5 évvel ezelőtt

Már igencsak későre járt, ennek ellenére a Nap még megvilágította a kipirult gyermekarcokat, és felmelegítette a lábunk alatt a homokot. A tó vize csak úgy csillogott, és néha felmorajlott, ahogy egy-egy kacsakő pár pattogás után eltűnt a mélyben. Anya egy színes strandtörölközőn feküdt, és élvezte a Nap utolsó sugarait. Fehér bőréről leperegtek az izzadságcseppek. Ő soha nem barnult le. Apa és én a vízben egy katicás labdával játszottunk. A szél kifújta a kezemből a gumilabdát, és a tó közepe felé terelgette. Éppen elrugaszkodtam az iszapos talajtól, hogy utána evickéljek, de apa megragadta a csuklóm, és inkább ő úszott a mély részre. Anyára pillantottam, akinek csak hűlt helyét leltem azon a színes törölközőn, ahol még az előbb feküdt. Rosszat sejtettem, de igyekeztem elnyomni ezt az érzést, és keresni kezdtem a tekintetemmel, de se a parton, se a távolabb lévő fagyis autónál nem láttam. Apa mindig szemmel tartotta őt, sose tudtam miért, viszont időközben rám is rám ragadt ez a szokás.

– Na, megvan a labda! – jött vissza apa, arcán egy diadalittas mosollyal, miközben magasba tartotta a rakoncátlan tárgyat.

– Anya eltűnt – mutattam a part felé félve. Apa tekintetébe egy olyanfajta érzelem villant, amit addig még soha nem láttam. Rettegés?

Azonnal kifelé kezdett rohanni a vízből, én pedig kétségbeesetten utána. Nem értettem miért ijedt meg ennyire, de ez engem is megrémített.

Amint odaértünk a strandon elfoglalt helyünkre, megjelent anya, nyakában egy kagylós nyaklánccal. Egy szemetes mellett elhaladva kidobott egy kis papírfecnit, de aztán nagy mosollyal odasétált hozzánk.

– Hála az égnek! – sóhajtott fel apa, majd szorosan átölelte anyát, aki csak kikerekedett szemekkel tűrte.

– Miért viselkedsz így, csak ahhoz az árushoz mentem oda, – bökött egy ékszerekkel megpakolt asztal mögött álló férfira. – nem a háborúból jöttem vissza, butus!

– Persze, persze! – rázta meg megkönnyebbülten a fejét.

– Milyent vettél? – furakodtam kettőjük közé, és anya nyakában lógó ékszert kezdtem csodálni. Egy igen szép darab volt, kék kagylók lógtak rajta, középen pedig egy jóval nagyobb fehér.

– Szép, ugye? – bólogattam, majd együtt leültünk a kockás, nagy takaróra, hogy ott együk meg a magunkkal hozott dinnyét.

***

Egy két szobás, pincével felszerelt házban éltünk egy aprócska falu szélén. Éjjelente lehetett hallani a messzi baglyok huhogását, nyáron a szarvasok bőgését, időnként pedig a szomszéd tehenét, amint megelli a kisborjút.

A kertünk hatalmas volt, tele gyümölcsfákkal és ültetvényekkel. Télen hócsatáztunk, vagy angyalkát formáztunk. Tavasszal élveztük a visszatérő életet, és a sok nyíló virágot a mellettünk elterülő mezőn. Nyáron leszedtük a barackot a fáról, és apa mindig felállított egy medencét, hogy a hőségben le tudjuk magunkat hűteni. Anya limonádét kotyvasztott, aminek valahogy mindig gyomirtó íze lett, én pedig a hintaágyban ültem, és barnultam. Ősszel avarba ugráltunk anyával, amit apa később elégetett, és órákig néztük, ahogy a szikrázó tűz az ég felé nyaldos.

Akkor is a rozsdás hintaágyban ültem, és egy kóbor macskát cirógattam az ölemben. Nekünk nem lehetett saját, anya nem szerette az állatokat. Ő a hálószobában volt és aludt, apa pedig a városba ment dolgozni.

Egy idős néni integetett a barna fakerítésünkről túlról, én pedig vidáman, és hangosan visszaköszöntem neki.

– Csókolom!

– Szervusz, aranyom! Anyukád hogy van? – kérdezte, kicsit pöszén, hiszen már nem volt meg minden foga.

– Alszik – válaszoltam, ő pedig bólintott, és integetve tovább állt.

Fél óráig még élveztem a Nap cirógató sugarait, de aztán lépéseket hallottam bentről, úgyhogy befutottam, hogy végre játszhassak anyával, hiszen már egy hete ígérgeti a társast.

– Anya, anya! – kiabáltam, és megrohamoztam a konyhapulton üldögélő nőt. Elsőre mintha észre sem vett volna, csak meredt a semmibe, de amikor a vállát kezdtem böködni, álmosan felém fordult.

– Á, szia Lejla! – mosolygott rám szomorkásan.

– Akkor játszunk? – kérdeztem izgatottan, és a karjánál fogva húzni kezdtem, de ő, mint a cövek, meg sem mozdult.

– Most nem, Nyuszi. Nincs kedvem.

– De tegnap azt mondtad, hogy ma játszunk! – nyafogtam, és bociszemeket meresztettem rá.

– Most nem! – hangja szigorúan csengett, én pedig megadóan a szobámba mentem, és elővettem egy táblajátékot, majd egyedül elkezdtem játszani.

Amikor apa hazaért, egy tíz percre eltűnt, hogy beszélgessen anyával, de aztán elfojtott kiabálások után feldúltan kiviharzott.

– Ezt a makacs libát! – mérgelődött magában, majd amikor meglátott, felvirult az arca, és szorosan átölelt, majd megkért, beszéljek a napomról, én pedig eleget tettem a kérésének.

***

Friss festék szagára és vadonatúj bútorokra érkeztem haza az egyik nap. Anya sisakban főnökösködött két erős ember felett, hogy pontosan hová fúrják az új lámpát. Ez volt a második felújításunk az évben, anyának mindig újabb és újabb ötletei támadtak.

– Kicsit balra! Nem, a másik balra – utasította, miközben az alsó ajkát rágcsálta. Amikor meglátott, elmosolyodott, és szorosan átölelt. – Vigyázz a konyhában, mert eltört egy üveg, nehogy belelépj!

– Igenis! – nevettem, majd elindultam, hogy kifosszam a hűtőt.

Ám nem is én lettem volna, ha végül nem lépek bele az üvegszilánkba. Meztelen talpamba erős fájdalom hasított, majd pillanatok alatt megeredt a vérem, vörösre foltozva az új konyhapadlót. Felszisszentem, anya pedig, mint a villám, azonnal mellettem termett.

– Mondtam, hogy vigyázz! – korholt, majd az egyik új székhez támogatott. Felraktam sérült lábamat egy régebbi darabra, ami a nap végére már a garázsban fog várakozni, hogy valaki megvegye őt.

Kötszert és fertőtlenítőt hozott, majd ellátta az egyre jobban vérző lábamat.

***

Mindig is szerettem a szüleimmel bevásárolni, jó móka volt, ugyanis anya mindig mindenféle ételt megvett, hogy aztán abból majd egy véletlenszerű ételt készítsen otthon. A szabály az volt, ha nem volt a kamrában valamilyen összetevő, akkor anélkül kellett megfőzni, vagy éppen sütni, az adott finomságot, amit egy szakácskönyvből választunk ki csukott szemmel.

Most nem volt vidám a vásárlás, anya szomorúan és álmosan ballagott mellettünk, apa pedig minél gyorsabban végezni akart az egésszel, így siettetett minket.

A hűtős részlegnél rostokoltunk, amikor apa gyorsan elszaladt, hogy hozzon mustárt, engem pedig elküldött, hogy szerezzek ásványvizet. Visszafelé összefutottam apával, így cseréltünk. Ő vitte a vizet, én pedig a mustárt. Ám amikor visszamentünk a felvágottakhoz, nagy ricsajra lettünk figyelmesek.

– Nem mondom el többször, NEM AKARTAM ELLOPNI A SAJTJÁT! – csapta össze a tenyerét minden egyes szó után egy telt, göndör hajú nő.

– Akkor meg miért fogdosta? – tárta szét ingerülten a karját anya, majd nagy lendülettel vissza is ejtette a combjához.

– Mi folyik itt? – lépett azonnal a veszekedők közé apa.

– Kiesett a kosárból a sajt, én pedig vissza akartam adni, de a hölgy azt hitte el akarom lopni – magyarázkodott az idegen.

– Mert így történt! – sikkantotta anya. Egyre több ember állta őket körbe, és figyelte a fejleményeket.

– Hát ez hihetetlen! – forgatta a szemét a nő, majd apa egy két méterrel odébb hívta, és sustorogni kezdtek. A göndör nő végül bólintott, majd egy grimasszal az arcán tovább állt.

– Ugye tudod, hogy nem akarta ellopni a sajtot? – karolta át mosolyogva apa anya vállát, majd a kocsit tolva elindultunk a pénztárhoz.

– Te sem hiszel nekem? – bontakozott ki felháborodva az ölelésből anya, és szigorúan apa szembe meredt.

– Én csak azt mondom...

– Mindegy, hagyjuk a francba, inkább elmegyek – szakította anya félbe, majd egy pillanat alatt elviharzott.

Apa aggódva kémlelte egy darabig, amíg el nem tűnt az utcán. Biztos beül a kocsiba – nyugtáztam magamban, majd folytattuk a bevásárlást.

Tíz perc sem telt el, már megpakolt szatyrokkal battyogtunk a kocsi felé, ami teljesen üres volt. Aggódva apára pillantottam, akinek ugyanolyan arckifejezése volt, mint amilyen nekem lehetett: rémült. Amint bepakoltunk a csomagtartóba, tárcsáztuk anyát, de a kagyló süket volt.

– Biztos otthon van már! – szorította meg biztatóan a kezem, majd gyújtásra kapcsolta az autót, és hazarobogtunk.

Anya nem volt otthon.

Se tíz perc múlva, se egy óra múlva, sőt, még estére se jött haza. Nagyon ideges voltam, és bármikor anyáról érdeklődtem, apa színlelt nyugalommal ígérgette, bármikor itthon lehet. Gyomorgörccsel és sírva aludtam el, azon gondolkozva, vajon anya jól van-e.

Reggel sem volt az ágyam mellett, nem várt egy meleg öleléssel, se reggelivel, se búcsú-puszival, amikor elmentem iskolába. Egész nap idegesen tördeltem az ujjaimat, vagy a ceruzákat. Az aznapi dolgozataim sem szuperáltak, és még egy pohár almalevet is kiborítottam a teremben.

Amikor hazaértem, nagy kő esett le a szívemről, ugyanis láttam az ablakból, anya itthon van. Az öröm nem tartott sokáig, hiszen, amint beléptem a lakásba, meghallottam, amint anya és apa hangosan és gesztikulálva veszekednek. Annyira el voltak foglalva magukkal, nem hallottak bejönni, így észrevétlenül a nappaliba tudtam surranni, hogy kihallgassam őket.

– Kurvára nem csinálhatsz ilyet! – vágta anya fejéhez apa, aki dühtől vöröslő fejjel vágott vissza.

– Felnőtt nő vagyok, azt csinálok, amit akarok, nem kell hozzá az engedélyed!

– És nem gondoltál Lejlára, ha? Felelősséggel tartozol érte, nem tűnhetsz csak úgy el egy napra, mert úgy tartja kedved! – fáradtan roskadt le a kanapéra, és két ujjával a homlokát kezdte masszírozni.

– Lejla nagylány, kibír egy napot nélkülem – legyintett, majd egy, eddig a csuklóján pihenő hajgumival összefogja szőke, kicsit zsíros haját. Apa egy hatalmasat sóhajtott, én pedig úgy döntöttem itt az ideje elvonulnom.

A könnyeimmel küszködve halkan besiettem a szobámba, és az ágyamba vetettem magam, ők pedig csak tovább veszekedtek.

***

Szinte tűkön ülve vártam, hogy végre vége legyen az iskolának. Rég voltam ennyire izgatott, de anya reggel megígérte, hogy eljön értem és elmegyünk fagyizni. Már nagyon vártam, hiszen eszméletlen rég volt az, hogy anyával ketten csináltunk volna bármit is. Eljött a három óra, anya szürke autója pedig megállt a parkolóban. Izgatottan ültem be.

– Szia, Nyuszi! Milyen volt a napod? – kérdezte kedvesen anya, miközben kitolattunk az útra.

– Jó volt, képzeld el, Klári nénivel filmet néztünk!

– Aha...

Ahogy rákanyarodtunk a főútra, majd elhaladtunk a legközelebbi fagyizó melett, kérdőn néztem anyára.

– Melyik fagyizóba megyünk?

– Milyen fagyi? – ráncolta össze anya értetlenül a homlokát.

– Reggel azt ígérted, hogy eljössz értem és elmegyünk fagyizni – magyaráztam.

– Ó! Tudod, ma nem megy, Lejla drágám. Majd talán máskor.

– De anya! Megígérted! – akadékoskodtam.

– Azt mondtam, nem! Érts a szép szóból!

Akkor valami eltört bennem. Nem voltam hisztis gyerek, de akkor toporzékoltam és visítottam. Még soha nem vesztünk össze korábban anyával, de akkor szinte ordítoztunk egymással.

– Mindig ezt csinálod. Megígérsz valamit, aztán meg mégsem tartod be. Az ígéret szép szó, ha betartják úgy jó – sírtam.

– Ebből elég volt! – kiáltott anya, és a fékre taposott. – Szállj ki az autómból, nem hallgatom tovább a hisztidet!

Megszeppenve hallgattam el, de anya nem nyugodott meg. Még párszor indulatosan rám parancsolt, én pedig megbántva kiszálltam a kocsiból. Anya ezután elhajtott. Pár percig vártam, hogy visszajöjjön értem, de nem tette. Újra elsírtam magam, és könnyektől áztatott szemmel indultam meg hazafelé. Körülbelül gyalog egy órára laktunk, ha nem másfél.

Körülbelül húsz percig haladtam zokogva az út mellett, amikor az egyik környékünkön lakó felismert, és hazavitt. Nem kérdezett semmit, valamiért úgy éreztem, tudta mi történt.

Amikor hazaértem, anya könnyáztatott és kipirosodott szemmel fogadott. Szorosan és hosszan megölelt, én pedig újra elpityeredtem.

– Ne szólj erről apádnak! – Ez volt minden, amit aznap mondott nekem. Apa pedig azóta sem tud erről az incidensről.

***

A mama és a papa mosolyogva fogadott, miután anya és apa úgy döntött szeretnének kettesben eltölteni egy hetet, és megkérték őket, vigyázzanak rám. Örültem, hiszen az utóbbi időben csak a veszekedés ment köztünk. Bíztam benne, hogy jót fog tenni nekik is egy kis pihenés.

Anya és az anyukája nagyon hasonlítanak, de ez nem volt meglepő, majdnem minden nő ugyanúgy néz ki anya felén, csak én lógok ki a sorból.

Szilvi gyakran meglátogatott azalatt az egy hét alatt, és mindig magával hozta egy barátját Angyalkát, aki egy nagyon kedves nő volt. Gyönyörűséges barna haja, és porcelán bőre volt. Bohókás ruhákba járt, és mindig mosolygott.

Sziszi egész idő alatt aggódva fürkészett, és mindig kérdezgette, hogy jól érzem-e magam. Természetesen nagyon szuperül voltam, már alig vártam a nyár kezdetét. Anya megígérte, ha év végén ötös leszek matekból, akkor elmegyünk egy nagy családi kirándulásra. Velünk jöhet a mama, papa, Szilvi, és szerintem még Angyalkát is elhívhatnánk.

– Kész az ebéd! – kiáltotta ki az udvarra a nagyi, ahol eddig kártyáztunk. Vesztésre álltam, szóval örültem, hogy abbahagytuk.

Ahogy haladtunk befelé a házba, kicsit lemaradtam a többiektől, így sikerült elcsípnem egy elfojtott beszélgetést.

– Nem tudom mi lesz majd vele, ha elmondják neki, hogy elválnak – csóválta a fejét Szilvi.

– De nem is tudja, hogy beteg a tesód? – suttogta Angyalka, de nem elég halkan. Minden szavukat hallottam, és a szívem hevesebben kezdett dobogni. Rólam beszéltek.

Szilvinek egy testvére van csak, anya. De akkor ezt azt jelenti anya és apa el fognak válni? Azért hagytak itt, hogy ne legyek útban?

– El fognak válni? – sikkantottam a könnyeimmel küszködve, mire a két nő előttem meglepetten hátrafordult. Arcukon kétségbeesés, majd megbánás futott végig.

– Lejla... – nyúlt felém Szilvi, gondolom, hogy megöleljen, de én elugrottam előle, és a házba szaladtam.

– Hova futsz? – kiabálta utánam a nagyi, amikor az emeletre vettem az irányt, de nem törődtem vele. Berontottam a hálószobába, megragadtam a vezetékes telefont, és tárcsáztam anyát. Pár csörgés után fel is vette, és fáradt hangon beleszól.

– Tessék?

– Tényleg elváltok? – szipogtam, majd óráknak tűnő pillanatig csend következett, aztán egy hatalmas sóhaj jött a kagyló túloldaláról.

– Lejla, ilyen az élet, oké? Nem lesz más semmi, mindketten ugyanúgy szeretni fogunk – hangja nyugodt, és törődő volt, de valahogy nem tudott segíteni.

– Kivel fogok lakni? – nem akartam, hogy bármelyik szülőmtől is meg kelljen válnom, de inkább anyával maradtam volna, hiszen apa mindig csak dolgozott.

– Majd otthon megbeszéljük, rendben? Holnap megyünk aláírni a papírokat, utána pedig elmegyünk érted. Négyre ott leszünk, oké? – megráztam a fejem, bár ezt anya nem láthatta. – Minden rendben lesz!

– Anya... – hangom elcsuklott, és kitört belőlem a sírás. – Nem akarom, hogy elváljatok!

– Lejla, le kell tennem. Esküszöm, mindent elmagyarázunk, de most mennem kell. Puszi! – bontotta a vonalat.

Az ajtón kopogtattak, majd Szilvi lépett be. Leültünk az ágy szélére, én hátra dőltem, és csak potyogtattam a könnyeimet.

– Nem tőlem kellett volna megtudnod, ne haragudj! Ami pedig azt illeti, hogy Szabina beteg... Tudod, amikor a nagyi gyógyszereket szed, azért teszi, hogy ne legyen rossz kedve. Anyukádnak is vannak néha rosszabb időszakai, amikor indokolatlanul szomorú.

– De anya nem szed gyógyszert – értetlenkedtem.

– Ez a baj. Ezért olyan levert sokszor. De van olyan, amikor tudod, túlpörög, és sokat vásárol. Bipoláris zavarnak hívják, és kezelni kéne, de Szabina abbahagyta, mert azt hiszi jól van – Szilvi is mellém feküdt. – Ezért valószínűleg nem lakhatsz vele, a bíróság nem hiszi, hogy... biztonságos.

– Micsoda? – pattantam fel az ágyról, és a körmömet kezdtem rágcsálni, pedig rég leszoktam róla. – Nem értem – ráztam meg a fejem.

– Tudom, bonyolult. A lényeg az, apukáddal fogsz lakni, és csak ritkábban fogsz Szabinával találkozni – mellém lépett, és szorosan átölelt. Viszonoztam az ölelést, majd újra sírni kezdtem. Rengeteg kérdésem volt még, ám csak hüppögtem, és egy mukkot sem tudtam kinyögni.

***

Komor tekintettel érkeztek meg értem anyuék. Mindketten elmotyogtak egy sziát, majd csendbe borult az autó, a rádió sem szólt. Amikor hazaértünk, anya szó nélkül kiszállt az autóból, és beviharzott a házba. Apa egy hamiskás mosollyal fordult hátra.

– Összepakoltuk a holmijaidat, holnap jön a költöztető autó. Egy szép lakást találtam a városban, egy-két órára innen. Minden második hétvégén meglátogathatod anyukádat, de azon kívül nem igazán találkozhattok – éppen szólni akartam, amikor így folytatta. – Sajnálom, hogy így alakult, de ígérem, jó lesz nekünk a nagyvárosban is!

Némán bólintottam, majd apával együtt bementünk a házba. Anya a kanapén ült, egy pohár bor társaságában, és a tévét nézte. Egy csinos, ugyanakkor visszafogott ruha volt rajta. Régen imádtam ezt a dresszt, ám most csak arra tudtam gondolni, hogy ebben váltak el, így a szememben teljesen elvesztette régi báját.

Anya rám mosolygott, majd intett, üljek le mellé. Belesüppedtem a bőr kanapéba, ami nyáron mindig a combomra ragadt, majd anya vállára hajtottam a fejem.

– Sajnálom, Nyuszi, hogy ez lett a vége – sóhajtott fel, majd csatornát váltott. – Jó lesz neked apával, én pedig sok-sok mókás dolgot kitalálok, hogy legyen mit csinálni, ha jössz. Oké?

A könnyeimmel küszködve bólintottam, majd még szorosabban odabújtam hozzá. Nem viselt parfümöt, egy kicsit cigiszaga is volt, de azt elnyomta bőre különleges illata. Fogalmam sincs mennyi ideig voltunk így, de hamar elnyomott az álom.

***

Pár hónapja éltünk kettesben apával egy, a nagyváros úrias részében. A házunk tágas, modern és üres volt. Az új iskolámban csak beképzelt gyerekek jártak, de apa szerint, jó lesz ott nekem, legalább nem fognak kihasználni. Ezt nem teljesen értettem miért mondta, ám nem is sokat gondolkodtam rajta. A szomszédjaink kedvesnek tűntek, és minden héten elmentünk apával vacsorázni egy puccos étteremben.

Viszonylag boldog voltam, de minden egyes nap hiányzott anya, és ez a hiányérzet csak akkor csillapodott egy kevéske időre, ha vele lehettem. Piknikezni, görkorcsolyázni és vásárolni mentünk. A nap végén megettünk egy-egy gombóc fagyit, majd megbeszéltük mit csinálunk legközelebb. Legalábbis ez volt a menetrend az elején, azóta anya egyre szomorúbb lett és nem volt semmihez kedve. Amikor legutóbb nála voltam, csak csendben feküdt a kanapén, én pedig a fotelben néztem a tévét. Apa este értem jött, anya pedig fel sem kelt az ágyból. Aggódtam értem, amit apának is elmondtam.

– Majd szólok Szilvinek – válaszolta.

Pár nap múlva egy ködös estén apa egy telefonhívást kapott. Az idegen szám vészjósló volt, de ő gond nélkül felvette.

– Haló? – szólt bele akagylóba. Végig az arcát figyeltem, ami fokozatosan egyre komorabb lett, majdpár perc múlva tárgyilagosan elbúcsúzott, és félve rám emelte a tekintetét. –Lejla, anyukádnak balesete volt.