A hazafelé tartó utamon mélyen magamba merültem, és egyre inkább úgy éreztem borzalmas ötlet volt megbízni Marciban. Talányok tömkelege borította el az elmém, és egy mély, belső érzés azt üvöltötte, hogy azonnal rohanjak a rendőrökhöz, és áruljam el Rókát. Ám a lelkiismeretem folyton a fülembe suttogta, hogy a fiú igenis bízik bennem, és komolyan gondolja, amit csinál. Mégis, ott volt a tény, hogy eljátszotta a halálát, és mindenkit könnyűszerrel átvert. Eddig elképzelhetetlennek tartottam, hogy igazak lennének a pletykák a polgármesterről, ám jobban belegondolva mind tudtuk, hogy a pénz beszél, Kisfaludynak pedig rendesen ki voltak tömve a zsebei. És valahol mélyen minden pletykának volt alapja...

Hazaérve fáradtnak és kedvtelennek éreztem magam, amit apa is észrevett és szóvá is tett.

– Mi történt? – kérdezte aggódva. Még mindig rettentően féltett a Marcival történtek óta, amiért nem hibáztattam. Akár meg is halhattam volna, úgy pedig egyes egyedül maradt volna, amiről tudtam, hogy a legrosszabb rémálma volt.

– Semmi, csak szörnyű a közlekedés – hazudtam.

A hűtőhöz mentem, és kotorászni kezdtem benne, hátha találok valami finomat. Előszedtem egy joghurtot, felbontottam, majd kanalazni kezdtem az étkezőasztalnál. Már az aljáról kotortam ki a maradék finomságot, amikor apa lecsukta a laptop tetejét, és komoly tekintettel felém fordult.

– Lejla – kezdte, bennem pedig még az ütő is megállt, annyira megijedtem, vajon mit fog mondani. Az ilyen pillanatokban mindig a legrosszabbra gondolok, pedig tudom, hogy butaság. –, a hétvégén a polgármester szeretne rendezni egy baráti vacsorát, amire minket is meghívott. Szeretném, ha te is ott lennél.

A szívem egy hatalmasat dobbant. Mintha a sors is segíteni próbált volna Marci tervében.

– Tudom, hogy valamiféle bulit szerveztél a barátaiddal, de fontos lenne nekem, ha ott lennél.

Elgondolkoztam. Megadódott a nagy lehetőség, hogy jobban utána szimatoljak Kisfaludynak, ám már napok óta tervezgettük Samuval és Blankával a bulit. Haragudtak volna rám, ha kihagyom, viszont nem maradhattam le erről a hatalmas lehetőségről sem. Magam is felmérhettem volna ki is igazából Kisfaludy, de ez alkalommal minden részletre pontosan összpontosítva. Marci talán egy kicsit lökött, de van rá esély, hogy jogos a felvetése, és azt az én lelkiismeretem sem hagyja, hogy egy gyilkos vidáman élje az életét. Ha pedig tényleg ártatlan, legalább minél hamarabb bebizonyíthatom, és befejezheti Marci ezt az őrültséget.

Apa meglóbálta előttem a kezét, én pedig megráztam a fejem, és visszacsöppentem a gondolataimból a valóságba.

– Akkor? – nézett rám egy kicsit türelmetlenül. – Eljössz?

– Aha. – A válaszom hallatán apa megkönnyebbült, vetett rám egy hálás tekintetet, majd fogta a cókmókját, és elvonult a dolgozószobájába.

Követtem a tekintetemmel, ahogy eltűnik a sötétbarna ajtó mögül, majd nagyot sóhajtottam. Olyan erőtlennek tűnt az utóbbi időben, pedig mindig is markáns ember volt, erős és széles vállakkal. Barna és hullámos haja a vállát súrolta, amióta csak éltem, soha nem vágta rövidebbre. Ugyanolyan zöld szeme volt, mint nekem, ami neki mindig vidáman csillogott. Hegyes és keskeny orrát apukájától örökölte. Az idő őt is jól helyben hagyta, a haja megőszült, és pár kilót is felszedett, de még most sem lehetett csúnyának, vagy öregnek mondani. Talán elfogult voltam, mert az apukámról volt szó, de úgy gondoltam bármilyen nővel összefűzhette volna az életét, ha akarta volna. Valakivel, aki ugyanolyan intelligens és jó fej, mint ő. Ehelyett itt volt Katalin.

Ő a harmincas évei közepén járt, jó tíz évvel volt fiatalabb apánál. Úgy két havonta változtatta a hajszínét, jelenleg olyan vöröses volt, akárcsak Pegnek. Volt már fekete, szőke, vörös, és egyszer még rózsaszín is. Se apa, se én nem láttuk milyen az eredeti hajszíne, pedig már több, mint egy éve velünk élt. Ajkát állítása szerint soha nem műtette, ám mégis valótlanul tökéletesnek és teltnek nézett ki. Sok sminket viselt, amitől ugyan szépnek, de elég műnek nézett ki. Pár alkalommal láttam smink nélkül, és meglepő módon nem hasonlított Yzmához. Alakja edzett volt, hiszen hetente ötször is eljárt kondizni. Sokszor próbált engem is magával hurcolni, de én mindig ellenkeztem. Aztán, hogy felbosszantsam nekiálltam nassolni a kanapén.

Apával való társalgásunk után felszaladtam a szobámba, és elmondtam Samunak, hogy a hétvégén nem fogok tudni elmenni velük. Csalódott volt, de aztán végül jó szórakozást kívánt. Persze megígértem, hogy ez volt az utolsó alkalom, hogy lemondok egy partit, és megmondtam nekik, hogy helyettem is bulizzanak egy nagyot.

***

Éjjel képtelen voltam lehunnyi a szemem, ezért írtam egy SMS-t Marcinak. Ahhoz képest, hogy az éjszaka közepe volt, hamar válaszolt. Megbeszéltünk holnapra egy találkozót, hogy megvitassuk a tervet. Arra gondoltam, hogy majd jobban kifaggatom arról, hogy hogyan sikerült eljátszania a halálát. Ezt persze nem mondtam el neki, nem akaratam, hogy kifogásokat eszelhessen ki. Ha meglepetésszerűen vonom kérdőre, akkor talán könnyebb lesz megtörni. Már ha egyáltalán el akarja titkolni ezt az egészet.

Pár üzenettel később leadta a bevásárlólistát, hogy pontosan miket szerezzek be, hogy 'túléljen', őt idézve.

***

Másnap reggel korán elmentem otthonról, megint kitalálva valami kifogást. Nem szerettem hazudni, mert apa túl naiv volt, így könnyen át lehetett verni, és ezért mindig bűntudatom volt. Aznap viszont csak Katalin volt otthon, azt pedig nem bántam, hogy neki füllentek. Tömegközlekedéssel vágtam neki a városnak, és bő tíz perc alatt meg is érkeztem egy, a Draskovits utcához közeli szupermarkethez. Gyorsan bevásároltam, és egy tekintélyes összeget a boltban hagyva, papírzacskókkal felszerelve elindultam Rókához. Árgus szemek méregettek, ahogy szatyrokkal megpakolva battyogok. Kicsit rosszul éreztem magam miatta, hiszen nem kellett emlékeztetniük, pontosan úgy éreztem magam, mint egy málhásszamár.

Mire felértem a harmadik emeletre, alig kaptam levegőt, az oldalam pedig szúrt. Magamban bosszúsan nyugtáztam, hogy kész kiképzés eljutni Virág Marcihoz, főleg, hogy a panelban a lift sem működik. Bekopogtam, aztán pár pillanat múlva kitárta az ajtót, és vidáman beinvitált. Sokat gondolkoztam rajta, hogyan képes ennyit mosolyogni, még ebben a helyzetben is, de végül arra jutottam, csak szerencséje volt a génekkel, vagy valami ilyesmi.

– Szia, jól nézel ki! A hálám örökké üldözni fog! – beléptünk a nappaliba. A bókjára egy kicsit elpirultam, ám tudtam, hogy csak udvariasságból mondja, mert igazából úgy néztem ki, mint egy csapzott kutya. Kivette a szatyrokat a kezemből, majd – valószínűleg – a konyhába cipelte őket. Amikor visszajött, a kezében egy borítékot tartott.

– Tessék, a bevásárlásért – nyújtotta át, én pedig felnyitottam és összezavarodva számoltam a pénzt.

– Ez rengeteg, nem kell ennyi – nyújtottam vissza neki pár bankjegyet, de ő csak megrázta a fejét.

– Ez amolyan vigaszdíj. Amiért segítesz.

– Én... – nem tudtam mit mondani. Egyáltalán honnan szerzett Marci ennyi pénzt? Rendben, tehetősek voltak, de nem gondoltam volna, hogy „halottan" is ugyanolyan könnyen hozzá tud jutni a pénzéhez.

– Csak tedd el, oké? – nézett rám barátságosan, majd mielőtt vitába szálhattam volna témát is váltott. – Nos, van valami fejlemény?

Leült a kanapéra, majd megbontott egy kólát, és kíváncsian meredt rám. Egy kicsit feszengve álltam előtte, de aztán zsebre raktam a pénzzel teli borítékot, erőt vettem magamon, és feltettem neki a kérdéseim.

– Tudom, hogy a múltkor megegyeztünk, de van még valami, amit tudnom kell, mielőtt végleg elköteleződök a... nyomozgatásodhoz – mutattam végig a szobán.

– Hallgatlak – könyökölt a térdére, és úgy pislogott rám.

– Inkább akkor úgy fogalmazok, mindent tudnom kell. Mindent – igyekeztem nyomatékosan beszélni, olyannak akartam tűnni, aki nem hátrál meg, és csak azért is megkapja, amit akar, ám legbelül rettenetesen izgultam. Féltem, hogy mit fogok hallani.

Marci felsóhajtott, majd gondterheltem megmasszírozta a homlokát.

– Nem hiszem, hogy ez a legjobb alkalom a beszélgetésre, bárki lehallgathatja a telefonod, vagy poloskát tettek a lakásba, de talán... – hadarta zavartan.

– Marci, elég! – fakadtam ki. – Igazából azt sem tudom, hogy ki vagy. Annyit tudok, hogy elhitetted mindenkivel, hogy meghaltál, és ehhez valaki más holttestét használtad. Nem veszed észre, hogy ez mennyire beteg?

A hangom sokkal élesebben szólt, mint szerettem volna, ám ugyanakkor olyan magabiztosnak hangzottam, mint még szerintem soha. Marci nem válaszolt. A térdére könyökölt, és a földet kémlelte, miközben hosszú ujjaival a hajába túrt.

– Szörnyen érzem magam – suttogta meggyötörten maga elé. Még mielőtt feleszméltem volna, mit csinálok, leültem mellé a kanapéra és a kezemet vigasztalóan a hátára tettem.

– Mind csinálunk hülyeséget.

Viszont eljátszani a halálod a legnagyobb hülyeség volt – gondoltam magamban.

– Mondd el kérlek mi történt! – kértem esdeklő hangon, de ő csak megrázta a fejét.

– Nem megy, még mindig felfordul a gyomrom, ha csak rágondolok.

Nagyot sóhajtottam, majd amikor álltam volna fel a kanapéról, Marci megfogta a csuklóm, és gyengéden visszahúzott, majd mélyen a szemembe nézett. Ujjai jéghidegek voltak.

– El fogom mondani! Tényleg. Csak adj még egy kis időt – belefúrta tengerzöld tekintetét az enyémbe. Nagyot nyeltem, majd bólintottam. Egy szó nem jött ki a torkomon, túl intim volt ez a pillanat. Elengedte a kezem, és témát váltott.

– Blanka hogy van?

– Egész jól – válaszoltam még mindig egy kicsit kábán. – Mostanában velünk lóg. Jól kijövünk.

– Most legalább lesznek igazi barátai – mosolyodott el.

Ja, olyan barátai akik nem mondják el neki, hogy az ex barátja, akiről mindenki azt hiszi, hogy halott, igazából életben van. Én is ilyen barátokat szeretnék magamnak. Remélem érzékelhető az irónia.

– Akkor beszéljük át a szombatot. Valamiféle vacsora lesz a polgármesternél, és én is megyek. Van bármi terved, hogy hogyan kellene nyomoznom utána?

Játékosan megcsillant a szeme, és kirohant a másik szobába, majd papírkupacokkal tért vissza. Lelkesen kezdte magyarázni az előre kidolgozott tervét.

***

A hét többi része hamar elrepült, észbe sem kaptam, már egy kisestélyiben szorongtam a polgármester háza előtt. Marcival azóta egyszer beszéltem telefonon, amikor is újra átbeszéltük a haditervet, aminek igazából csak én voltam a része, mert hát ugye mást nem vonhattunk be. Az elképzelés egyszerűnek, ám annál rizikósabbnak tűnt. A lényege annyiból állt, hogy amíg mindenki a vacsorázik, én besurranok Kisfaludy irodájába, és egy kicsit körülnézek, hátha találok valami érdekeset. A siker a hangtalanságon és a gyorsaságon múlott.

Maga Frigyes nyitott ajtót. Rövidre nyírt, egykor barna haja mára egy kicsit ezüstösen csillogott, ugyanolyan árnyalatban, mint a buci orra alatt lévő bajusza. Az évek alatt felszedett pár kiló felesleget, de még mindig jó formában mondhatta magát. Királykék öltönyt viselt fehér inggel. Kölni illata volt, és egy nagy mosollyal fogadott minket.

– Ervin! – tárta szét a karját, hogy egy meleg, férfias ölelésbe zárja apát. – Örülök, hogy mind eltudtatok jönni! – mosolygott ránk, hölgyekre is ugyanolyan örömmel. – Gyertek beljebb! Foglaljatok helyet, megtaláljátok majd a névkártyátokat – állt el az ajtóból, és az étkezőben felállított hatalmas asztal felé mutatott.

A Kisfaludy család háza kívülről és belülről olyan volt, mint egy múzeum. A gótikus stílusú, futónövény fedte, sötét színű falakkal, csúcsíves ablakaival olyan volt kintről, akár egy kastély. Belül pedig drágábbnál drágább festmények és műkincsek díszítették a lakást; antik vázák, fabútorok, festmények, arany és díszes kilincsek. Mind a fényűzésről és a vagyonról tanúskodtak.

A polgármester nagy gyűjtő hírében állt, aukciókra és ilyesfajta helyekre járt, hogy még több darabbal gazdagodhasson kollekciója. Gyanakvóan vezettem végig a tekintetem a felbecsülhetetlen értékeken. Nem lehetett tudni, milyen úton jutott hozzájuk. Észre sem vettem, de már én is elkezdtem megkérdőjelezni a férfi hitelességét, akárcsak Marci tette, pedig igazából az ártatlanságát akartam bebizonyítani.

Leültünk az asztalunkhoz, ahol a polgármester többi családtagja, és pár más politikus és gazdag személy is helyet foglalt. Frigyes fia, Kisfaludy Marco srégen ült velem szemben. Egy fehér inget viselt nyakkendővel. Arca keskeny volt, rajta borosta pelyhedzett. Éjfekete, göndör haja rakoncátlanul meredt az égnek.

Mostohaanyja az asztal sarkán ült, halkan beszélgetett egy másik vendéggel. Fekete haját egy kontyba fogta, vékony ajkára vörös rúzst kent. Törékenynek tűnt, mintha ő is a műkincsek közé tartozott volna. Szépsége beragyogta a körülötte ülőket, de szomorú tekintete tompított báján.

Igyekeztem diszkréten felmérni a terepet, és többször is Frigyesre pillantottam, mintha valami árulkodó jelet vártam volna tőle, ám nem meglepő módon úgy viselkedett, mint egy átlagos családapa. Vicceket mondott, nagyokat nevetett látogatói történetein, és a poharából csak úgy fogyott az alkohol.

Az olaszos Caprese nevű előételt piszkáltam a villámmal a porcelántányéron, miközben végig magamon éreztem valaki pillantását. Amikor felpillantottam Marco tekintetét kaptam el, amint engem méreget. Felvontam a szemöldököm, amire ő alig láthatóan megvonta a vállát. Öccse az ingujját rángatta, hogy rá figyeljen, ő pedig megszakította velem a szemkontaktust, és mosolyogva hallgatni kezdte a testvérét. Elnyomtam egy mosolyt, amikor megéreztem, amint valaki cipője orra finoman megnyomja az én cipőmet. Felpillantottam, és Marco pajkos mosolyával találtam szemben magam. Visszaküldtem felé egy félmosolyt, amikor Katalin megbökte az asztal alatt az oldalam.

– Ne flörtölj a fiúval! – suttogta, hogy csak én halljam.

– Au! – néztem rá dühösen, de ő csak játékosan megpaskolta az arcomat, és folytatta a társalgást.

– Viselkedj! – sziszegte még oda fogai között.

Végre valahára kihozták a pincérek a báránysültet, én pedig ezt az alkalmat választottam arra, hogy „elmenjek a mosdóba". A tervünk az volt, hogy valamikor kiosonok a főétel közben, és jobban körbe kémlelek. Illedelmesen felálltam, és az emelet felé vettem az irányt, ahol Frigyes irodáját is kialakították. Marci járt egy-kétszer ott, amikor az apja magával vitte a tárgyalásaira, így el tudta magyarázni pontosan merre is találom. Nem volt nehéz rábukkanni, egy ezüstös névtáblán állt a következő:

Kisfaludy Frigyes, Iroda

Már éppen nyomtam le a kilincset, amikor valaki felkiáltott a hátam mögül.

– Hé! – szólt az ismeretlen hang. – Te mit csinálsz itt?

Ijedten fordultam hátra. Egy testes, valószínűleg fegyveres biztonsági őr közeledett felém, nem éppen barátságos ábrázattal. Makogni kezdtem, próbáltam magam kimagyarázni, de a férfi bosszúsan felsóhajtott, majd csuklón ragadott, és elkezdett visszafelé rángatni. Azt hittem az egész akciót elcsesztem, és most végleg lebukok, elárulom Marcit is, és börtönbe zárnak, Kisfaludy pedig boldogan élheti tovább bűnös életét. Ekkor egy újabb idegen hang állított meg minket. A lépcső tetején Marco állt, borospoharat tartva a kezében. Lazán nekitámaszkodott a korlátnak, és szórakozott ábrázattal figyelt minket.

– Amico, mit művel a hölggyel? – kérdezte felvont szemöldökkel. A nagydarab férfi magyarázkodni kezdett:

– Az édesapja irodája előtt csíptem nyakon, éppen be akart törni.

– Én nem is... – tiltakoztam, de az olasz srác rosszallóan ciccegni kezdett.

– Az én hibám, rosszul magyaráztam el neki merre van a mosdó, tévedtem egy emeletet. Engedd el! – parancsolta szelíden, mire az őr elengedte a csuklómat, én pedig rögtön odébb léptem pár lépést, és a sajgó karom kezdtem masszírozni.

– Grazie mille, most elmehetsz. Kétlem, hogy pont ma este törne be bárki is hozzánk.

– Bocsánat, már megyek is – hajtotta le a fejét, és gyorsan eliszkolt.

Marco lazán ellökte magát a faltól, és intett, hogy kövessem. Belekortyolt a borba aztán lerakta a földre, és megindult a második emelet felé. Csendben követtem.

– Láttam rajtad mennyire unod a vacsorát, remélem nem baj, hogy az est további részében elrabollak magammal – nézett rám a válla felett játékosan.

– Nem is untam annyira – motyogtam, ám Marco meghallotta, és udvariasan kijavított.

– Ne is tagadd, nem sértődőm meg. Tényleg unalmas volt – nem láttam, de biztos voltam benne, hogy elmosolyodott, hallani lehetett bizsergető hangján.

Még sétáltunk egy kicsit, majd a fiú megállt egy ajtó előtt, és lazán benyitott. Valószínűleg az ő szobája volt az. Sötétkék falak, bevetetlen ágy, a földön elszórt ruhák és füzetek. Termetes bakelitlemezgyűjtemény, mellette lejátszóval, egy nagy hangfallal és gitárral. Egy régi tévé az egyik polcon, kupis íróasztal, és a holdfény egy tetőablakon keresztül világította be a helyiséget. A falakon The Cure és másfajta filmes és zenés poszterek. Jobban nem volt időm körülnézni, mert sötét volt, és a fiú hamar beszélni kezdett hozzám.

– Szoktál szívni? – kezdett el kotorászni az egyik fiókjában.

– Öhm... – szeppentem meg – Nem igazán.

– És akarsz? – nézett rám, majd felém mutatott egy – valószínűleg – füves cigit.

Az agyamban a piros vészjelző már kiégett, annyira visított, hogy azonnal forduljak hátra és fussak egészen hazáig, ám én nem hallgattam rá. Alighanem azért, mert abban a szerelésben, ami rajtam volt, képtelenség lett volna rohanni. Ezért megpróbáltam lazán viselkedni, és csak megvontam a vállam.

– Szuper! Gyere, menjünk ki a tetőre – szólt izgatottan, majd kinyitotta a tetőablakát, és egy ügyes mozdulattal kitolta magát rajta és szinte rögtön el is tűnt.

Tátott szájjal bámultam utána. Pár pillanat után visszadugta a fejét az ablakon, és kérdőn bámult rám:

– Nem jössz?

– Nekem ehhez puding karjaim vannak – tiltakoztam és demonstrálás képen megfeszítettem a nem létező izmaim.

– Hozz ide azt a széket, aztán utána felhúzlak – nevetett, én pedig tettem amit kért. Jó úton voltam afelé, hogy összebarátkozzak Marcoval, de ha ez az út a biztos halálba is vezet, kétszer is meggondoltam volna mit csinálok. Ám akkor már nem volt visszaút. Követtem a fiú utasítását, odacipeltem egy gurulós széket az íróasztaltól az ablak alá, felálltam rá és kidugtam a fejem a résen. A lábam egy kicsit remegett, ahogy a szék lassan elfordult, de szerencsére nem estem le.

Ez képtelenség! – gondoltam, ám a tetőn ücsörgő fiú volt az élő példa rá, hogy egyszerűen meg lehet oldani. Kinyújtottam a kezem. Marco óvatosan felállt a tetőn, és elkezdett felhúzni. Amikor már a felsőtestem kint volt, sikeresen kinyomtam magam és már én is a ház tetején voltam. A szék kigurult a lábam alól és az ablak széle kicsit megnyomta a hasam, de semmiféle nagyobb sérülést nem szereztem, miközben a tetőn akrobatáztam. Ingadozva hátrébb vánszorogtam, majd leültem Marco mellé. A srác időközben meggyújtotta a cigit, és miután szívott belőle, átnyújtotta nekem. Mélyet szippantottam a dohányból, majd kifújtam a füstöt a csillagos ég felé. A távolban a város fényei pislákoltak, mögöttük pedig hegyes-dombos vidékek verdesték a horizontot. A levegő hűvös ujjai simogatták bőrünket. Amikor Marco észlelte, mennyire hideg is van, visszaugrott a szobába, majd két pulóverrel tért vissza. Az egyiket nekem nyújtotta, én pedig belebújtam. Parfüm és mosószer illata keveredett a ruhadarabon, ami percekig csiklandozta az orromat.

– Amúgy Marco vagyok – nyújtotta felém nagy tenyerét.

– Lejla – kezet fogtunk.

– Szereted a The Curet? – kérdezte meglepetten.

– Honnan tudod?

– Észrevettem, hogy bámulod a posztert a szobámban – magyarázta. Bólintottam.

– Szeretem hallgatni őket. Apa nagy rajongójuk volt, kiskoromban csak őket hallgattunk otthon – elmosolyodtam az emlékre, ahogy apa, anya és én a banda egyik pörgős számára riszáljuk egy régi magnót hallgatva.

– Igen, én is a szüleim miatt szerettem meg őket. Akkor még tényleg a tehetségesek kaptak hírnevet – sóhajtott.

– Most jön az, „bezzeg az én időmben" duma? – nevettem fel.

– Ugyan, annyira nem vagyok öreg! Ha boomer lennék szidnám a tiniket, hogy miért nem dolgoznak a mezőkön. Különben is, vannak ma is zseniális alkotók, csak mellettük ott vannak azok, akik nem minden esetben a zenéjük miatt lettek felkapottak. És így kicsit kiszorítják a tényleg jókat.

– Teljesen megértelek, én is így érzem – bólintottam.

– Ott van például The Weeknd, na ő tudja hogyan kell érzést átadni. Fel tud villanyozni, és kevés ilyen előadót ismerek manapság.

– Látom szereted a zenét – jegyeztem meg mosolyogva. Marco megvonta a vállát.

– Mindenki szereti a zenét, ez nem nagy dolog.

– Láttam a gitárt a szobádba. Játszani is tudsz, vagy csak dísz? – kérdeztem csipkelődve, mire Marco hitetlenkedve felhúzta a szemöldökét.

– Van akinek csak dísz egy gitár a szobájába?

– Mondd meg te! – vágtam rá kihívóan.

Marco vette a lapot, és mire észbe kaptam, már az ágya szélén ültem, ő pedig a gitárját hangolva állt előttem. Nem igazán értettem a gitárokhoz, de azt meg tudtam állapítani hogy az éppen egy elektromos volt.

– Amúgy csak a munkahelyemen szoktam néha játszani, ne számíts semmi extrára – szerénykedett, majd kérdőn rám nézett. – Mit szeretne hallani a kisasszony?

Felnevettem a megszólításon, de aztán gondolkodni kezdtem.

– Ismered Van Morrison-tól a Brown Eyed Girl-t?

– Persze hogy ismerem – vágta rá.

– Akkor legyen az.

Marco rám mosolygott, majd nagy levegőt vett, és belekezdett. Ahhoz képest, hogy azt mondta ne számítsak nagy dologra, nagyon jól játszott. Ami pedig hab volt a tortán, hogy még a szöveget is énekelte. A hangja nem volt tökéletes, néha kicsit hamiskás volt, de a hangszíne tökéletesen illet ehhez a számhoz, és nagyon kellemes volt hallgatni. Fülig pirultam, amikor a refrénnél a barna szemű lány helyett, zöld szeműt énekelt.

– Do you remember when we used to sing? Sha-la-la, la-la, la-la, la-la, la-la tee-da – fejezte be a dalt, én pedig elismerő tapsviharban részesítettem. Ha tudtam volna, még olyat füttyentettem is volna.

– Marco, ez fantasztikus volt! – dicsértem, mire ő csak megvonta a vállát.

– Egy hangszerboltban dolgozom, és ott van pár tehetséges munkatárs, akiktől öröm tanulni – mosolyodott el.

Visszarakta a helyére a gitárját, majd leült a földre, és onnan meredt rám. Kicsit kellemetlenül éreztem magam, hogy így felnéz rám, ezért én is lecsúsztam az ágyról a földre. Így körülbelül három méterre voltunk egymástól.

Fogalmam sem volt pontosan meddig ültünk így, de óráknak tűnt. A korábbi cigaretta miatt egyre jobban ellazultunk, és nyíltabban kezdtünk beszélgetni. Az időérzékem teljesen elveszett, szinte mindenről beszélgettünk. Kitárgyaltuk a kedvenc filmjeinket, zenéinket és még az iskoláról is szó esett.

– Hogy a francba nem lehet szeretni a horrort? – hüledezett, amikor arról beszélgettünk milyen filmeket nem szeretünk. – Azok a legjobb filmek! Rémálom az Elm utcában, a Fűrész. Ezek mind fantasztikus filmek. Mondd hogy legalább láttad őket – nézett rám reménykedve.

– Utálom az ijesztő filmeket – ráztam meg tiltakozva a fejem.

– Nem tudod mit hagysz ki. Legközelebb majd megnézzük az egyiket, de majd valami kevésbé ijesztővel kezdünk – ígérte, de nekem csak egy szó ismétlődött a fejemben, és a szívem izgatottan kezdett dobogni, már a gondolatától is: legközelebb.

Úgy éreztük, már ideje volt visszamenni a vacsorára. Marconak kicsit jobban hatott a fű, mert úgy viselkedett akárcsak egy gyerek. Minden képet alaposan megvizsgált és összetapogatott a falon, mintha most látná őket először. Össze-vissza ugrándozott, és az egyik sarkon majdnem feldöntött egy páncél szettet. Én meg csak vihogtam minden mozdulatán. Aztán ismét feltűnt a morcos biztonsági őr, és azonnal lelohadt a mosoly az arcunkról. Elállta a szalon bejáratának az útját, és szigorú tekintettel méregetett minket.

– Kisfaludy úr külön megkért rá, hogy ne engedjem vissza a fiatalembert a vacsorára – tette keresztbe a karját, miközben farkasszemet nézett Marcoval.

– Ugyan már amico, csak szórakozunk! – vigyorgott a nagydarab férfire, majd megpróbált átfurakodni mellette, de az visszalökte őt.

Ekkor Marco olaszra váltott, és vitatkozni kezdett az őrrel, aki szintén olaszul válaszolt. Csak kapkodtam a fejem köztük, olyan gyorsan beszéltek. Nem is gondoltam volna, hogy Marco is tud olaszul. Egy-két perc szócsata után a fiú egy nagyot sóhajtott, és az oldalához csapta a kezét.

– Rendben, viszont a kisasszony hadd menjen, neki valahogy haza kell jutnia – mutatott mosolyogva felém. A fickó megvonta a vállát és elállt az útból, hogy elengedjen, majd amikor elmentem mellette, azonnal visszaállt az előbbi pozícióba, elzárva a srác elől az utat.

Visszapillantottam rájuk. Marco az őr válla felett kukucskált ki, és vidáman integetett.

– Arrivederci! – kiáltotta, majd a férfi visszavezette az emeletre.

Fogalmam sem volt mitmondott nekem, de úgy éreztem fantasztikus estém volt. Ugyan nem sikerült mindenszempontból a küldetés, de legalább összebarátkoztam Kisfaludy Marcoval.

Szervusztok!

Itt is lenne a Róka nyárzáró fejezete. Meg kell mondjak, Marcot egyszerűen imádom!  Remélem tetszett nektek ez a fejezet, ha igen, ne felejtsetek el nyomot hagyni magatok után!

– Liza

A dal, amit Marco énekelt:

https://youtu.be/UfmkgQRmmeE