljesen kiszálltam ebből az őrültségből – magyarázkodtam. – Marco, kérlek, hinned kell nekem! – A sírás kerülgetett, ahogy a fiú minden egyes alkalommal elrántotta a kezét, amikor össze akartam kulcsolni az ujjainkat.

– Hívnom kell a rendőrséget – motyogta, ám Marcival mind a ketten jól hallottuk, és egyszerre döbbentünk le.

– Micsoda?!

Marco nem ismételte meg, csak elővette a zsebéből a telefonját, ám mielőtt beüthette volna a hatóság számát, Róka előrántotta az, általam sajnos már jól ismert, pisztolyt, és a fiúra szegezte. Megfagyott hármunk között a levegő. Marco keze megállt a mozdulat közben, majd a magasba emelte azt, miközben minden izma megfeszült.

– Marci, mit művelsz? – suttogtam rémülten.

– Hallgass meg, és, ha utána még mindig hívni akarod a zsarukat, csak tessék! – a vörös fenyegetően meredt a másik fiúra, de Marco állta a tekintetét.

– Menj a faszba! – köpte a szavakat.

– Lejla, vedd el tőle a telefont! – utasított, miközben le sem vette a szemét a másik fiúról.

– Marci... Kérlek tedd le a fegyvert – rimánkodtam.

– Azt mondtam vedd el a telefonját, a picsába! – üvöltötte, én pedig összerezzentem.

– Ne merj vele így beszélni, mert beverem a képed – sziszegte Marco, én pedig egy hálás pillantást küldtem felé, de ő rám sem nézett. Időközben ledobta a telefont a földre, és élesen beszívta a levegőt. – Akkor dumáljunk.

Pár feszélyezett pillanattal később Marci szép lassan leeresztette a pisztolyt az asztalra, és belekezdett ugyanabba a történetbe, amit nekem mondott. Tudta, Marcot nehezebb lesz meggyőzni. Semmit nem hagyott ki a történetből. Elárulta ki halt meg helyette, előttem ki segítette és minden egyéb fontos részletet. Aztán elmondta, hogy kell lennie a szobában egy széfnek, amiben egy fekete füzet lapul, abban pedig minden aljasság, amit a polgármester valaha elkövetett. Marco csendben végighallgatta Róka mondandóját, egyetlen egy érzelmet sem láttam az arcán. Aztán, amikor a vörös a végére ért, felsóhajtott.

– Mutasd meg azt a noteszt, és hiszek neked.

– Nem tudom a széf kódját – bökött az asztal alá. – Azt kerestem eddig.

– Én sem tudom – rázta meg a fejét Marco.

– Én tudom – suttogtam, és azonnal elvörösödtem, ahogy megéreztem magamon barátom elképedt és, ha tippelnem kéne, megvető tekintetét.

Odaléptem az asztal másik végébe, és gyorsan beütöttem a kódot. A széf kitárult, és elővettem belőle a kis füzetet, majd az asztalra raktam. A két srác mohón érte nyúlt, ám Marci gyorsabb volt, sebesen lapozgatni kezdte, majd idegesen visszacsapta az asztalra.

– Mi az? – kérdeztem Marcotól, amikor ő is a kezébe vette a noteszt.

– Csak nevek áthúzva – rázta a fejét zavartan. – De ezek az emberek nem élnek.

– Mi? – szakadt ki a vörösből, majd kicsit sem kedvesen, kitépte az irkát a másik srác kezéből.

– Ott van például Tarján Bence neve. Ő apának dolgozott, de tavaly öngyilkos lett. Aztán Nagy Anita, őt pár hónapja ütötték el. Ő egyszer interjút készített apával.

– Én is itt vagyok – sápadt el Marci, majd felénk tartotta a füzetet. A névsor végén az ő ikonikus neve díszelgett egy sebes vonallal áthúzva.

– Miért vannak áthúzva a nevek? – kérdezte Marco kétségbeesetten. Hirtelen szállt ki belőle a szín, úgy nézett ki, mint aki napok óta nem aludt.

– Most már hiszel nekem? – kérdezte Róka egy önelégült pillantással. – Itt van Ajtai Sándor, aki a másik jelölt volt a polgármesteri címre, aztán „hirtelen" elhunyt – Marci hangja gúnyos volt, ahogy idézőjelet formált a levegőbe.

Óvatosan Marco hátára tettem remegő kezem, majd lassan simogatni kezdem. Nehezen vette a levegőt, és csak kapkodta a tekintetét ide-oda a szobában.

– Marco... – szólítottam meg, ám mintha a falnak beszéltem volna.

– Miért vannak áthúzva a nevek? – kérdezte elcsukló hangon, én pedig szorosan átöleltem.

Még mindig nem volt rajta a felsője, bőre pedig hűvös volt, mintha hóban fürdött volna meg. Remegve arrébb lépett tőlem, és mintha mi sem történt volna, Marci elé állt. Róka a másik fiú felé magasodott, és farkaszszemet néztek egymással, majd végül Marco törte meg a csendet.

– Nem hívom a rendőröket, de azonnal el kell takarodnod a házamból! – hangja ellentmondást nem tűrőn csengett, úgyhogy Róka egy bólintás kíséretében távozott.

Észre sem vettem, de végig úgy szorítottam Marco karját, mintha egy mentőöv lenne. Csend telepedett ránk, és elképzelni sem tudtam most vajon mi lesz. Kiabálni fog velem, és azt mondja én is menjek el? Abba belepusztulnék. De a kiabálás helyett Marco szorosan megölelt, és csak fájdalmasan suttogott a fülembe.

– Annyira nagyon sajnálom! – Halkan felkuncogtam, hiszen neki semmi oka nem volt rá, hogy bocsánatot kérjen tőlem.

– Nekem kéne ezt mondani, becsaptalak, és... – nem hagyta, hogy befejezzem, egy csókkal elhallgattatott.

– Soha többé nem engedem, hogy találkozz vele, rendben? – tenyerébe fogta az arcom, és egy hosszú csókot nyomott a homlokomra. Némán bólintottam. – Akarod, hogy filmezzünk?

– Aha – szipogtam, majd kézen fogva visszamentünk a szobájába.

Összebújtunk az ágyon,és elindítottuk az első filmet, ami szembejött velünk. Egyikünk sem figyelte mimegy a tévében, a saját gondolatainkkal voltunk elfoglalva. Marconak meg kellemésztenie, ami az imént történt. Én viszont csak egy dologra tudtam gondolni,az pedig az volt, mennyire gyűlölőm Virág Marcit.