– Sziasztok! – huppant le mellénk Samu az ebédlőben zöld tálcájával, rajta a jócskán megpakolt krumplipürével.

Aznap nem viselt szemüveget, és hullámos haját is hagyta a szeme elé hullani. Kicsit furcsa volt így látni. Az utóbbi időben mintha több energiát vitt volna bele a kinézetébe. Már nem jelent meg kócos hajjal, vagy három napig ugyanabban a pólóban. Sokkal igényesebb lett magára, és ez nem csak az új parfümje árulta el. Tegnap megemlítette, hogy elkezdett egy könyvet olvasni. Egy könyvet! Samu, aki még a kötelezőolvasmányokat sem nyitotta ki. Megváltozott, és minden jel arra utalt, hogy ez Blankának köszönhető. A lány említette meg korábban, hogy szeret olvasni, hogy szereti ha egy férfinak erős a parfümje, vagy ha igényes magára. Természetesen nem így sorolta fel, egyszerűen idővel kibökte ezeket. Samu persze megjegyezte ezeket és megváltozott. Hamar észrevettem, hogy néha már kétségbeesetten igyekszik elnyerni a lány figyelmét, de mintha Blanka észre sem venné. Néha el-elpirult, amikor a fiú bókolt neki, de különösebb érdeklődést nem mutatott az irányába.

Őszintén, nem gondoltam volna, hogy Blanka Samu esete lenne. Eddig minden barátnője hangos és figyelemkedvelő volt. Valaki olyan, aki a társaság közepe és szabadidejében inkább bulikba jár, mintsem máshová. Persze egyik ilyen kapcsolata sem volt komoly, vagy tartott tovább mint két hónap. Blanka ezeknek a lányoknak a szöges ellentéte volt. Legtöbbször csendes, és egyáltalán nem nagyképű, mint azt egy külső személő gondolta volna, amikor még Marcival és a régi barátaival lógott.

Egy kicsit aggódtam a barátomért, ám egyelőre nem akartam nagyon beleavatkozni a dolgaikba. Figyeltem, de nem szóltam közbe.

– Hihetetlen a kaja, amit itt adnak – sopánkodott a szőke fiú – Szerintem még a Gulagon is jobb koszt volt. – Piszkálta meg az ebédét a villájával, miközben fintorogva figyelte, ahogy a kicsit zöldes krumpli szétfolyik a tányéron.

– Anyám biosz tanárhoz akar küldeni – folytatta a panaszkodást Blanka.

– Miért? – kérdezte a fiú, és eltolta maga elől az ebédjét, a lány gondterhelten felsóhajtott.

– Félévkor kettes voltam belőle, és anyunak azt mondtam azért, mert nem jól tanít a tanár. Erre ő azt mondja, akkor járjak külön órákra – hangja felháborodottan csengett.

Az osztály választhatott, hogy kémiát, vagy biológiát szeretne tanulni, mi pedig Samuval egyértelműen a kémiát választottuk, hiszen az előző tanár folyton elaludt órákon, és szinte bármit lehetett csinálni. De ez sajnos az igazgató fülébe jutott, és végül eltanácsolták őt, helyére pedig egy lelkesebb fiatal férfit vettek fel. Vele sem volt sok gond, ám komolyan vette a hivatását, és nem érdekelte, hogy az osztály nagy része nem szeretne kémiából érettségizni. Mindent leadott, és számon is kért.

– Felajánlanám, hogy segítek, de nem értek hozzá – mosolygott a lányra bánatosan Samu.

Blanka mintha szólni akart volna, de aztán meggondolta magát, és nekilátott, hogy elfogyassza az otthon elkészített szendvicsét. Én is falatozni kezdtem a pár utcával odébb vett gyümölcssalátám. Általában Katalin főz ránk, de most jóga táborban van, és egy hétig nincs otthon. Sokakat meglep, hogy mostohaanyám egyáltalán tud főzni, de nagyon jó szakács. Én is csak nagyokat pislogtam, amikor beköltözött hozzánk, és délben ínycsiklandó illatok szállingóztak ki a konyhából. Igaz, hogy általában a lehető legegészségesebb ételeket főzni, és esélytelen, hogy egyszer pizzát süssön, de még így is sokkal jobb, mint amikor régen apával gyorskajákon és zacskós levesen éltünk.

– Jaj, anyu elkezdett random politikai cikkeket megosztani – nyögött fel Samu, miközben a telefonját bámulta. – Ha így folytatja, őt is letiltom.

Blanka felkuncogott, én pedig csak megforgattam a szemem. Samu nagy heppje, ha valaki sok érdektelenséget oszt meg Facebookon, azt letiltja. Így járt a nagyija is, miután számos receptes blogot és cikket tett közzé. Szegény nő nem értette, miért nem tud írni az unokájának szülinapjakor. Samu letudta annyival, hogy biztos elromlott a platform. Szerencsétlen azóta azt meséli a barátnőinek, hogy nála nem jó a „fászbuk".

A tekintetem az ebédlő túloldalán ücsörgő ifjabbik Virágra tévedt. A barátai nevetgéltek, ám ő nem beszélt sokat. Vörösesszőke haja rövidre lett nyírva, és bátyjával ellentétben, ő a lezser és kevésbé divatos ruhákat részesítette előnyben. Tekintete szomorúan a földet pásztázta. Talán Róka volt az egyetlen, akivel jó viszont ápolt a családban. Szörnyű bűntudatom támadt, hiszen pontosan tudtam, Virág Marci igencsak életben van. Nem sok időm volt Kevinen gondolkodni, Samu hangja zavart meg.

– Már kérdezni akartam, de ki volt az a srác a SESZ-ben? – fordult felém egy sejtelmes tekintettel az arcán. Elvörösödtem.

– Hát, ő csak Marco, nemrég ismertük meg egymást – zavaromban a kabátom zipzárját kezdtem húzogatni.

– Na várjuk csak, az Kisfaludy Marco volt? – kerekedett ki Blanka szeme. Aprót bólintottam.

– Miért, ismered? – kérdezte száját elhúzva a fiú.

– Régen sokat jártak át hozzánk a szülei, és néha ő is eljött, de soha nem gondoltam volna, hogy ilyen jó pasi lett belőle – magyarázta ámulattam. Samu felhorkantott.

– Azért annyira nem jó pasi – motyogta. Blanka ezt figyelmen kívül hagyta.

– Régen nem volt valami szép gyerek, a fogai össze-vissza álltak, és elég duci volt – ecsetelte Blanka, én pedig felhúztam a szemöldököm.

– Nem is gondoltam volna.

– Pedig de. Mondjuk azóta jól kikupálódott. Avass be a részletekbe, Lejla! – kért könyörgő tekintettel, én pedig felnevettem, majd elmeséltem nekik, hogyan is hozott össze minket a sors. Persze Marci tervezgetését egy szóval sem említettem.

***

Idővel vége lett a nagyszünetnek, mi pedig elindultunk az óránkra. A nap végére kimerültem és fájtak a lábaim a tesi órai gyakorlattól, amivel kínoztatott minket a tanár. Samu aznap nem jött velünk, máshol akadt dolga, ezért Blankával ketten indultunk haza.

A buszmegállóban átbeszéltük mire kell majd tanulnunk, miből fogunk dolgozatot írni, majd Blanka bemutatott nekem pár alap pozíciót, amiket balett órákon tanultak. Egészen kicsi kora óta járt már táncolni, és most egy szóló előadásra készül, amit nagyközönség előtt fog majd előadni. A cipője orrára állt, majd egyensúlyozva feltartotta maga fölé a kezét, állát előre szegte, elrugaszkodott a földtől és megpördült a levegőben. Ámulva megtapsoltam. A következő gyakorlat bemutatására már nem volt ideje, mert a sarkon befordult a buszunk, mi pedig felszálltunk rá.

Az egyik ajtóhoz sétáltunk, majd a korlátokba kapaszkodva utaztunk. A bérletemet elhagytam valahol, ezért az utóbbi időben jeggyel utaztam. Ügyetlenkedve belehelyeztem a szelvényt a lyukasztóba.

Sokáig nem szóltunk egymáshoz, amikor észrevettem, hogy a lány ideges. Egyik lábáról a másik dülöngélt, miközben körméről kaparta le a rózsaszín árnyalatú lakkot. Próbáltam olvasni a tekintetéből, de mindenhová nézett, csak rám nem.

– Mi az? Pisilni kell? – kérdeztem viccelődve, ám ő száját harapdálva, dús pillái alól felnézett rám.

– Lejla, tudnom kell valamit! – tekergetett egy gombot farmerkabátján. Bólintottam, jelezve, hogy hallgatom. Kicsit hezitált, de aztán végül kibökte:

– Samu ugye nem meleg? – nézett rám, és dióbarna szemeiből csak úgy sugárzott az aggodalom. Egy pillanatig csak bámultam rá, aztán hangosan felnevettem, és percekig nem is tudtam abbahagyni. Kaptam pár szúrós tekintetet néhány öregasszonytól, de csak hahotáztam tovább. Blanka feszülten álldogált mellettem.

– Ennyire egyértelmű? – nyögött fel kétségbeesetten. – Persze semmi baj, ha az volna, de azt hiszem... azt hiszem tetszik – magyarázkodott, majd a végén lesütötte a szemét. A nevetés a torkomon akadt, és egy pillanat alatt lefagytam. Hitetlenkedve bámultam a lányra.

– De hát Marci... azt hittem... – hebegtem. Blanka fájdalmasan felsóhajtott.

– Róka meghalt! – fakadt ki. – Én pedig nem várhatok arra, hogy egyszer csak valami csoda folytán feltámadjon, mert nem fog!

Keserű ízt éreztem a számban. Marci élt, de ezt rajtam kívül senki nem tudta. Olyan érzések kavarogtak bennem, amit nem tudtam megnevezni. Éreztem, ahogy elvörösödöm. Próbálom megtalálni a jó szavakat, de egy hang sem jön ki a torkomon.

– Ne gondold rólam azt, hogy soha nem szerettem Marcit, amiért képes vagyok ilyen hamar túllépni rajta. Még most is szeretem, de ha bezárkózom, és elmerülök az önsajnálatban minden lehetőségem a boldogságra elúszik előlem. Fáj, de tovább kell lépnem – sóhajtott fel a lány.

Nem tudtam megszólalni. Értettem, amit Blanka mond, de nem akartam, hogy Samu legyen az ugródeszkája a továbblépéshez. A fiú talán keménynek mutatja magát, de én pontosan tudom, hogy egy szakítás erősen hasba vágná. Főleg, ha az érzései tényleg olyan komolyak, mint amilyennek én látom.

– Kérlek mondj valamit! – szólalt meg Blanka könyörgő hangon, én pedig belenéztem mélybarna szemeibe. Szólni akartam, tényleg, de úgy éreztem, ha most megszólalok mindent elárulok neki. Végül megköszörülöm a torkom, és csak úgy szaladtak ki a hazugságok a számon.

– Nem akarlak megbántani Blanka, de nem hiszem, hogy Samu úgy tekintene rád – húztam el a szám, és ügyeltem, hogy kiemeljem az úgy szócskát.

– Biztos vagy benne? Hiszen olyan kedves és figyelmes velem, arra gondoltam... – felsóhajtott.

– Ő mindenkivel ilyen, nem szabad többet belelátni a dologba – minden egyes kimondott szóval jobban utáltam magam. Blanka nem érdemelte meg, hogy ilyen csúnyán megtévesszem, de már nem tudtam hogyan mondhatnám el neki az igazat. Könnyebb volt tovább szőni a hazugságot, mint elvágni az eddig szépen elkészített hálót.

– Oh, értem. Talán igazad van. Megtennéd, hogy nem szólsz neki erről? Nem szeretném, ha emiatt megromolna a barátságunk.

– Persze, tartom a szám – tettem a szívemre a kezem, majd behúztam egy képzeletbeli zipzárt ajkaim előtt, majd messzire elhajítottam a kulcsot.

Blanka csalódottan lógatta az orrát az út hátralévő részében, többször nem beszéltünk. Magamat csak hamis ábrándokkal vigasztaltam: ha Blanka csak kihasználná Samut, hogy túllépjen Marcin, akkor nekem kötelességem megvédeni őt. Blanka pedig, ha visszajön Marci, olyan boldog lesz, hogy el is felejti, hogy táplált valaha is érzéseket Samu iránt.

Ekkor felcsippant a táskám mélyére süllyesztett, Marcitól kapott kém-telefonom. A pulzusom az egekbe szökött, de nem vehettem még elő, hogy megnézzem az üzenetet, a lány nem értette volna mit keres nálam egy ősrégi készülék.

Pár megállóval később Blanka leszállt a buszról, én pedig mohón előkotortam a mobilt, és olvasni kezdtem a levelet.

Ismeretlen: Rendben, de vigyázz magadra. Nem bízok egy Kisfaludyban sem. Ma tudunk találkozni? Elfogyott a wc papír, és szeretném, ha megbeszélnénk a hétvégét.

Én: rendben, majd érkezem

Ismeretlen: Ok

***

A napos idő ellenére hideg szél fújt, még a farmerkabátomat is össze kellett húznom magamon. Odahaza ledobtam a vállamról a táskát, és meguzsonnáztam. A fejemre egy zöld sapkát húztam, szememet pedig egy egyszerű napszemüveggel takartam el. Vagánynak éreztem magam, pont mint egy titkosügynök. Valamilyen szinten az is voltam.

Senki nem volt otthon, így gond nélkül biciklire ültem, és megindultam a Draskovits utca felé. Aznap is bánatba és szürkeségbe burkolózott. A jókedvem hamar elszállt, én is keserűnek éreztem magam. Egy közelben lévő boltban beszereztem mindazt, amire a fiúnak szüksége volt, belepakoltam a szatyrokat a biciklim kosarába, majd folytattam az utam Marci felé. Az ismerős tömbház előtt leparkoltam, és a falnak döntöttem a kerékpárom. Nem volt nálam lakat, így csak imádkozni tudtam, hogy ne lopja el senki.

Róka mosolyogva engedett be a lakásba, és elvette a kezemből a zacskókat. A nappaliban megkínált süteménnyel, amit vettem neki, majd kifizette nekem a bevásárlás árát. Hamar szóba jött az ittlétem pontos oka, Marci türelmesen végighallgatott, időközben pedig megbontott egy kólát.

– Ez most valami randi lesz? – kérdezte felvont szemöldökkel.

– Nem, csak eszünk, meg lógunk – vontam nemtörődöm módon vállat, ám legbelül nagyon reméltem, hogy Marco ezt egy randevúnak gondolta.

– Nekem úgy hangzik, mint egy randi.

– Nem randi – makacskodtam.

– Jó, nekem mindegy mit csinálsz, csak ne legyen hatással az akcióra – szigorúan rám pillantott, de én csak megforgattam a szemem.

– Ne aggódj már folyton! Minden rendben lesz. – Bólintott.

Egy két percig csendben voltunk, elvesztünk a saját világunkban. Volt időm jobban megfigyelni őt. Haja megint nőtt a legutóbbi találkozásunk óta, viszont megborotválkozott, így újra a 'Kisfiús Marci' ült velem szemben 'Viking Marci" helyett. Az előbbi jobban tetszett, karakteresebbnek hatott tőle az arca. Aztán mintha egy kicsit fogyott is volna, ami nem bizonyult lehetetlen, hiszen nagyjából konzerv kajákon élt, semmi testmozgással. Bőre is sápadtabb, kicsit sárgásabb lett, talán a kevés napfényen töltött időtől.

– Szóval, – tette le a kiürült fémdobozt az asztalra. – mondj el mindent újra! Át kell gondolnom a tervet.

– A lényeg az, hogy megtaláltam a múltkor az irodát, de biztonsági őröket tartanak, és ő rajtakapott – meséltem el ismét.

– Úgy tudtam! – szívta be élesen a levegőt. – Biztos rejteget valamit, ha így őrzi.

– Vagy csak, mert ő a polgármester? – találgattam, de Marci csak felhorkantott, így aztán folytattam. – Hétvégén elutaznak a szülők, és Marco azt mondta viszik az őröket is, úgyhogy tök üres lesz a ház. Akkor valamikor be tudok lopódzni, de nem lesz sok időm.

– A legjobb lenne, ha valami széfet keresnél, vagy egy titkos kart a könyvespolcon. Biztos vagyok benne, hogy kell ott lennie egy rejtett szobának.

– Na, nyugi van, ez nem a Gógyi Felügyelő – szóltam rá, de ő csak elmosolyodott.

– Azért vigyázz magadra! Tudom, hogy rendes srácnak tűnik, de nem lehet biztosra tudni – kezével megfogta az enyémet. A mozdulat olyan meglepetéssel ért, hogy majdnem elrántottam onnan a sajátom, ám Marci erősen fogott, és mélyen a szemembe nézett.

– El sem hiszed milyen hálás vagyok neked! – magam sem tudom miért, de elpirultam, és lehajtottam a fejem. Talán az őszinte tekintete miatt, vagy ahogyan kiejtette a szavait, egészen meghatódtam.

– Sokkal jössz nekem – válaszoltam szemforgatva, próbálva oldani a bennem keletkezett feszültséget.

– Kérhetek még valamit? Tudom, hogy nem igazán emiatt vagy itt, de nem tudok mást megkérni.

Megvontam a vállam, és már szólásra nyitotta a száját, de aztán hirtelen eltorzult az arca, és a fejéhez kapott.

– Jaj, már megint ez az ostoba fejfájás.

Aggódva vizslattam őt, miközben küszködött, hogy elcsitítsa a fájdalmat.

– Mikor voltál utoljára kint? – kérdeztem aggódva, de a fiú csak értetlenül pislantott rám, majd újra masszírozni kezdte a fejét.

– Talán két hónapja, nem tudom. Miért?

– Nem ártana elmenni sétálni – válaszoltam kicsit óvatosan.

– Nem lehet, felismerhetnek.

Pár pillanatig gondolkodtam, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve lekaptam a sapkát a fejemről, és Marci vörös homlokába húztam. Jól ment a zöld szín a hajához, ám a lehető legátlagosabbá akartam formálni a srácot, így betűrtem tincseit a sapka alá. Haját puhának éreztem, és néha még a bőréhez is hozzáértem, ami meglepően selymesnek bizonyult. A fiú zavartan tűrte, szinte mozdulni sem mert. Ezután ráadtam a pólóm nyakában akasztott napszemüveget, és teljesen felismerhetetlen volt. Akár egy lesifotósok elől bujkáló híresség. Talán egy kicsit igaz is volt.

– Ha egy kicsit messzebbre megyünk levegőzni, senki nem ismer fel téged – húztam ki magam büszkén.

– Nem is tudom – kezdte el rágcsálni Marci alsó ajkát.

– Ugyan már, jó lesz! Rád fér a séta – győzködtem, és végül beadta a derekát.

Lebaktattunk az utcára, és a város határai felé vettük az irányt. Csendben haladtunk egymás mellett, Róka élvezte a Nap lágy sugarait, és a szél enyhe érintését. Jó volt így látni, mintha hosszú idő után most lett volna képes igazán lélegzethez jutni.

– Most úgy érzem magam, mint Dekameron – szólalt meg hosszú hallgatás után, és egy nagyot szippantott a levegőbe.

– Tessék? – nevettem fel, és zavarodottan fürkésztem. Talán tényleg az agyára ment a bezártság.

– Tudod, te vagy Beatrice, és vezetsz az utamon – magyarázta, én pedig jóízűen felnevettem.

– Az Dante, te zseni – csóváltam rosszallóan a fejem. Most ő nézett rám kérdőn. – Dekameron az egy könyv, és Dante volt, aki Beatrice-vel bandukolt – magyaráztam.

– Oh... – nyögött fel. – Hát, legalább a d-betűt eltaláltam – vonta meg szórakozottan a vállát.

Sokáig sétáltunk és beszélgettünk. Marci teljesen feloldódott és egy olyan oldalát ismertem meg, amiről nem is gondoltam volna, hogy létezik. Történeteket mesélt a gyerekkoráról, a családjáról, és arról mennyi szokatlan dolog történt vele olyan esélyeken, ahová az apja rángatta el.

– Egyszer egész este egy öregasszonnyal kellett beszélgetnem, és még fel is kellett kérnem táncolni! – arca eltorzult az emlékre visszagondolva. – Amivel persze nem lett volna baj – tette gyorsan hozzá –, de a szája eszméletlen büdös volt, és a lehető legrészletesebben elmesélte hogyan fogantak meg a gyerekei. Tizenkettő voltam, vágod? Tizenkettő. Tudod mekkora trauma volt? – Felnevettem.

– Nekem egyszer azt mesélte egy öregember, hogy 1976-ban majdnem öt százalékkal romlott az avokádó piaci értéke.

– Milyen lenne már, ha ezt egyszer megkérdeznék valami vetélkedőn? – csapta össze izgatottan Róka a tenyerét. Meglepetten néztem rá, nem gondoltam volna, hogy ennyire hasonló a nézetünk.

– Én is pont ugyanerre gondoltam!

Több mint egy órája jártuk a város utcáit, amikor is egy ritkán használt bevásárlócsarnokhoz értük. Néhány autó parkol ott, és csak elvétve jöttek ki az emberek az üzletből, viszont a hátsó parkolóban egy kisebb falu gyűlt össze, és valamiféle vásárt tartottak. Színes kendőkbe bujtatott öreg fejekkel, kalapokkal és falusi beszéddel lehetett jellemezni. A távolból hegedű szólt, és gyereknevetés hallatszott.

– Azt hittem, búcsú csak nyáron van – húztam össze zavartana a szemöldököm.

– Ez a lengyel piac! – kiáltotta Marci izgatottan. – Menjünk oda! – szökkent egyet a fiú, és a kétes külsejű eladók felé kezdett ráncigálni.

– Ne már, Marci! Nem akarom, hogy vackokat sózzanak ránk – ellenkeztem, de ő csak úgy repült a kacatokkal megpakolt asztalokig.

Egy idős néni „boltja" előtt álltunk meg, aki álomfogókat árult. Felvett az asztalról egy világos, kék tollal díszített darabot és mustrálni kezdte.

– Az ott ezer forint, aranyom! – szólalt meg az asztal mögül egy fogatlan, kendős néni. Felhorkantottam, hiszen az álomcsapda alig volt nagyobb egy A4-es füzetnél.

– Megveszem! – jelentette ki a srác, és már vette is elő a pénztárcáját, de én megállítottam.

– Biztos itt akarod elkölteni a pénzed? Nevetséges áron van! – fogtam suttogóra, nehogy meghallja a néni, és rám szórjon valamilyen átkot.

– Úgyis nehezen alszom el – legyintett, majd kifizette.

Nem gondoltam volna, hogy Marci olyan ember, aki hisz az efféle babonákban, de nem vitatkoztam vele.

A következő egy órában ugyanez zajlott. Marci meglátott valami lomot, és képes volt egy vagyont kidobni rá. Fogalmam sem volt hogyan volt ennyi pénze, de miután már a második zacskót is teleraktuk valami túlárazott ócskasággal, kezdtem kíváncsi lenni.

Az idő repült, én pedig egyre jobban kezdtem érezni magam. Hamar megszoktam a hangosan kiabáló árusokat és már azon sem lepődtem meg, ha valahol megláttam egy Hitler mellszobrot. Ám a rosszalló pillantásom egy alkalommal sem maradt el, amikor Róka valami felesleges vackot vásárolt meg.

– Ne vágj már ilyen fancsali képet! – nevetett Marci, látva mennyire nem tetszett nekem ez a bevásárló körútja. – Legalább otthonosabb lesz a lakás.

– Nem arra kellene inkább törekedni, hogy ne lakj ott? – szúrtam oda, de mintha meg sem hallott volna, haladt tovább.

A tömegből kifele haladtunk, ő törte nekünk az utat, és pedig szorosan a nyomában követtem. Amikor kiértünk a sokaságból, Marci hirtelen megtorpant, én pedig a hátának ütköztem. Kiléptem mögüle, és kérdőn meredtem rá.

A távolba hunyorított, egy pillanatra azt hittem, megint odaképzelt valamit, de aztán egy hatalmas, őszinte mosoly jelent meg az arcán, és egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el ajkait. A fiú tekintetét követtem, és már megértettem mit bámul annyira. Vagyis inkább kit. Blanka egy padon ücsörgött, kezében fagylaltot nyalogatott. Hallótávolságon kívül volt tőlünk, és nem is láthatott minket, hiszen nekünk az oldalát mutatva élvezte a kilátást. Ekkor megjelent Samu, egy nagy adag sült krumplit tartva az egyik kezében. Lehuppan a lány mellé és egy szerelmes csókban összeforrtak, és ezzel mind a kettőnk szívét összetörték.

Marcira pillantottam, aki egy-kettőt pislogott, majd a földre ejtette a szatyrokat, és dühös léptekkel megindult feléjük. Kellet egy kis idő, amíg felfogtam mit csinál, ezért utána nyúltam, és visszarántottam a csuklójánál fogva. Ez is csak azért sikerült, mert nem számított rám, de aztán kitépte a kezét a szorításomból, és újra megindult. Ez alkalommal a teljes testsúlyommal rávetettem magam, és a földre húztam.

– Engedj el! – sziszegte.

– Nem tehetem, mert péppé vered a legjobb barátom – kapaszkodtam a derekába, mintha csak egy hordó lenne, amibe belecsimpaszkodom, hogy túléljem a Maelström poklát. – Különben is, Blanka nem tudja, hogy nem haltál meg, mit szólna, ha csak úgy letámadnád? Azt hiszi halott vagy, ezért tovább akart lépni, mondta nekem – későn jöttem rá, hogy elszóltam magam. Marci szeme szikrákat szórt, ahogy rám meredt.

– Te tudtál róla? – tajtékzott. Kiszakadt a szorításomból, felugrott a földről, vetett rám egy csalódott pillantást, majd se szó se beszéd, elviharzott.

Gyorsan én is felálltam, leporoltam magam, felszedtem a kacatokkal teli zacskólat a földről (ha már egy vagyont kifizetett érte), és utána iramodtam. Nehezen értem utol, túl gyorsan haladt, és aztán a lépést is fárasztó volt vele tartani.

– Esküszöm, nem tudtam, hogy összejöttek! – próbáltam tisztázni a helyzetet a könnyeimmel küszködve. – Megmondtam Blankának, hogy Samu nem érdekli olyan formában, de úgy látszik, tévedtem. Tényleg próbáltam lebeszélni róla, hidd el!

A vörös fiú rám sem nézve sétált tovább, már lassított a tempóján.

– Nagyon sajnálom, hogy nem szóltam róla, de nem hittem, hogy bármi is lenne köztük – hangom elcsuklott, ahogy próbáltam visszatartani a könnyeim.

– Hinni a templomban kell – vágta hozzám, bennem pedig felment a pumpa.

– Ugye tudod, hogy nekem is ugyan olyan szar, mint neked? – torpantam meg, és egy kicsit feljebb vittem a hangom. – Samu a legjobb barátom, és most elveszíthetem! – Marci szólásra nyitotta a száját, de én beléfojtottam a szót. Még nem fejeztem be a mondandóm.

– Neked pedig nem lehet egy szavad sem! – böktem agresszívan a vállába. – Eljátszod a saját halálod, aztán pedig azt várod, hogy az emberek egész életükben arra várjanak, hogy visszajössz? Ez kurva önző dolog! Örülnöd kéne, hogy Blanka boldog. El kell engedned, ha szereted.

– Ne gyere ezzel a dumával! – horkant fel dühösen Marci – Egész életemben nem csináltam mást, csak elengedtem, akiket szeretek, és semmivel sem lett jobb.

– De akkor is, magadnak köszönheted ezt! – kiáltottam.

– Nem, nem – nevetett fel hisztérikusan. – Mindezt annak a kicseszett Kisfaludynak köszönhetem, aki megölte az anyám – kiáltotta, és majdnem olyan vörös lett a feje, akárcsak a zöld sapka alá bújtatott haja.

– Bizonyítékod sincs ellene, bakker! – temettem idegesen arcom a tenyerembe.

Szerencsére egy eldugottabb környéken voltunk, így nem látta senki a nagy vitánkat. Marci pár méterrel odébb sétált, és erőszakosan belerúgott egy útjába eső kőbe, ami megadóan odébb pattant. Én mély levegővételekkel próbáltam magam lenyugtatni.

Marci ekkor ismét elindult, majd fáradtan felsóhajtva hagytam, hadd menjen. Belefáradtam, hogy mindig csak utána rohanok.

Egy közeli dohányboltba ment, majd egy jó öt perc múlva egy üveg alkohollal és egy doboz cigivel tért vissza. Nem kérdeztem, hogy hogyan érte el, hogy kiszolgálják, nem érdekelt. Már éppen azon gondolkodtam, hogy hazamegyek, magára hagyom gondolkodni, amikor felém emelte az egyik üveg pálinkát, és szomorkásan rám mosolygott.

– Egy kis lélekerősítő?

Szó nélkül követtem a srácot egészen addig, amíg egy elhagyatott gördeszkapályához értünk. Róka ledobta a napszemüveget és a sapkát magáról, majd leült a „hasadék" szélére. Én is mellé telepedtem, ő pedig a kezembe nyomta a doboz cigit, a piát pedig kibontotta, és jól meghúzta. Vágott egy grimaszt, ahogy az égető alkohol lefolyt a torkán, de aztán újra belekortyolt. Én félre tettem a dohányt, ez nem olyan alkalom volt, ahol szívesen szívtam volna. Nem szólaltunk meg, gondolataimba vesztem. Hiába hazudtam azt Blankának, hogy Samu nem érdeklődik utána, mégis egymásra találtak. Talán őszintén be kellett volna vallanom a lánynak, mit gondolok erről, és akkor megúszom, hogy harmadik kerék legyek. De, mint tudjuk, karma is a bitch.

Úgy negyed óráig ültünk csendben egymás mellett, Marci már az üveg negyedét lehúzta.

– Bocsánat – szólalt meg egyszer csak, erős alkohol-szagot lehelve rám, aztán nagyokat pislogva vállamnak döntötte a fejét. Részeg volt, ez nem hagyott bennem kétséget.

– Semmi baj – válaszoltam, ám nem tudtam pontosan miért kér bocsánatot.

Hátra vetette magát az aszfaltra és kémlelni kezdte a sötétedő eget. Én is mellé feküdtem.

– Anya nagyon szerette ám a bolhapiacokat – suttogta, rám sem nézve. – Mindig vett nekem meg az öcsémnek hotdogot – felnevetett a szép emlék miatt, majd nekem szegezte a következő kérdést:

– A te anyukád is meghalt? – Marci olyan volt részegen, mint egy szégyellős kisfiú, aki anyja mögé bújik, ha egy felnőtt kérdez tőle valamit, és az ujját kezdi szopkodni. A hangja gyerekes lett, férfias, komoly stílusa pedig eltűnt, mintha soha nem is lett volna.

Egy két pillanatig nem tudtam mit válaszolni, talán azért mert én sem tudtam rá a választ teljesen.

– Nem, csak beteg – nyögtem ki végül. Marci nem mondott semmit, helyette szembefordult velem, és ujját végig vezette az orrnyergemen. Felvihogott, majd újra megismételte.

– Kicsit görbe az orrod – kuncogott. – De ne aggódj, még mindig szebb, mint az enyém.

Ez nem volt igaz, hiszen a fiú orra gyönyörű egyenes volt.

– Öhm... Köszi – válaszoltam, miközben feszülten feküdtem az aszfalton, tűrve, ahogy Marci az arcomat taperolja.

Ekkor egy gyors mozdulattal felkönyökölt, és úgy fürkészett tovább.

– Nagyon hiányzol Blanka – simította meg a hajam, én pedig egy kicsit pánikba estem. Azt hitte, hogy Blanka vagyok.

– Lejla vagyok – javítottam ki, de ő rányomta a mutatóujját a számra és csendre intett.

– Annyira nagyon hiányzol! – suttogta, majd egy pillanat múlva a feje a betonon koppant, és hangos durmolásba kezdett.

– Most ez komoly? – emeltem az égnek a tekintetem, és majdnem felnevettem a helyzet abszurditásán. Virág Marci csak úgy elalszik, tök jó! Mérgelődve felültem a helyemről, és próbáltam felébreszteni a srácot, de ő aludt, mint a bunda.

Fáradtan felsóhajtottam, majd vártam egy örökkévalóságnak tűnő tíz percet, mire fel tudtam kelteni a srácot. Feladtam rá a napszemüveget és a sapkát, hívtam magunknak egy taxit, és hazavittem a fiút, majd én is hazabicikliztem.

Mire végre hazaértem, a kezeim átfagytak, az orcáim is kipirosodtak, és még a napszemüvegem is a fiúnál hagytam. Nyűgösen léptem be a lakásban, ahol kellemetlen meglepetés fogadott. Katalin a nappaliban ült, és a körmét lakkozta. Úgy volt, hogy csak vasárnap jön haza, mert addig tart a jógatábor, de hogy már ilyen hamar itthon volt, nem sugallt semmi jót. Amint meglátott, felpattant és szorosan átölelt, majd ujjongva ugrálni kezdett és sipító hangon ismételgette:

– Terhes vagyok, terhesvagyok!