A jótékonysági estet követően egész hétvégén Rókával folytatott beszélgetés járt a fejemben. Előítéletes voltam vele, és valószínűleg meg is sértettem. Nem kellett volna, hogy érdekeljen, de mégsem tudtam kiverni a fejemből éles tekintetét. Megosztotta velem a gondolatait, én pedig nem igazán reagáltam rá a legjobban, ám mentségemre szóljon, tényleg meglepődtem a hirtelen jött kitárulkozásától. Ugyan nevetve búcsúztunk el egymástól, még így is tartottam attól, mit fogok neki mondani hétfőn. Köszönjek neki, vagy ne? Le kellene állnom vele dumálni, vagy csak csináljak úgy, mintha a hétvégén semmi sem történt?

Enyhe gyomorgörccsel ébredtem hétfő reggel. Hiába nyugtatott meg Samu, a legjobb barátom, hogy nincs miért idegeskednem, így is csak egy vajas pirítóst tudtam letuszkolni a torkomon.

A konyhaablakon kibámulva figyeltem az utcán elhaladó autókat, és azon gondolkodtam, vajon hányféleképpen tudnám magam egy kocsi elé vetni, hogy ne kelljen aznap iskolába mennem, amikor Katalin mögém lopódzott.

– Mizujs? – búgta a fülembe, én pedig annyira megijedtem a hirtelen jött kérdéstől, hogy egy apró sikoly szakadt fel belőlem.

– Mit akarsz? – kérdeztem kicsit sem kedvesen, mire nevelőanyám szemöldöke ráncba szaladt, de aztán ismét mosoly kúszott az arcára.

– Mit szólnál, ha ma elmennénk vásárolgatni? Felvehetlek suli után, aztán rögtön elmegyünk a plázába – duruzsolta, miközben leült az egyik bárszékre. Kezében egy bögre gőzölgő kávét szorongatott.

– Miért? – dőltem rá unottan a pultra, és a számba tömtem a pirított kenyeret.

– Annyit veszekszünk mostanában! – sóhajtott fel – Talán, ha jobban megismernénk egymást, akkor jóban lehetnénk – mosolygott rám reménykedve.

A fejem már az ötlettől is hasogatni kezdett, ám semmi kedvem nem volt veszekedni vele, ezért rábólintottam. Gondoltam, majd napközben keresek rá valami kifogást, és lemondom.

– Legyen, de ha ez az egész kudarcba fullad, nem szólsz hozzám egy hétig – alkudoztam.

– Rendben – nyújtotta felém műkörmös kezét, amit hevesen megráztam.

Ezután felhörpintettem a maradék vizem, és elmentem a fürdőszobába fogat mosni, majd az iskolatáskámért. Amikor a nappalihoz közeledtem, hallottam, amint Katalin valakivel nagyon csacsog. Gyanútlanul trappoltam be, azt gondolva csak az egyik barátnőjével telefonál. Ám amikor megláttam Virág Marcit, ahogy a kanapénkon ül, és bájosan mosolyogva hallgatja Katalin mondandóját, a vér is megfagyott az ereimben. Megtorpantam a helyiség bejáratánál, és csak meredten bámultam a vörös srácra. Szinte azonnal észrevettek, mind a ketten ragyogó arccal fordultak felém.

– Képzeld, kiderült, hogy Marci csak pár utcára lakik innen, és felajánlotta, hogy elvisz téged iskolába! – örvendezett Katalin.

– Persze, csak ha nem bánod – pattant fel Róka a helyéről, minek hatására majdnem lefejelte a plafonról lógó lámpát.

Értetlenül bámultam rá, a legvadabb álmaiban sem gondoltam, hogy a hétvégén történetek után szóba is állna velem. Ám mégis, ott állt a nappalinkban, és mintha csak a gondolatait akarná átadni, tekintetét az enyémbe fúrta.

– Nem szükséges, nem szeretnék a terhedre lenni – hadartam, remélve hogy minél előbb meggondolja magát.

– Nem fáradság, tényleg – erősködött Róka, én pedig már éppen ismét tiltakoztam volna, amikor Katalin türelmetlenül felsóhatott.

– Jaj, ne legyél ilyen mimóza, Lejla! Marci felajánlotta, hogy elvisz iskolába, hát fogadd el, ha te úgysem tudsz vezetni.

Kihallottam a szemrehányást a hangjában, és egy kicsit el is vörösödtem. Rókára néztem. Egyenes háttal állt, és barátságos tekintettel nézett le rám. Aprót sóhajtottam.

– Hát, nekem oké – válaszoltam kissé megszeppenve, és hiába mosolygott rám olyan bájosan a fiú, úgy éreztem egy fenevad karmai közé sétálok, méghozzá önkéntesen és dalolva. – Akkor szia, Katalin! – intettem a mostohámnak.

Elindultam, hogy felvegyem a cipőm, és a kabátom. Sálat tekertem a nyakam köré, és egy pillanatra elindult a kezem a sárga pomponos sapkám felé, majd hirtelen meggondoltam magam, és anélkül léptem ki a csípős hidegbe. Nem is kell mondani, egy hatalmas liba vagyok, amiért nem vettem fel azt a sapkát. Igen, talán egy kicsit égőnek tartottam, de ez mégis Virág Marci. A stílusikon, aki már harmadik éve a „legfessebb úriember" címet viseli az iskolában. Ha én a pompomos sapkámban sétálnék mellette, az felérne egy bűnténnyel.

Odasétáltunk Róka autójához, ő lovagiasan kinyitotta az anyósülés ajtaján, én pedig behuppantam kicsit sem elegánsan. Miután ő is beszállt, hagytam magamnak egy pillanatot, hogy végignézzek aznapi szettjén. Fehér inget viselt, amit beletűrt egy barna nadrágba, kabát gyanánt pedig egy kockás, barna és zöld színekben játszó darabot vett fel. Úgy nézett ki, mintha a Vouge címlapjáról rángatta le volna valaki. Haja hullámosan vöröslött szeplős feje tetejét, az egyik tincse folyton a szeme elé lógott, hiába tűrte hátra.

Az én szettem az övéhez képest a béka feneke alatt volt. Elnyűtt bakancs, sima fekete farmer, és egy régi szövetkabát, amin meglátszott az idő vasfoga. Vehettem volna hatvanszor szebbet, és újabbat, de anyukámé volt, így makacsul ragaszkodtam hozzá.

– Tudsz várni egy pillanatot, amíg rácsörgök Samura, hogy ma nem busszal megyek? – pillantottam a fiúra, aki csak bólintott, majd a telefonját kezdte nyomkodni. Régi szokásom volt, hogy nem szerettem úgy telefonálni, ha közben valaki vezet mellettem, féltem, hogy elvonom a figyelmét.

Kikerestem a srác számát, majd elindítottam a hívást. Két csörgés után felvette.

– Mondjad – szólt bele unottan a kagylóba.

– Ma kocsival megyek susuba, ne várj meg a buszmegállóban.

– He? – kérdezett vissza, mire én megforgattam a szemem.

– Nem busszal megyek, ne várj meg! – hangosítottam a hangomon, hogy ez alkalommal tisztán halljon.

– Oké, majd tala' – köszönt el, majd bontotta a vonalat.

Samu a legjobb barátom volt a gimi kezdete óta. A gólyatáborban lettünk jóba, amikor kiderült, hogy mindketten kívülről fújunk egy Szabyest számot. Azóta minden más számát megtanultuk, és azokat énekeltük egymás szülinapján. Természetesen csak iróniából, vagyis először egyikünk sem vette komolyan, de végül egyfajta hagyománnyá nőtte ki magát. És ugyan még nem árultam el senkinek, de az utóbbi időben rádöbbentem, hogy nem is olyan rosszak azok a dalok.

– Susu? – húzta össze döbbenten vörös szemöldökét Marci, és rám vezette tengerzöld szemét.

– Mi így mondjuk az iskolát – nevettem el magam. – Samu egy igazi nyelvújító.

– Az biztos – rázta meg a fejét szórakozottan.

Marci elindította a motort, majd pár perc múlva kellemes meleg kezdett szétterjedni az autóban. Sebességbe tette a járművet, és már el is indultunk. A rádióban éppen Balázsék mentek, akiket valahogy soha nem szerettem, de hallva, ahogy Róka néha felnevetett a poénokra, úgy döntöttem inkább nem kérem meg, hogy kapcsolja el.

A kezdeti szorongásom szinte teljesen elmúlt, mire kiértünk a főútra. A rádióból már zene szólt, és Róka sem szorította olyan idegesen a kormányt.

– Szóval – nyújtottam el az ó betűt, miközben érdeklődve a fiú felé fordultam. – Mióta van jogsid?

Róka sejtelmes mosolyra húzta a száját.

– Körülbelül egy éve, de már azóta tudok vezetni, hogy elég nagy lettem, hogy kilássak a szélvédőn.

– Komolyan? – kérdeztem meglepetten.

– Aha. Apa hobbi autóversenyző, úgyhogy elég sokat voltam autók közelében – magyarázta, szemében büszkeség csillogott.

– Ejha, akkor ez azt jelenti, hogy te is versenyzel?

– Néha-néha igen.

– Nem is gondoltam volna.

Róka megvonta a vállát, majd lefékezett az egyik pirosnál.

– Na, és veled mi a helyzet? Ahogy levettem abból, amit a mostohád mondott, nem tudsz vezetni – ugyan a legkevésbé sem sértésnek szánta, mégis kicsit bántottak a szavai, de azért bólintottam.

– Háromszor húztak meg, a végén azt mondtam, elmehetnek a francba, nekem soha nem lesz jogsim. Amúgy is környezetkímélő busszal járni – válaszoltam kicsit hanyagul. Nem szerettem volna, hogy lássa rajtam, mennyire bánt is igazából a dolog.

– Háromszor? – hüledezett Róka. – Elütöttél valakit, vagy micsoda?

Szégyenlősen lehajtottam a fejem, Róka azon nyomban tudta, hogy beletrafált.

– Igazából nem is az én hibám volt – védekeztem. – A biciklista jött ki elém, pedig nekem volt elsőbbségem. De nem lett semmi baja, nem mentem gyorsan – Róka rosszallóan megcsóválta a fejét, de láttam, amint a szája sarka mosolyra húzódik. Amikor a lámpa zöldre váltott, ismét elindultunk.

Amikor a rádióban éppen a L'art pour L'art közelgő műsorát harangozták be, Marcival szinte egyszerre jelentettük ki, hogy imádjuk őket. Meglepetten néztük egymásra, de miután elnevettem magam, Marci lelkesen kezdett el róluk beszélni.

Ezt követően kiderült, hogy egész sok közös van bennünk, és valamilyen szinten egy húron pendülünk. Az út hátra levő részében rengeteget nevettünk, és egy időre teljesen megfelejtkeztem arról, hogy Róka az, akivel ilyen jól szórakozom. Azt gondoltam, hogy beképzelt és nagyképű, ám ennek semmi jelét nem mutatta. Semmi él, vagy szarkazmus nem bújt meg a hangjában, mindig kedvesen és intelligensen beszélt, bármiről is volt szó. Virági Marci egy kellemes csalódásnak bizonyult. Szinte azonnal megváltozott az addig róla alkotott kép a fejemben.

– Egyébként hol van Blanka? – bukott egyszer csak ki belőlem. Egészen idáig fel sem tűnt, mennyire félreérthető ez a szituáció. Eddig ők ketten minden nap együtt érkeztek, most pedig Róka meg sem állt, hogy felvegyünk.

– Tegnap szakítottunk – válaszolta csendesebben, én pedig hirtelen köpni-nyelni nem tudtam.

Marci és Blanka volt az álompár. Annyira Disney volt a kapcsolatuk, hogy biztos voltam benne, néha a madarakkal énekeltek együtt. Ha ez egy amerikai tini dráma lenne, ők lettek volna a bálkirálynő és király.

– Miért? – csúszott ki a számon, de szinte azonnal meg is bántam.

Nyilván nem azért volt velem ilyen kedves, hogy aztán kifaggassam a magánéletéről. Olyan csacsi vagyok! Ám szerencsére Róka nem vette rossz néven. Finoman elmosolyodott, és megvonta a vállát. Nem faggattam tovább.

– Kérdezhetek valamit? – váltottam egy kicsit komolyabb hangnemre, mikor megálltunk egy újabb piros lámpánál.

– Persze! – válaszolta szórakozottan, majd testével kicsit felém fordult.

– Miért jöttél el értem? Úgy értem, nem is igazán ismerjük egymást, meg minden. – A pulóverem ujját kezdtem morzsolgatni, amíg vártam a válaszra.

Egy parányit láttam a szemében a meghökkenést, de aztán újra visszatért a mindig nyitott és vidám Rókára.

– Jó volt veled beszélgetni szombaton, élveztem a társaságod. Az a sok féleszű csak azért lóg velem a suliban, mert így azt hiszik, hogy talán népszerűbbek lesznek. Egyiküknek sincs rendes személyisége, mindig azt mondják és csinálják, ami szerintük nekem tetszene. Kicsit olyan, mintha... – hirtelen akadt meg, mert nem tudta hogyan fejezze ki magát.

– Egy rakat zombival beszélgetnél – fejeztem be a mondatot.

– Pontosan – lepődött meg a válaszomon.

Tökéletesen tudtam, miről beszél. Amikor alsós voltam, többen csak azért barátkoztak velem, mert tudták, hogy tehetősebb családból jövök. Sokáig nem is vettem észre, hogy csak azért értettek velem mindig egyet, mert vártak érte cserébe valamit. Aztán a szüleim felsőben átírattak egy magániskolába, ahol már kevésbé lógtam ki a sorból. Az elején furcsa volt, hogy nem ugrálnak körbe, de aztán én is rájöttem, hogy így a legjobb.

Az iskola udvarára fordultunk be éppen, amikor realizálódott bennem, hogy mekkora hibát is követtem el azzal, hogy nem kértem meg Rókát, hogy egy kicsit messzebb tegyen ki engem. Most, hogy a fél iskola látott minket együtt megérkezni, számtalan nevetségesebbnél nevetségesebb pletyka fog szárnyra kapni, és mindenki idióta kérdésekkel fog bombázni. Az még csak pluszban rá tett egy lapáttal, hogy Blanka és ő az előző este szakítottak, erre ma meglátnak vele együtt.

Amilyen gyorsan csak tudtam lecsúsztam az ülésen, hogy minél kevesebben lássanak meg. Behúztam a nyakam, és úgy figyeltem, amint Róka a nyelvét kidugva koncentrál, hogy le tudjon parkolni. Mikor leállította a motort, értetlenül nézett rám.

– Mégis mit csinálsz?

– Ezt most nagyon kínos bevallani, de mindenki arról fog beszélgetni és pletykálni, hogy mi együtt jöttünk reggel, rögtön azután, hogy szakítottál Blankával – suttogtam, mintha így nem hallana meg senki, csak ő. Ami persze amúgy is így volt, de így nagyobb biztonságban éreztem magam.

A fiú összeráncolta a homlokát, és beletúrt vörös tincseibe.

– Hadd pletykáljanak! – legyintett. – És ugye tudod, hogy sokkal feltűnőbb, ha a kocsimban bujkálsz, mintha csak szimplán kiszállnál? – nézett rám olyan mindentudó tekintettel. Felsóhajtottam.

– Talán igazad van – ültem vissza rendesen, majd kiszálltam az autóból. Az arcomat fújni kezdte a dermesztő szél, és szinte azonnal megbántam, hogy nem hoztam sapkát, mert a füleim majd megfagytak, mire beértem az iskolába.

Sok szempár lesett végig rajtunk, ahogy kiszálltunk az autóból, majd együtt mentünk be terembe. Felpillantottam Rókára, aki teljesen nyugodtan lépkedett. Időközben lehámozta magáról a kabátját, és a karján cipelte tovább. Én is hasonlóan cselekedtem, hiszen muszáj volt valamivel elfoglalnom magam, mert különben nagyon kínos lett volna, hogy én csak úgy jövök mellette, mint egy engedelmes pudli.

Sajnos, a „ne égessük be magunkat" hadműveletem már az első megmozdulásomnál kudarcba fulladt. Amikor tekertem le a nyakamról az indokolatlanul hosszú sálat, a vége valahogy a földre került, míg a másik fele a nyakamban volt. Sikeresen ráléptem a sálra, és akkorát taknyoltam, hogy még egy pillanatra levegőt sem kaptam. A csuklómba éles fájdalom hasított, az arcom pedig azonnal pírba borult. Marci rögtön mellettem termett és segített feltápászkodni, míg a többi diáktársaink kíváncsi szeme a béna mozdulataimat raktározta el. Így később nevetve mesélhetik a barátaiknak, hogy láttak egy csajt eltanyázni.

– Jól vagy? – kérdezte Róka, én pedig kínosan nevetve legyintettem egyet.

– Soha jobban!

Egy pillanatig aggódva analizálta az arcom, aztán felvette a földről a cuccaim, és a kezembe nyomta azokat. Megköszöntem a reggeli fuvart, majd beiszkoltam az osztályba. Samu már az asztalunknál ült, és a telefonját nyomkodta. Egy fekete Nike baseballsapkát viselt szőke haján. Pufók orcája most is pirosas volt, valószínűleg megcsípte a hideg.

Még végignéztem, ahogy Róka lazán besétál utánam a teremben, lepacsizik a fiúkkal, majd leül a helyére. Blankát keresem a tekintetemmel, de még nem volt bent a teremben.

– Végre! – sóhajtott fel Samu, amikor meglátott, és ledobta az asztalra a telefonját. Rámpillantott zöldesbarna tekintetével és feltolta az orrán szemüvegét. – Hol voltál? Lemaradtál a reggeli showról. A buszon volt egy nő, aki...

– Ne haragudj, de most nincs kedvem a buszos Mónika Showhoz – huppantam le nyúzottan a székemre. Ez a nap nem is indulhatott volna rosszabbul.

– Bal lábbal keltél fel, vagy mi? – bökött oldalba, mire felnyögtem.

– Majd mesélek, de most légyszi add ide a matek leckét, mert nem csináltam meg – néztem rá könyörögve.

– Nesze – túrta elő a táskájából, majd elém rakta.

– Életmentő vagy! – mosolyogtam rá, aztán és is előhalásztam a füzetem, és villámgyors másolásba kezdtem.

***

Hétfőnként az utolsó óránk mindig tesi, ahol a tanár előszeretettel izzaszt meg minket különböző erősítő gyakorlatokkal, így az óra végére mindenki olyan volt, mint a mosott szar. Kint azonnal megcsapott a hideg szél, ami nem tett jót megizzadt fejemnek. Addigra már nagyon megbántam, hogy nem hoztam sapkát.

Szerencsére nem tűnt úgy, hogy bárkit is érdekelt volna, hogy együtt jöttem reggel Rókával. Hiába idegeskedtem, senki nem kezdett el suttogni a hátam mögött, ami megnyugtatott. Egész nyugis nap volt. Róka néha rám köszönt, ahogy elhaladt a padom mellett, de ezen kívül nem beszéltünk.

– Még mindig nem bírom feldolgozni! – hitetlenkedett Samu, ahogy az iskolából kifelé sétáltunk. – Mégis hogy a búbánatba kerültél te Virág Marci kocsijába?

Aznap sokadjára is megvontam a vállam. Samu is ugyanolyan meglepett volt, mint én, és szinte egész nap erről fecsegett. Már többször is elismételtem neki, hogy én magam sem tudom, miért kezdett el velem Róka ilyen hirtelen barátkozni, de ő valahogy még mindig nem tudott túllendülni a témán.

– Ez a legizgalmasabb dolog, ami a hónapban velem történt – örvendezett tovább. – Mi van, ha tetszel neki?

– Ne hülyéskedj, ez nem egy film! – ráztam meg nevetve a fejem.

– Gondolj csak bele! Miért szakított volna Blankával?

– Nem tudom, és nem is rám tartozik. Fejezd be a képzelgést! – korholtam le, ám rám sem fütyülve, folytatta tovább az elméletgyártást.

– Holnap biztos randira hív, aztán pedig pár év múlva megkéri a kezed, és te leszel Virágné. – Samu gesztikulálva folytatta, és elemezni kezdte, hogy milyen gyerekeink lesznek. Amikor az iskola kapujához értünk, megtorpantam, Samu pedig kérdő tekintettel nézett rám.

– Basszus! – kaptam a fejemhez.

– Jössz? – kérdezte a buszmegálló felé biccentve.

– Nem lehet, Katalinnal megyek vásárolni. Jaj, pedig le akartam mondani.

– Az igen! – nevetett fel. – Mégis miért?

– Azt mondta szeretné, ha jobban megismernénk egymást – húztam el a számat.

– Vigyázz vele, szerintem valami van a háttérben. Lehet most mondja el neked, hogy terhes apukádtól – heccelt szórakozottan. Megforgattam a szemem. Samu fantáziája aznap az eget verdeste.

– Ki is ugranék az ablakon.

Ekkor végszóra befordult az udvarra az emlegetett szamár, és megállt pont előttünk. Lehúzta az ablakot, majd fejére tolta napszemüvegét, és az ablakra könyökölt. Azt hittem benyög valami olyasmit, hogy „It's Britney, bitch", ám helyette csak mosolyogva köszönt nekünk.

– Akkor megyünk? – vigyorgott rám. Egy szoros kontyba fogta szőke haját, és egy rózsaszín pufi kabát volt rajta, feje tetején egy márkás napszemüveggel. Hogy arra miért volt szükség télvíz idején, azt szerintem még ő sem tudta.

– Szia Karen! – integetett Samu a nőnek, aki vidáman integetett vissza.

– Szia Simon, hogy vagy? – Katalin valamiért képtelen megjegyezni azoknak az embereknek a nevét, akivel jóban vagyok. Samut a kezdetek óta Simonnak szólította, hiába javítottam már ki ezerszer. A fiút nem zavarta, jól elszórakozott rajta, cserében ő is kitalált egy becenevet a nőnek.

– Köszi jól, és te? – viccelődött a barátom.

– Egész jól, meséltem már, hogy új körmöt csináltattam? – kezdett el csevegni, és büszkén elénk tolta a kezét.

– Ne csináld! – folytatta Samu a színjátékot. – Tiszta jó lett, hol csinálod?

– Majd átküldöm instán a címet, oksa? – csámcsogott a rózsaszínű rágóján.

– Megbeszéltük. Na de nekem mennem kell – intett, majd megindult a buszmegálló felé.

– Milyen kedves fiú! – sóhajtott.

A szememet forgatva pattantam be Katalin mellé, ő pedig gázt adott és célba vette a plázát. Az út csendben telt, egyszer megkérdezte milyen volt az iskola, én pedig rávágtam, hogy jó. A rádióból a Spice Girls szólt, Katalin az ütemre dobolt a kormányon, és énekelte a refrént. Én pedig mintha csak egy filmben lennék, homlokom az üvegnek döntöttem, és figyeltem a városi házakat, amit szépen lassan magunk mögött hagytunk.

***

A vásárlás várható módon katasztrofálisra sikeredett. Az elején még minden rendben volt, Katalin próbálgatott pár ruhát, de amikor rám került a sor, szinte minden egyes darabot leszólt, amit kiválasztottam. Végül nem bírtam tovább, és a lehető összes sértést a fejéhez vágtam a Zara közepén. Egy biztonsági őr jött oda hozzánk, és kért meg minket, hogy távozzunk, mire Katalin sűrű bocsánatkérések közepette hagyta el az üzletet, majd rögtön hazafelé vettük az irányt.

Otthon pufogva a szobámba siettem, hangosan becsaptam magam mögött az ajtót, és nagy lendülettel levetettem magam az ágyamra. A kutyám, Pupák kíváncsi tekintettel méregetett, majd belemászott az ölembe, én pedig a fejét kezdtem simogatni.

Pupák egy vérbeli játszótéri kutyusnak volt mondható, tippünk sem volt milyen fajok keveredtek benne, leginkább egy schnauzerre hasonlított. Két éve kaptam, amikor egy állatmenhelyen jártunk. Apa rögtön megszerette, ahogy én is, Katalinnak viszont kellett egy kis idő, de végül ő is megbarátkozott az állattal.

– Ne haragudj Szutyi, de nagyon felidegesített az a fránya némber – gügyögtem a kutyának, aki, mint egy forgószél, elkezdett körbe-körbe futni a szobámban.

Itt volt az ideje, hogy elvigyem sétálni, rá fért már a mozgás, és különben sem akartam, hogy megint hagyjon egy „ajándékcsomagot" a párnámon. Kimentem az előszobába, leakasztottam a pórázt a fogasról, felvettem három réteg ruhát, és köszönés nélkül kiviharzottam a házból, ügyelve, hogy jó erősen becsapjam magam mögött az ajtót.

A közeli erdő felé vettem az irányt, ahol mindig is sétáltunk Pupákkal. Inkább parknak, mint erdőnek szokták nevezni, ám van pár sűrűbb része, ahol nem járnak olyan sokan. Nyaranként elég árnyékot adnak a fák lomjai, hogy ne kapjon hőgutát az ember, ha sapka nélkül indul el, télen pedig megvédik az arra járókat a csípős széltől. Egyszer még egy mókust is láttam a fák között, amint makkokkal és mogyorókkal a szájában rohan fel az egyik fára. Az volt az első, és utolsó alkalom, hogy vadállatot láttam volna állatkerten kívül.

Egy kicsit eldugottabb ösvényen haladtunk, hogy elkerüljük a kisgyerekeket, akik állandóan visítva Pupák felé futnak, hogy megsimogassák őt, ám szegény állatt mindig megijed tőlük. Egyre beljebb és beljebb haladunk, lassan már a kitaposott út is eltűnt a lábunk alól. Általában nem szoktam ilyen mélyre merészkedni, de akkor valahogy nem volt kedvem megállni, és megfordulni. Pupákot figyeltem, aki egyszer csak megmerevedik és fülét szegezve kémlelni kezdi a sötét erdőt. Én is megálltam, és hallgatózni kezdtem, hátha megüti a fülem valami erdei állat hangja. Bagolyra, esetleg harkályra számítottam, ám ennél sokkal furcsább dolgot neszelek meg. Mintha valaki beszélne, de nem tudom kivenni a szavait, így kicsit közelebb merészkedek oda, ahonnan a hang jön.

– Mégis mit vársz, mit csináljak?

Az idegen hangja frusztráltan csengett, nekem pedig egy pillanatra átfutott a fejemen, hogy talán nem biztonságos itt lennem. Egy bokor mögé bújtam, és kilestem mögüle. Egy csupa feketébe öltözött férfi állt ott, jobb kezében a telefonját, míg bal kezében egy pisztolyt szegezve a földnek. A fegyver láttán megmerevedtem, majd követtem a tekintetemmel, hogy hova mutat. A földön egy másik férfi feküdt, arca a talajba süppedt. A szívem egyre hevesebben kezdett dobogni, ahogy felismertem az alakot. Vörös hajába levelek akadtak, barna és zöld kockás kabátját pedig sár borította. Teljesen mozdulatlan volt, még lélegezni sem láttam. Nagyot nyeltem, és próbáltam nem a legrosszabbra gondolni. A fekete ruhás alak nekem háttal állt, és még mindig veszekedett valakivel a telefonon. Hangját egészen lehalkította, semmit nem hallottam abból, amit beszélt.

Amikor letette a telefont, nagyot sóhajtott, és az eszméletlen – legalábbis nagyon reméltem, hogy csak eszméletlen – Marcira szegezte a pisztolyt, majd felhúzta a kakast, és lőtt.

Felsikkantottam ijedtemben, majd gyorsan a számra tettem a kezem, és lebuktam, hogy véletlenül se lásson meg. Alig kaptam levegőt, és a szívem csak zakatolt, mint egy kínai gyorsvonat. Ekkor eldördült még két lövés, én pedig felzokogtam. Pupák, aki egészen eddig csendben forgolódott, most hangos ugatásba kezdett. Felugrottam a bokor takarásából, hogy menekülőre fogjam, amikor is farkasszemet néztem a gyilkossal. Egész arcát símaszk takarta, csak tengerzöld szemei látszottak ki, amik elkerekedtek, amikor meglátott előugrani a bokor mögül. Talán csak egy pillanat volt az egész, mégis óráknak tűnt, amíg végre el tudtam szakítani a tekintetem az ő lelketlen pillantásától. Felkaptam Pupákot, és szaladni kezdtem, ahogy csak tudtam. Cipőtalpam alatt ropogtak a száraz levelek, néhány faág az arcomba csapódott, felsértve a bőrömet. Többször is hátrapillantottam, hogy követ-e a gyilkos, viszont nem láttam senkit.

Amikor kiértem az erdőből, gyorsan a földre tettem a kutyám, és hagytam magamnak pár percet, amíg megnyugszom. Reszkettem, akár a kocsonya, és szinte nem is láttam a szememben összegyűlt könnyektől. Csak nehezen tudtam levegőhöz jutni, úgy éreztem, mintha egyáltalán nem lett volna körülöttem oxigén. Hányingerem volt, és fejem is zúgott. Pupák ugatását csak visszhang szerűen hallottam, az utcában lévő házak pedig úgy forogtak mellettem, mint a ringlispíl. Kellett egy kis idő, amíg elő tudtam venni remegő kézzel a zsebemből a telefont, majd több félreütés után, végre tárcsáztam a rendőrséget.

Szervusztok!

Itt volna a második fejezet, remélem tetszett nektek. :)) Kommenteljetek, csillagozzatok, és nemsokára érkezem a következő fejezettel. 

Szép estét! 

- Liza