Idegesen túrtam hajamba, ahogy a percek egyre csak pörögtek. Szinte megfulladtam a rám nehezedő stressztől.

A bajnokság.

A kibaszott bajnokság napja volt, s nem tudtam mire vélni a lámpalázat, ami jelenleg engem fojtogatott. Szabályosan pánikoltam, és nem tudtam helyén kezelni, hiszen sosem izgultam ennyire, semmi előtt. Sosem volt akadály embertömeg elé kiállni, s előadni magam, ám jelenleg ez teljesen felborult. Talán csak amiatt volt, hogy ekkora a mezőny és a tét. Nagyon féltem, s nem akartam a félelem miatt elrontani. nem akartam felsülni, beégni, és ezzel egy akkora csalódást okozni, hogy mindannyiunk álmát romba döntsem. S ugyan, nem csak rajtam múlt, -nyilván nem, de én még is úgy éreztem.

-Ide érzem a feszültséged Taehyung. Mi a baj? -kérdezte a szőke lány, s közben felém pillantott, ahogy az autót vezette.

Yuna kocsijában négyen ültünk, s a lány figyelmesen haladt Jungkook fekete Impalája után, ahogy egyre csak közeledtünk a helyszínre. Hoseok és Jimin mögöttünk ültek, s mind a ketten aludtak, hiszen egész éjszaka próbáltunk. Saját fáradtságom azonban nem tűnhetett fel, se nekem, se környezetemnek, hiszen a rettegés, az izgalom sokkalta nagyobb volt annál.

-Nem tudom. Izgulok. -mondtam, majd beljebb nyomtam magam ülésemben, s nagyot sóhajtottam.

-Ez természetes, te először jössz el ide. És először méretteted meg magad. És a tét is nagy. De én bízok benned, bízok bennetek. -mosolyodott el halványan.

-Nem érted. Ideges vagyok, pedig sose szoktam az lenni. Nincs lámpalázam kicsi korom óta, és most van. És ez zavar. -motyogtam, s közben a nyakamban lévő nyakláncomat kezdtem ujjaim között forgatni. Levettem magamról, majd a kezembe kezdtem ide forgatni, mit a lány tüzetesen nézett.

-Kabala? -kérdezte, s lelassított az autót, amint kitértünk egy kanyarra.

-Nem. Nem hiszek az ilyenekben, csak most el vagyok keseredve. Talán ez segít, vagy erőt ad... mit tudom én. -nevettem el magam, s bekötözött ujjaimat végighúztam a rezes zsinegen.

-Az egy húr? -kérdezte, s szép kezét a sebváltóra tette.

-Igen. A nagybátyámtól kaptam, mikor kisebb voltam. Azt nem mondta kitől, vagy honnan van, de azt hozzá tette, hogy vigyázzak rá, és hordjam mindig magamnál, mert akkor lesz rá szükségem, amikor a legkevésbé számítok rá. Nem tudom, hogy értette, hiszen ez csak egy A-hang húrja, egy olyan gitárhoz, ami Jungkooknak van. Mondjuk elég öreg, de sértetlen. Szinte tökéletes, nézd még a réz is hibátlan rajta, pedig tényleg gyakran hordom. -mondtam, s óvatosan a lány tekintetéhez emeltem, aki ugyan odafigyelt, s jól megnézte, bólogatva, de nem akartam az arcába tolni, hogy megzavarjam a vezetést.

-Lehet igaza van. Lehet pont most jön majd jól. -mosolyodott el.

-Talán igaza van. Mondjuk azon kívül, hogy merev, és néha engem is bosszant ahogy a nyakamban van, másra nagyon nem jó. -mondtam, majd visszaakasztottam nyakamba, s az ablak felé fordultam.

-Minden rendben lesz Taehyung, megcsináljátok. -mondta Yuna végszóként, s hagyta, hogy a csönd eluralkodjon az autóban, ezzel pillanatnyi nyugalmat gyakorolva elmémre.

Tíz perces dugó, Jungkook idegesítő kocsijának tankjának feltöltése, és negyven percnyi fővárosi kocsikázás után megérkeztünk a helyszínre. Furcsának tartottam, hogy egy ekkora rockbanda bajnoksághoz, a Nemzeti Operaházat választották a szervezők helyszínként, de nem foglalkoztam vele. Pont elég nagy volt, pont elég kifinomult egy ekkora feladathoz, s pont tökéletes akusztika lengte körbe a nagy előadótermet.

Kismillió ember volt, rengeteg rajongó tinédzser és felnőtt. Rokonok, s más bandák is egyaránt. Szervezők és sztaffosok szaladgáltak ide-oda, nem is köszöntve senkit, csak a dolgukat végezték. Hiszen mindenkinek volt elég nyűg a hátán így is, minek a formalitás.

Ez egy hatalmas rendezvény volt, hatalmas téttel, s még hatalmasabb olyan emberekkel, akiken jelenleg a jövőnk múlt. Még mindig ugyan úgy izgultam, szinte a feltéptem a ragasztós gézt körmeim tövéből, ahogy felszereléseinkkel haladtunk egyre beljebb. Tényleg izgultam, de nem a tömeg miatt, nem a dalunk miatt, vagy, mert bizonytalanság kerített hatalmába, sokkal inkább amiatt, hogy itt álltam kerek-perec jelenlegi életem legnagyobb megmérettetése előtt, s nem tudtam mihez kezdjek a félelemmel. Nem szúrhattuk el, nem szúrhattam el.

Hátrasétálva a versenyzők részlegébe, egy útmutató és egy kedves, lelkesítő szervezővel megkaptunk öltözőnket. Kicsit dívásan éreztem magam, ahogy a kivilágított, jól felszerelt ám tágas helyégben lepakoltunk, s a hatalmas tükrök és szekrények, valamint padok, -melyek valószínűleg színészeknek, s énekeseknek lettek kitalálva, -viccesen ütöttek meg erős kontrasztot zord, rossz fiús külsőnkkel.

Lepakoltuk hangszereinket, s az egyéb elengedhetetlen felszereléseinket, majd mindenki készülődni kezdett.

Nem volt más dolgunk, csak várni, s összeszedni magunkat. Nem láttam mindenkit, hiszen Hoseok, Seokjin és Yuna hátul voltak a padoknál, s öltözékeinket válogatták, igazgatták, Namjoon gitárját hangolta, míg Yoongi csak kezében lévő kottáit tanulmányozta. Jimin pattogott, hol a mosdó előtt, hol a szépítkező tükörnél, s hangosan melegítette hangszálait, miközben ide-oda hadonászott egy szemceruzával kezeiben. Végül pedig Jungkookra pillantotta. Nagy fejhallgató pihent feje tetején, s közben az rá volt dugva gitárjára, s lágyan pengette a hangszer húrjait. Teljesen átszellemült megint, s látszólag teljesen más dimenzióban volt, nem is törődve semmivel. Lábával halkan ütötte a ritmus a fehér járólapon, s néha fejét is oldalra biccentette. Nyugodtnak tűnt, nagyon nyugodtnak, s nem értettem, hogy lehet ilyen higgadt mikor ekkora dolog előtt álltunk. Kicsit furcsálltam, hogy az egészséges idegesség ütött fel mindenkin, s valójában csak én paráztam rá úgy igazán. Finom, erős kezeket éreztem meg vállamon, ahogy ültemben megrezzentem, s mikor felpillantottam, csak egy mosolygós Namjoon tekintett le rám.

-Ne izgulj ennyire. Megcsináljuk. -mondta, majd lehuppant mellém, arrébb tolva saját, már bevetésre melegedett gitáromat.

-Hogy lehettek nyugodtak egy ilyen helyzetben? -kérdeztem felé pillantva.

-Nézd, valamennyire mi is izgulunk, nem vagyunk ennyire szívtelenek. De mi nem először csináljuk ezt végig. Régebb óta vagyunk benne, mint te, ez érthető. Talán, csak megnyugtat minket, hogy ennyire biztosak még sosem voltunk egy előadásban. -mosolyodott el, s közben kicsit előrébb dőlt, hogy térdein megtámassza könyökeit.

-És Jungkook? Hogy nem reagál semmire?

-Jungkook, nos... ő most, hogy is mondjam? -vakarta meg tarkóját. -Meditál. Felkészül, talán ez a jó szó. Neki ez hatalmas dolog, nem mintha nekünk nem lenne az, de ő. Szinte minden évben meghalt egy része, mikor nem nyertünk. Összetört és furcsa módon, azok voltak az egyetlen alkalmak, mikor nem mást okolt, hanem csak is saját magát. Mély depresszióba esett egy kis időre mindig. Csak felkészül. -mondta halkan, s közben a fekete felé pillantott, ki csukott szemekkel táncoltatta ujjait a húrokon.

-Depresszió? -értetlenkedtem.

-Agresszió, mi tudtuk. De ő azt mondta, nem érzi jól magát. Mi mind tudjuk Taehyung, Jungkook nem szomorú volt, hanem csalódott és dühös. Azért volt tavaly az összeszólakozás a volt bandavezérrel. A bajnokság után, ő is Jungkookot okolta, és csúnyán összevesztek. Nagyon nagy verekedés lett, Jungkook majdnem úgy agyonverte a tagot, hogy kórházba került. Elég rémisztő volt. -mondta, s visszapillantott rám, mire csak kitágult szemekkel hallgattam. -Aznap törte össze a kocsiját is, belehajtott az előtte lévőbe, ahogy azt se tudta merre megy.

-Yuna mesélte. -suttogtam. -Ki volt az?

-Lényegtelen, nem kedveltük amúgy sem, és Jungkook jelenlétében a nevét sem említhetjük, mert eldurran az agya. Feltör belőle minden. Mindig versengtek egymással. Egy gerinctelen ember volt, mert kihasznált minket, s szinte ugyan olyan jó volt, mint Kook, de amint lediplomázott, kiszállt és azonnal állást szerzett producerként. Ott fikázott minket ahol csak tudott, és csak annyit mondott, hogy annyi volt jó az egész bandás karrierje során, hogy az zenéhez volt köthető, s valahol el tudott indulni. -mondta, s láttam az ő szemeiben is a dühöt. -Jól átbaszott minket.

-Hátba szúrás. -motyogtam.

-Az! Elég rendesen. -nevetett fel szánalomtól csöpögő hangon, s újra megszólalt. -Tartok tőle, hogy eljön. Beszéltem Seokjinnel, és említette, hogy látta a nevét a VIP vendégek listáján, de nem akarom elkiabálni, és pláne nem Kookkal tudatni. Megbolondulna, és akkor annyi az egésznek.

-Ennyire komoly? -kérdeztem, s közben felálltam, hogy én is átöltözzek, hiszen egyre csak peregtek a percek, mi pedig egyre közelebb kerültünk a sorsdöntő fellépésünkig.

-Ennyire. Látnod kellett volna, vagyis nem nyilván, mert borzasztó, de igen. Ennyire komoly. -mondta, s közben magára vette fekete, szegecses bőrkabátját.

-Hát akkor imádkozok, hogy ne jelenjen meg. Bár nem ismerem, de ezek után nem is akarom. Utálom az ilyen hazug faszokat. -mondtam, s közben lekaptam felsőmet, s lecseréltem azt egy egy fekete, hálós pólóra, s magara vettem piros, kitűzős bőrdzsekimet.

-Én is elhiheted. Na de fel a fejjel, és ne agyalj túl sokat, meg lesz ez. Csak bízz magadban és a hangszeredben. -mondta, majd egy hátba veregetés után elsétált, hátra többiekhez.

Igaza volt, s ugyan meglepett a régen említett Jungkook féle verekedés, de nem tudott elrémiszteni. Saját bőrömön tapasztaltam hónapokkal ezelőtt, hogy a fekete hajúnak tényleg vannak dühkezelési problémái, s ugyan, nem lehetett akkora indulat benne ellenem, mikor hozzám vágta a dobverőt, tartottam ettől a személytől. Nem akartam se foglalkozni vele, se megismerni, sem a tudatot, hogy lehetséges itt léte, s ha összefut Jungkookkal, akkor biztos volt a vérontás. Tényleg csak reménykedni tudtam, hiszen ha pont egy ekkora feladat előtt, Jungkook elkattan akkor nekünk teljesen befellegzett, és nem csak magunkat féltettem, nem csak ennek a lehetőségnek az elúszását, hanem Jeont is. Féltettem, mert gyenge volt érzelmileg.

Egy halk kopogás ütötte meg fülünket, s mindannyian az ajtó felé kaptuk tekintetünket. A korábban megismert kedves, sztaffos srác dugta be fejét a nyílászárón, s jelezte, hogy két szám van előttünk, így jobb lenne a színpad mögé mennünk. Bólintottunk, s megvártuk még elmegy, majd mindenki abbahagyva eddigi tevékenységét, az előtérbe jött, majd Jungkook és Namjoon lelkesítő beszédet, s kisebb érzelmi evangéliumot tartva, felkészített minket.

-Menni fog, megcsináljuk. Van egy remek dalunk, egy remek feldolgozásban, és semmi nem állíthat meg bennünket. Örülök, hogy itt lehetek veletek, és higgyétek el utálom, hogy most itt nyaliznom kell, de ez az igazság. -fejezte be Jungkook, s kezét középre behelyezve, -várva, hogy mi is odategyük sajátjainkat, szélesen elmosolyodott. -És neked Kim. Köszönjük, hogy bandatag lettél, nélküled ez most nem így lenne. -tette hozzá, mire kitágult szemekkel pillantottam rá. Nem igazán illetett ilyenekkel, mások előtt pláne nem, s a köszönet formája is meglepett. Elmosolyodtam, s a tenyérkupac tetejére helyeztem kezem, majd egy kiáltással és hatalmas karlendítéssel, megadtuk a hangulat kegyelemdöfését.

Elhagytuk az öltözőt, s magabiztosan ballagtunk a kivilágított folyosón, ahol sok ember járkált erre-arra. Ügyesen kerültük ki hangszereinkkel a személyeket. Egy-két másik versenyzőtől, még kedves, biztató mondatokat is kaptunk, mely ugyan segített abban, hogy egyre kevésbé izguljak. Már hátul voltunk a színpad mögötti bejáratnál, s közvetlenül előttünk lévő fellépők kezdtek bele dalukba.

Mindenkit előre engedtem, hiszen az ajtó nem volt olyan nagy, s Hoseok dobszerelését is nehezen toltuk át rajta, mikor is egy magas, fekete öltönyös alak, nem törődve semmivel, pláne nem a hangszerek macerás mozgatásával, szinte félrelökött, neki az ajtókeretnek, mire a mögöttem haladó Jungkook nekiütközött hátával a kilincsnek. Dühösen pillantottam az illetőre, ki csak egy szemforgatás után, elhaladt mellettünk, s már hagytam volna magam után az ilyesfajta bunkó parasztokat, hogy ne terelje el figyelmem, mire Jungkook ordítása zökkentett ki.

-Mégis mi a faszt képzelsz te barom? -kérdezte, s közben előrébb lépett, s a neki háttal álló személy megállt, majd megfordult. Jungkook tekintete a kissé dühösből, egy pillanat alatt változott át, meghökkent démonba. Szemei elsötétültek, s elém lépve ökölbe szorított kezekkel fújtatott akár egy bika. -Te..