Lesokkolódva álltam egy helyben, miközben Katalin izgatottan tapsikolt, és a nyakamba ugrott. Szorosan a karjaiba zárt, és úgy ujjongott továbbra is a fülembe. Apát kerestem a szememmel, hogy kimenekítsen onnan, vagy legalább magyarázatot adjon, de sehol nem láttam. Katalin körméről az arcomra is került a lakkból.

Eltoltam magamtól, majd se szó, se beszéd felszaladtam a szobámba és bevágtam magam után az ajtót. A sírógörcs kerülgetett. Megpróbálkoztam azzal, hogy erősen megcsípem magam, hátha ez csak egy rossz álom, de várhatóan semmi sem történt.

Pupák kíváncsi szemekkel fürkészett az ágyamból. Odaugrottam hozzá, és szorosan magamhoz öleltem, arcomat a szőrébe temettem.

– Minden elcsesződött! – szipogtam. Pupák, jó barát módjára lenyalogatta arcomról a könnyeket, és egy kevés körömlakkot, aztán a hónom alá fúrta a fejét. Mindig ezt csinált, ha meg akart vigasztalni.

Kopogtak az ajtómon, majd Katalin dugta be a fejét a szokásosan rendetlen szobámban. Arcán zavartság tükröződött.

– Minden oké? – kérdezte, mintha tényleg érdekelte volna.

– Menj ki! – fordítottam neki hátat, majd az oldalamra feküdtem.

– Figyu... – kezdte, de én belé fojtottam a szót.

– Tűnj már el! – kiáltottam rá. Léptek zaja, majd az ajtó halk csukódása, csak ennyit hallottam, mielőtt sírva fakadtam.

Még soha sem kiabáltam Katalinnal, általában a passzív agresszió híve voltam. Éreztem, hogy ezzel túl lőttem a célon, de annyira feldúlt voltam, hogy abban a pillanatban csak egyedül akartam maradni. Tisztában voltam vele, hogy gyerekesen viselkedtem. Talán nem örülök, hogy terhes lett, de nem volt szép dolog tőlem. Úgy tűnt meg akarta tartani a gyereket, de vajon apa is ezt akarja? Furcsa volt belegondolni, hogy lehetne egy kistestvérem, hiszen egész életemben egyke voltam. Nem voltam benne biztos, hogy el tudtam volna viselni egy ordítozó csecsemőt. Katalin így is elég kibírhatatlannak bizonyult, aztán ha előjönnek belőle a terhességi hormonok, már biztos teljességgel kibírhatatlan lesz.

A hónapok alatt felgyülemlett szomorúság és feszültség előtört belőlem, és végeláthatatlanul zokogtam. A sok dráma Marcival kapcsolatban, a titkolózás, Katalin és az iskolai stressz. Régen nem sírtam már, jó volt kiereszteni a gőzt.

Majdnem háromnegyed óra telt el, mire meg tudtam magam nyugtatni. Kintről a Family Frost-os autó csilingelése hallatszott, nekem pedig valamiért az jutott eszembe, hogy májgombócot kellene vennem.

A gondolataim Samu és Blanka felé terelődtek. Egy kicsit nehezteltem a lányra, hogy a hátam mögött összejött vele, de legfőképpen magamra voltam mérges, amiért hazudtam neki. Fogalmam sem volt mit tegyek, nem akartam, hogy tudjanak róla, hogy láttam őket. Féltem, hogy eltitkolnák előlem, hiszen Blanka sejthette, hogy nem örülnék a kapcsolatuknak. Aggódtam, hogy Samu ezentúl hanyagolni fog, és újra az a magányos kislány leszek, aki egykor. Számítanom kellett volna rá, hogy valamikor szerez magának valakit, hiszen rendes srác. Magam sem tudtam, hogy akkor miért éreztem így.

Ingerülten átfordultam a másik oldalamra. Pupák időközben átfeküdt az ágy másáik végére, de onnan is ugyanolyan kíváncsisággal méregetett. Ekkor újra kopogtak, most apa nyitott be, majd ült le az ágyam szélére.

– Szia Tökfej! – bökte meg a vállamat. Fújtattam egyet.

– Menj ki! – suttogtam dühösen.

– Nem az ő hibája, hogy terhes lett, ezt te is tudod – vette elő az egy fokkal diplomatikusabb hangját. Kis híján felhorkantottam. – Talán jobb lenne, ha bocsánatot kérnél tőle, nagyon megbántottad.

Nem válaszoltam. Apa felsóhajtott, majd kiment a szobából. Az ajtóban visszafordulva még ezt monda:

– Nem fog megváltozni semmi, oké? – küldött felém egy szeretetteljes pillantást, majd kilépett, és becsukta az ajtómat.

***

A suliban hamar tudomást szereztek Katalin terhességéről, hiszen kirakta instára, ahogy egy csecsemő-cipővel pózol a következő szöveggel:

„Just when you think you know love, something little comes along to remind you just how big it really is. #babyisontheway #terhes #bovulacsalad"

– Ez igaz? – nyomta az arcomba a telefonját Samu, Katalin posztjával a képernyőn. Felnyögtem.

– Inkább vidd el a képemből, látni sem akarom.

– De ez biztos? Voltak orvosnál? Hátha csak vaklárma. – Vigasztalóan a vállamra tette a kezét. Kedves volt tőle, de nem sokat segített.

Megvontam a vállam, majd az asztalra hajtottam a fejem, és a fejembe húzta a csuklyát.

– Csak meg akarok halni – siránkoztam.

– Azért ne vidd túlzásba – nevetett fel.

Blanka nem volt velünk, a fiú szerint otthon maradt, mert nem érezte jól magát. Nem viselkedett másképp, nem ragyogott fel a szeme, ha a lányról beszélt, és nem is bambult el percekre, mint azok, akik szerelmesek. Furcsa volt, mert korábban még attól is elpirult, ha szóba jött a lány, most pedig, hogy összejöttek, minden újra normálisnak tűnt körülötte.

Idővel becsengettek, az osztály többi tagja pedig helyet foglalt. Kémia óránk volt, ami azt jelentette, hogy a tanár két pillanaton belül becsörtet a terembe laborköpenyben és védőszemüveggel a fején. Nem mintha kísérleteznénk, de mindig ilyen cuccokba jött be, de senki nem tudja az okát. Talán így menőbbnek érezte magát.

– Sziasztok! – köszönt vidám hangsúllyal, majd óvatosan lerakta a könyveit a tanári asztalra, mintha valami kísérleti eszköz lenne, ami a legkisebb lökéstől is felrobbanna. Milyen jó is lenne!

Belekezdett az aznapi anyag magyarázásába, de én nem tudtam figyelni. A padon lévő karcolásokat és firkálásokat mustráltam. Itt egy pénisz, ott egy trágár szó. Nahát, ezen a nemi szerven még szőr is van!

– Ott a kisasszony a hátsó sorban! – kiáltotta a tanár, és rögtön felemeltem a fejem. Egyenesen rám mutatott.

– Én? – kérdeztem meglepetten. Nem mintha másra mutatott volna, de a kérdés reflexből jött.

– Mennyi ebben a képletben a magnézium oxidációs száma? – mutatott a táblán szereplő egyenletre. Nagyot nyeltem. Semmit nem konyítottam a kémiához, Samu segítségével bukdácsoltam valahogy át. Fogalmam sem volt miről beszél.

– Nem tudom – pirultam el.

– Gondoltam – motyogta az orra alatt, majd valaki mást szólított fel. Újra a rajzokat kezdtem fürkészni, de nem sokáig, mert Samu bökött oldalba.

– Valamit el kell mondanom – suttogta. – Várj, inkább leírom – tépett ki egy darabot a füzetéből, és körmölni kezdett, majd elém csúsztatta a lapot.

„Voltam egy randin Blankával"

Szerepelt a papírkán, én pedig nem tudtam mit mondjak. Azt, hogy tudom? Vagy lepődjek meg? Megnyugodtam, hogy nem titkolta el előlem, de nem tudtam mit válaszoljak.

– Kérlek, ne legyél dühös – susmogta, de nem válaszoltam semmit.

– Hé! – kiáltott hátra ismét a tanár – Igazán kijöhettek felelni, ha nagyon beszélni akartok – fenyegetőzött.

– Nem, köszönöm Tanár úr, remekül megvagyunk – válaszolta lazán Samu, mire többen felkuncogtak. A férfi vetett rá egy szigorú pillantást, majd mintha mi sem történt volna, folytatta a tanítást.

– Egy gyökér vagy – suttogtam neki, ő pedig hangosan felnevetett.

– Na most már elég! – kiáltotta, majd felénk trappolt, és lecsapott mindegyikünk elé egy-egy papírlapot.

– Írják le, mit vettünk múlt órán! – utasított.

– Hát ezt megszívtuk – kuncogott Samu, miután a tanár visszatért az osztály többi részéhez.

Samuval szünetben megbeszéltük a dolgokat, elmesélt mindent. Nagyon jól érezte magát Blankával, és szeretné megismételni. Elmondtam neki, hogy félek, majd hanyagolni fognak, de a tőle telhető legbiztosabban megerősített, hogy ez nem fog megtörténni. Megígérte, hogy attól még, hogy együtt vannak, ugyanúgy a legjobb barátom marad. Megnyugodtam, és beláttam, felesleges volt aggódnom emiatt.

***

A hét többi része hamar eltelt, a sok gond mellett teljesen megfelejtkeztem a találkozónkról Marcoval. Péntek este ugrott be, amikor bekövetett Instán. Kicsit ideges is voltam, hiszen nemcsak egy randi-szerűség előtt álltam, de küldetésem is volt. Bizonyítékot kellett találnom Kisfaludy ellen, ami nem ígérkezett valami egyszerű feladatnak. Erősen el kellett nyomnom a felszínre törő bűntudatom, amiért ilyen csúnyán átverem Marcot, de próbáltam a célra összpontosítani.

Felvillant a telefonom képernyője, és az Instagram logója bukkant fel.

*marco_k. üzenetet küldött neked*

Izgatottan nyitottam meg, majd kalapáló szívvel olvasni kezdtem.

marco_k.: szia, remélem nem baj, hogy egy kicsit kutakodtam utánad. nem vagy fent fbn )):

én: ott könnyen le tudnak nyomozni...

marco_k.: haha igaz

* marco_k. éppen ír*

marco_k.: elmenjek érted szombaton?

én: ühm, persze. mikorra?

marco_k.: hatra. és ne aggódj, kiderítettem a címed ;)

én: félek...

***

Alig fogtam fel, de eljött a szombat délután. Csinosan felöltöztem, majd hat előtt pát perccel csengettek. Szinte rohantam el az ajtóig, annyira izgatott voltam.

– Hova mész? – állított meg apa, amikor már épp készültem kilépni az ajtón.

– Átmegyek Marcohoz, ha nem baj – válaszoltam, mire ő meglepetten megemelte a szemöldökét.

– Jó napot Ervin bá'! – intett az ajtóból apának a fiú. – Időben hazahozom, esküszöm – tette játékosan szívére a kezét.

– Tízre itthon – kacsintott, majd visszament a konyhába.

Marco mellé csapódtam és a kocsija felé sétáltunk. Apa laza volt ilyen téren, nem féltett annyira a fiúktól, tudta, hogy meg tudom védeni magam. Inkább anya volt az, aki fegyvert fogott volna a srácokra, akikkel egyszer is szóba álltam.

Egy sötétkék, régi típusú bogarat vezetett a srác. Egy kicsit megnyekkent alattunk, amikor beszálltunk, aztán pöfögött egy keveset, amikor a fiú gyújtására kapcsolta, de végül engedelmesen elindult. Kisfaludy könnyen megengedhette volna, hogy egy új autót vegyen a fiának, de Marco ragaszkodott ahhoz, hogy a saját pénzéből vásárolhassa meg élete első autóját. És mivel már volt munkahelye, ez hamar bekövetkezett.

A rádióból Green Day szólt, kicsit recsegett, de Marco ugyanolyan lelkesedéssel énekelte, mintha egy koncerten lett volna. Hangja kellemesen olvadt egybe Armstrong hangjával. Szívesen hallgattam, ahogy énekel, közben mosolyogva figyeltem, hogy dobol a kormányon, az én lábam is járt az ütemre. Néha lehunyta a szemét, hogy még jobban beleélje magát a dalba, ilyenkor szigorúan rászóltam, hogy az utat figyelje.

– Ne haragudj, ez valamiért ilyen reflex szerű – nevetett fel zavartan.

– Nem haragszom, egész aranyos, de kérlek, vezetés közben próbálj uralkodni magadon – Marco halványan elmosolyodott, és a későbbiekben egyszer sem hunyta be a szemét.

Nem lakott messze tőlünk, tíz percen belül megérkeztünk.

– Remélem szereted a shusi-t, mert a pizzát odaégettem – nevetett fel, mikor kiszálltunk az autóból. – Ironikus, nem? – nyitotta ki előttem a bejárati ajtót.

– Ezt a szégyent! – ironizáltam, majd ahogy beléptünk a házba, két hatalmas kutya indult meg felénk. Felsikkantottam, majd a következő pillanatban már a földön találtam magam.

– Cazzo, Adolf! – kiáltotta Marco szigorúan, és elhúzta a nyakörvénél fogva az egyik dobermannt, de a másik, még mindig a mellkasomon állt, és úgy szagolgatott. Pár pillanatig, még gyanakvóan meredt rám, majd leszállt rólam, és színpadiasan odébb sétált. Megilletődve álltam fel, majd poroltam le magamról a mancs nyomokat.

– Ne haragudj, megütötted magad? – kérdezte Marco aggódva, miközben próbálta kitessékelni az udvarra a kutyákat. Megráztam a fejem.

– Megvagyok. De várj, jól értettem, hogy az a kutya neve, hogy Adolf? Mint Hitler? – néztem rá hitetlenül.

Felnevetett, majd a nappaliba vezetett. A kutyák már a teraszról néztek befelé. Mind a kettő teljesen ugyanúgy nézett ki. Felnyírt fülek, kíváncsi tekintet, barna folt a mellkason. Csak a nyakörvük színe különböztette meg őket.

– Ne is mondd, apa találta ki – nézett rá a kutyusra, mire az nyomban izgatottan csóválni kezdte a farkát.

– Ó! – csak ennyit tudtam kinyögni, hiszen belegondoltam, hogy mit gondolna erről Marci. – Csak azt ne mondd, hogy a másik meg Sztálin! – forgattam meg a szemem szórakozottan.

– Majdnem, ő Benito – mutatott a zöld nyakörvesre.

– Jó nehéz – húztam el a számat, és megsimogattam a kulcscsontomat, amire ránehézkedett a kutya.

– Ne haragudj, azt hittem a kertben vannak. De azért remélem nem ijedtél meg nagyon – könyökölt játékosan oldalba.

– Kisebb kutyához vagyok szokva. Meg tudnák enni Pupákot! – Felnevetett.

– Na gyere, együnk! – fogta meg a kezem, és húzott át a másik helyiségbe.

Míg a nappali inkább retro stílusú volt, addig a konyhát modernek lehetett mondani, mintha csak az Ikeában lettem volna. Krémszínű szekrények, a halványszürke pult, és egy sziget a konyha közepén bárszékekkel. Marco kivette a hűtőből a nyers halat, majd leültünk.

– Hol vannak a tesóid? – kérdeztem, meglepőnek találtam a nagy csendet, ami körülöttünk uralkodott. Úgy képzeltem két kisgyerek nagy zajt tud csinálni.

– Végül anyuék elvitték őket is – válaszolta, majd felkapta a fa pálcikákat, és enni kezdett.

– Én sose tudtam azt használni – böktem az evőeszközre.

– Megtanítsalak? – kérdezte izgatottan. Bólintottam. – Rendben, akkor fogd itt meg az egyiket.

Marco óvatosan, és türelmesen vezetett be az evőpálcika rejtélyeibe, aminek köszönhetően, hamar megtanultam használni. Egy kicsit direkt bénáztam, csakhogy hozzáérjen az ujjaimhoz, hogy a megfelelő pozícióba helyezze. Időközben bekapcsolta a hangszórókat, és kellemes zene töltötte be a konyhát. A The Cure-tól ment az Inbetween Days. Egymásra mosolyogtunk, és csendben megettük a nyers halat. Nem volt kínos a némaság, egyszerűen egyikünk sem akart evés közben fecsegni. Magyar ember evés közben nem beszél, vagy valami ilyesmi. Mire végeztünk lement két szám is. A harmadik ismerős volt, ám elsőre nem ugrott be mi ez, egészen addig, amíg Marco fel nem pattant, és kezdte énekelni a refrént.

– I hope that someone gets my, I hope that someone gets my – perdült táncra.

Nevetve figyeltem, amikor megfogta a kezem, és engem is odahúzott maga mellé. Fittyet hányva a dal ritmusára magához ölelt és egy lassú, már keringőnek mondható táncba kezdett. Egy kicsit kellemetlenül éreztem magam, hiszen soha nem voltam semmilyen intimebb helyzetben senkivel, persze azt leszámítva, hogy egyszer véletlenül Samu lesmárolt. A gyomromban lepkék százai bújtak elő bábjaikból, hogy szárnycsapkodásaikkal felforgassák az egész bensőmet. Jobban magamhoz szorítottam a fiút, ő pedig vállamra hajtotta a fejét. Hallottam, hogy szaporábban veszi a levegőt. Mélyen beszívtam parfümének erős illatát, ami keveredett bőrének illatával, ellenállhatatlan aromát alkotva.

Egy hatalmas villámcsapás, majd utána az ég dörgése zökkentett ki minket, ebből a romantikus helyzetből. Ijedtemben ellöktem magamtól a srácot, aki csak értetlenül meredtem rám. Időközben az eső is megeredt, a szél tombolt és percről percre sötétedni kezdett az ég. A kutyák ugatni kezdtek, majd az üveget kaparni.

– Nem baj, ha beengedem őket? – bökött az ajtó felé. Megráztam a fejem, majd leültem a nappaliban lévő, barnás kanapéra. Marco kitárta a teraszajtót, mire a két kutya becsörtetett a nappaliba, és megrázták vizek szőrüket. A zöld nyakörves, azt hiszen Benito, azonnal előttem termett, és izgatottam szaglászni kezdett. A másik eb nyugodtan foglalta el a kanapé többi részét. Marco, amint belépett, és látta, hogy a kutya a díványon terpeszkedik, nevetve megforgatta a szemét, majd füttyentett, mire, valószínűleg Adolf, lepattant a földre, és a karosszékbe helyezkedett el.

– Na, és honnan jöttek apukádnak ezek a nevek? – kérdeztem a fiútól, amikor az lehuppant mellém. Magamban próbáltam nyugtatni magam, és elterelni a figyelmem a kint tomboló viharról, nem akartam bepánikolni, és egy életre elijeszteni magamtól a fiút.

– Igazából én sem tudom. Három éve vette őket apa, és neki valahogy evidens volt – nevetett fel, majd zavartan beletúrt a hajába. – Anya persze nem örült, jól össze is vesztek rajta. Spoiler: végül az lett, amit apa akart.

– Ez mondjuk kicsit furcsa, már bocsi.

– Tudom, csak akkor még nem igen akartam apát megkérdőjelezni. – vonta meg a vállát. – Sokáig volt a példaképem, és mindig az elismerésére vágytam. Így hát bármennyire is volt furcsa, de beletörődtem, hogy diktátorokról nevezzük el a kutyáinkat.

– Apukád sokat vár tőled?

– Régebben igen. Azt akarta, hogy én is politikus legyen. Mivel érdekelt a töri, azt gondoltam, miért ne? Aztán kiégtem a tanulásban, felvettek a hangszerboltba, és már nem akarok mást csinálni. Vagyis de, azt inkább hagyjuk – pirult el halványan, én pedig elvigyorodtam.

– Naa – csimpaszkodtam bele a karjába, és kicsit húzni kezdtem. – Mondd el!

– Ki fogsz nevetni.

– Dehogy is! Soha nem nevetnélek ki – mosolyogtam rá, mire Marco kétkedve felhúzta a szemöldökét.

– Kérlek! – néztem rá kiskutya szemekkel. Marco megforgatta a szemét, majd felnevetett,

– Jól van, töri tanár szeretnék lenni.

Marco valószínűleg azonnal észrevette az arcomra kiült meglepetést, bármennyire is próbáltam leküzdeni, mert azonnal elnevette magát.

– Tudtam, hogy ilyen fejet fogsz vágni!

– Én nem... De hát ez tök jó! – lelkesültem fel. – Ez tényleg szuperül hangzik, Marco!

– Hát köszi – vonta meg szerényen a vállát.

Ekkor egy újabb villám csapott le, majd mennydörgés. Ijedten összerezzentem, majd felhúztam a térdeimet és átkaroltam őket. Csak ne most, csak ne most!

– Minden rendben? – kérdezte Marco aggódva. Megérintette a vállamat, amitől megint csak megremegtem, ő pedig elkapta a kezét.

Bólogattam, próbáltam meggyőzni, ám amikor újabb és újabb villámok cikázták át az eget, majd utánuk fülsiketítő mennydörgés következett, a hülye is észrevette volna, hogy mindenhogyan vagyok, csak nem jól. Reszkettem és sírni kezdtem. Újra láttam azokat a borzalmas képeket, amiket igyekeztem elfelejteni. Fehér, kórházi ágy, rajta pedig egy alig lélegző, darabokra zúzott test.

– Ugye nem pánikrohamod van? – kérdezte ijedten Marco és egész testével felém fordult.

– Semmiség – ráztam meg pityeregve a fejem.

– Mit tudok csinálni? – állt fel a helyéről tettre készen.

– Nincs valami szoba, ahol nem hallatszik ennyire a vihar? – Alig bírtam kinyögni a szavakat.

Marco bólintott, majd kézen fogva felvezetett az első emeletre. Amikor becsukta mögöttünk az ajtót, mintha nem is lett volna odakint vihar, annyira csend lett. Rögtön megnyugodtam.

– Köszönöm! – öleltem meg, ami elősör kicsit meglepte, hiszen izmai megfeszültek, de gyorsan reagált, és ellazulva szorosan visszaölelt.

– Semmiség. Apa irodája teljesen hangszigetelt – magyarázta, bennem pedig megállt az ütő.

Ez itt Frigyes irodája volt. Észre sem vettem, hogy ide jöttünk be. Leplezett izgalommal mértem fel a terepet, készen arra, hogy az egész helyet átforgassam. Marco leült a parkettára, majd hátát a falnak vetette. Én is hasonlóan cselekedtem. Jó közel húzódtam hozzá, megnyugtatott, hogy van mellettem valaki. A kezem után nyúlt, majd összekulcsolta ujjainkat. Ekkor egy ismeretlen dallamot kezdett el dúdolni a srác, majd pillanatokkal később vidáman énekelni kezdte.

– And it's two four six eight, never too late. Me and my radio trucking on through the night – még mindig úgy gondoltam, hogy szép hangja van, háttérzene nélkül is kellemes volt hallgatni.

– Mi ez a szám? – kérdeztem halkan, amikor befejezte.

– Ez apa kedvenc száma, a 2-4-6-8 Motorway. Mielőtt fontos ember lett volna belőle, mindig ezt dúdolta. Ez volt a csengőhangja, minden út során legalább kétszer végighallgatta, és még anyuval az esküvőjükön is ez szólt – mesélte, miközben fülig ért a szája.

Oké Lejla, koncentrálj! Itt vagy az irodában, csak ki kell küldened egy pár percre Marcot, hogy körül tudj nézni – vázoltam fel magamban a tervet. Hogy mekkora liba vagyok! Marco mindent megtesz, hogy én jól érezzem magam, erre éppen az apja irodáját tervezem átkutatni. Bűntudat mardosott, de ugyanakkor kötelességem is volt.

– Hozzak neked valamit? – simogatta meg hüvelykujjával a kézfejem. Itt az alkalom!

– Öhm, igen. Van e itthon... – gondolkodtam el. – narancs?

– Van.

– Tudnál nekem facsarni egy keveset?

– Persze. – bólintott, majd felugrott a helyéről és mielőtt kisétált volna, aggódva visszanézett rám. – Te meg leszel addig nélkülem? – húzta huncut mosolyra ajkát.

– Valahogy csak kibírom – válaszoltam játékosan.

Amint becsukta maga mögött az ajtót felpattantam és elkezdtem felkutatni a helyiséget. Egy kicsit még émelyegtem, de igyekeztem tisztán gondolkodni. Egy kis idő után be kellett látnom, hogy nagyjából fogalmam sem volt mit keressek, vagy hol. Előszedtem a zsebemből a telefonom, kikerestem Marci új számát, mert azt nem töröltem ki, majd tárcsáztam a srácot.

– Ki az? – szólt bele gyanakodva két csörgés után.

– Lejla vagyok, segítened kell, itt vagyok a...

– Mi a franc Lejla? Nem megmondtam, hogy csak arról a telefonról hívhatsz, amit adtam neked? – szakított félbe. Szinte láttam, ahogy elönti a méreg.

– Figyelj rám! – mondtam egy kicsit indulatosabban. – Itt vagyok Kisfaludy irodájában, nincs sok időm. Mit és hol keressek? – csend lett a vonal végén, majd óráknak tűnő pillanatok után megszólalt.

– Az asztal alatt lenni kell egy széfnek. Fogalmam sincs mi lehet a kódja, próbáld meg születési dátumokkal, vagy ilyesmi. Ha abba nincs semmi, akkor csak nézd át a papírjait – utasított. – Most leteszem, és többet ne hívj ezen! – bontotta a vonalat. Visszaraktam a zsebembe a telefont, majd az asztal alá buktam.

Egy négy számkódos,egyszerű széfet helyeztek oda. El is bizonytalanodtam, hogy talán nincs issemmi fontos benne, annyira hétköznapinak tűnt. Először Marco születési évévelpróbálkoztam, de nem történt semmi. Kipróbáltam még pár másik számsort, ámegyiknél sem nyitódott ki. Sürgettet az idő, kezdtem kétségbeesni. Aztánelőrukkoltam a legvadabb ötlettel. Kettő, négy, hat, nyolc. A zár kattant, énpedig menten megnyugodtam. Óvatosan nyitottam ki, nehogy zajt csapjon. Egyfekete notesz lapult benne. A gerince meggyűrődött, és egy gumival zárták le.Már éppen nyúltam volna be érte, hogy tüzetesebben megvizsgáljam, amikor islépteket hallottam kintről. Amilyen gyorsan csak tudtam becsuktam a széfet,majd szinte visszaugrottam a helyemre. Ebben a pillanatban lépett be Marco,kezében egy pohár, frissen facsart narancslével.