Nagy sóhajt hallattam. A nap szinte égetett, s nem volt annyira melegem, hogy izzadjak, de nem is fáztam. Napszemüvegemet visszatettem orrnyergemre, s nézelődtem. Az udvar nagy volt, parkosított, sok paddal és egy kosárpályával, ahol most is meccs folyt valószínűleg. A pázsiton rengeteg diák ült, beszélgetett vagy könyvet olvasott. Szánalmasan unalmasnak tűnt, hiszen mi másra számíthatott volna az ember, ilyen helyeken csak ezt látta. Tovább mentem, s akkor megpillantottam a standokat. Sokféle volt, egészen a lányok akapella kórusától, a techno-dj klubbig. Fotókat kezdtem készíteni, s plakátokat, szórólapokat olvasgattam, volt egy-két dolog ami megfogott, de ami igazán érdekelt sehol nem láttam.

Visszaemlékezve J-hope szavaira, valami hozzám hasonlót kerestem, vagy még inkább azt, amiről ő mesélt nekem. Fiúk, valószínűleg színes, vagy bőr szerkóban, hangszerekkel. Nem voltam még bandában sosem, nem tudtam pontosan mit kéne keressek, ám ebben a pillanatban, pillantottam meg ahogy az udvar végében egy pódium szerűségnél igen sokan állnak meg. Ahogy fülemet hirtelen érte egy rezonált, sípoló hang, melyet tudtam, hogy akkor kell hallani, mikor az ember egy mélynyomóba illeszti az elektronikus hangszer csatlakoztatóját, kicsit érdeklődve mentem közelebb, és akkor megláttam.

Hoseok.

Ott ült a teljes dobszerkó mögött, s telefonján böngészett valamit, amíg mellette többen is lézengtek a kis színpadon. Öt fiút láttam és egy magas szőke lányt, aki éppen a hangosításokon ügyködött. Még közelebb mentem, s majdnem az első sorban álltam meg, úgy figyelve minden személy mozdulatát.

Jól megnéztem őket, hiszen biztos voltam benne, hogy Hoseok mikor magukról beszélt, valójában róluk beszélt. Előttük álltam, s a barna hajú nem vett észre, nem is akartam, de kíváncsian vártam, mi kezdődik, azon kívül, hogy sejtettem, kisebb koncertet fognak adni, annak érdekében, hogy az esti meghallgatásra, még több résztvevőt csalogassanak.

Egy kék hajú srác éppen egy törlőkendővel törölgette a szintetizátorját, s minden gombocskát, vagy billentyűt a megfelelő szögbe csavart. Mellette egy rózsaszín hajú, alacsonyabb srác állt. Elsőre nem volt szimpi, ugyan nem ítélkeztem, de látszott rajta, hogy ez egy igazi, kis fukar, egy kisfiú, valószínűleg nyájas beszéddel, s picsás viselkedéssel. Jó emberismerő voltam, s tovább vezettem tekintetemet, megpillantva még két srácot, amint egy papírt tartva a kezükben, beszélgetnek valamin, s a magasabbik a fülében lévő kis mikroport-ot igazgatta, hogy jobban értse társa szavait. Izmos volt, szemei erősen ki voltak húzva, -akárcsak a többieknek, míg a mellette álló, visszafogottabban gesztikulált a papír felé. Látszólag gitározott a szőke, hiszen annak hátán ott lógott, a piros pánton. Az egy szoprán elektronikus gitár volt, s nem láttam sajnos sem a márkát, sem a típust, de kicsit eltátottam számat, hiszen ezek a fajta zenei eszközök, iszonyatosan magas értékkel bírtak. Biztos rá ment a csávó gatyája is, bár csak spekulálhattam, hiszen magamból kiindulva, én tényleg minden pénzemet erre költöttem.

Szemeimet tovább vezettem a társaság utolsó két tagjára. A lánynak hosszú szőke haja volt, melynek tetején csak egy merev karimájú fekete kalap volt, s hosszú, bokáig érő egyenes, ám lenge szabású színes ruha volt rajta, s derekára egy szegecses, piros bőrkabát volt kötve. Jól nézett ki, komolyan megtetszett, de nem ismertem, pedig erősen az eseteim közé tartozott, s ha tényleg esetleg bandatag volt, csak még egy okot adott az ég, hogy nekem is itt a helyem. Nem mosolygott, komor tekintete volt, s vékony ujjaival éppen, a mikrofon állványát csavarta ki. Ha még énekelni is tud, esküszöm elveszem feleségül. Megkocogtatta a mikrofon fejét, mire a tompa azonban erős hang megütötte fülemet.

-Egy, kettő, három, rendesen hallani? -kérdezte meglepően magas hangját, hiszen a lány jóval magasabb és termetesebb volt, és nem gondoltam volna, hogy külsejéhez, egy ilyen vékony orgánum illeszkedett, de tetszett. Elmosolyodott, ahogy a tömeg hangos igen-ekkel, s bólogatásokkal adta tudtára, hogy minden tökéletes. Elmosolyodott, majd megfogva a mikrofon, s hátralibbentve haját újra megszólalt. -Szóval, üdvözlök mindenkit, nagyon örülök, hogy ennyien eljöttetek ide. Külön köszöntöm új diákjainkat is. A fiúk lassan készen lesznek, szóval nem kell sokáig várni. Egy kis műsort hoztak nektek, amivel köszönteni szeretnének titeket, valamint betekintést nyerni a bandába. -mondta, majd kezeit széttárta, s körbe tekintett a színpadon lévőkre. -Elsősorban ez egy kisebb koncert lenne, hogy jobban megismerhessétek a fantasztikus zenéjüket, valamint tagújítások miatt, este egy meghallgatást tartanak a szabad csarnokba, ahova meleg szívvel várják a kíváncsi rock and roll őrülteket. Kérlek benneteket, éljetek a lehetőséggel, és ha van kedvetek gyertek el, megmutatni mire vagytok képesek, utána pedig egy szezonnyitó koncertet adnak elő, és szórakozunk egy jót. -nevetett fel. -Nem is húznám tovább, átadom a szót a bandavezérnek. Kérlek köszöntsétek a Saturday Snakes-t! -kiabálta, majd egy meghajlással elsétált a mikrofontól. A körülöttem állók hangos sikítással és tapsviharral ujjongtak a beszéd végére. Ugyan én nem mutattam semmit, nem azért mert bunkónak, vagy kritikusnak akartam tűnni, csupán túl kíváncsi voltam, mit is tudnak valójában, s magamhoz képest én mire számíthatok. Az eddig némán álló barna hajú srác megfogta a lány kezét, majd lesétáltak a színpadról, mit csak nagy szemekkel néztem. Ezek szerint ők nem játszottak, pedig nagyon bávatag voltam, hogy ez a leányzó mit tud ilyen magas hanggal egy rockbandában, amiben ráadásul csak fiúk vannak. Fülemet megütötte a cintányér hangja, ahogy az eddig számomra nem szemügyre vett utolsó ember a mikrofonhoz lépett, s nagy mosollyal száján, összeszűkített szemekkel, háta mögé rejtette gitárját, fekete pántjainál fogva, majd szólásra nyitotta ajkait.

-Én is üdvözlök mindenkit. A nevem Jeon Jungkook és én vagyok a banda vezére, valamint a vezér gitáros. Kérlek köszöntsétek nagy tapssal, szoprán gitárosunkat Kim Namjoont. -mondta, mire az említett előrébb lépett, s meghajolt. -Fantasztikus dobosunkat, Jung Hoseokot! -a fiúra néztem, aki széles vigyorral felállt, majd a két dobverővel kezdett integetni feje felett, s amint megpillantott a tömegben, kacsintott egyet, mire csak büszkén biccentettem. -A szintetizátor mögött, zseniális hangmérnökünk, s dalszövegírónk Min Yoongi. -mondta, mire a kék hajú srác kilépett a hangszer mögül, s egy halvány mosollyal ő is meghajolt. -Végül, de nem utolsó sorban, pedig, elbűvölő vezér vokálunk, Park Jimin! -fejezte be mondandóját, ekkor előlépett a pink hajú is. Szabályosan bántotta a szememet. Ide-oda libbent csípője, ahogy a színpad széléhez sétált, egyszerűen mint egy Dáma. Feldobta lila mikrofonját, mely apró kövekkel volt kirakva, a legcsillogóbb hatás kedvéért, s mikor az megpördült a levegőben, könnyű szerrel elkapta, s kinyújtotta nyelvét, hogy végig szántson a hangot adó eszközön, majd kitágult pupillákkal figyeltem, ahogy megfordul, s hozzácsapja azt fenekéhez. Elvigyorodott, s kivéve a fekete hajú, tetovált személy mikrofonját, odahajította neki, aki ügyesen elkapta azt, s egy kacsintással, belehelyezte sajátját a fém állványba. Hátratűrte haját, s szólásra nyitotta ajkait.

-Mizu van újoncok? Remélem mindenki annyira izgatott, mint mi! -kiabálta sipító hangján, mire csak felrántottam szemöldökeimet. Ez a törpe akar itt rockot énekelni? Most komolyan? A tömeg sikítozva, tapsviharral a levegőben üvöltözött, hol egy-egy tagnak a nevét kiáltva, hol a banda nevet, vagy, hogy mennyire imádják őket. Ez nyilvánvaló volt, főleg akik ismerték és szerették őket, s mikor felcsendültek a hangszereket bemelegítő akkordok, majd J-hope is kellemes metronómikus alapritmust játszott, tűkön ülve vártam már az igazi "zenét". -Nem hallom! -kiáltotta ismét az énekes, s a mikrofont felénk fordította, majd kinyújtotta hegyes, vörös nyelvét, a tömeg pedig csak jobban őrjöngve biztatta őket, mintha félistenek lennének. -Akkor had szóljon! -és amint befejezte ez az irritáló személy az előjátékot, meghallottam a csodálatos melódiát. Kerestem, hogy vajon ez effekt és a hátsó kék hajú játssza be a szintetizátorral, vagy a magas szőke, de kétlem, hiszen nem szoprán volt, s bal oldalra tekintve megláttam a fehér-fekete, aranyhúros, Yamaha TRB105-öt, állaim a talajt súrolták.

Én csak álmodni tudtam egy akkora kincsről, amit a fekete a kezében tartott. Ahogy ujjai iszonyatos sebességgel, s kombinációval váltotta az akkordokat, s másik kezében a pengetővel, olyan hivatottsággal pengette a húrokat, mintha egész életében ezt csinálta volna, -bár lehet így volt. Iszonyatosan tehetségesnek tűnt, s ugyan én sem voltam rossz, de ő. Atom amit csinált, se egy hiba, csak ott rezonált ahol kellett, nem ugrott, nem volt hamis. Még az ujjain elhelyezkedő fém karikák se tudták zavarni, ahogy teljesen lefogta a húrokat, hogy oktávokat ugorjon. Istenem' mintha a koreai, junior Brian May-t láttam volna magam előtt, annyi különbséggel, hogy fekete haja kócosan hullott arcába, tele volt tetoválásokkal, teste minden egyes pontját fekete motívumok festették, orrában egy apró, golyós patkó alakú fém díszelgett, valamint füleiben is. Hosszú fekete, szaggatott farmer volt rajta, egy sötét zöld Martenz bakanccsal, melynek fűzői csúnyán lógtak lába mellett, és minden izma tökéletesen megfesthető volt, hiszen csak egy fekete színű trikó takarta felső testét. Ez az ember gyönyörű volt. Egy gyönyörű férfifiú. Sugározta magából, -idevaló vagyok, de önmagam vagyok, láthatatlan vagyok, de észreveszel. Elképesztő kincs volt a kezében, s ahogy a többi hangszer is szépen lassan csatlakozott a szólamhoz, majd Jimin is nekikezdett a szám éneklésének, teljesen ledöbbentem.

Ezek varázslatosak. Nem hibáznak, nem ügyetlenkednek, s látszólag nem csak élvezik amit csinálnak, de még csak egy kicsit se izgulnak. Szerelembe estem másodjára a rockkal, s tudtam, hogy be kell kerülnöm a bandába. Ott a helyem, és én is ugyanígy akarok játszani velük, ezzel a lendülettel, átéléssel, s ezzel az átszellemüléssel. Elképedve figyeltem, s közben a szöveget tátogtam magam elé, hatalmas mosollyal. Mother Mother - Arms Tonite! Imádtam, s ezerszer eljátszottam már, ugyan közel sem ilyen jól, ennyire profi-amatőr módon, de lelkemben akkora euforia lépett fel, hogy azt hittem elájulok. Nem voltam tömegben bulizós típus, jobb szerettem én csinálni a zenét, mint hallgatni akik csinálják. Furcsálltam is kicsit, hogy női előadótól hozták saját feldolgozásukat, s nem egyből egy vad számmal indítottak, de hihetetlen volt. Olyan szinten átadták a hangulatát, mintha csak benne lennék a zenében, s örömömet és elismerésemet kifejezve a tömeggel együtt kezdtem csápolni, mintha csak egy fesztiválon lennék.

Még a pink hangja is passzolt az egésszel, s ugyan felismertem, hogy az egészet letranszponálták egy terccel, hogy az alvokálnak is megfelelő legyen -még is csak fiúk voltak- de a tényen nem változtatott. Ez a banda fantasztikus, és itt a helyem!

Mikor lement, az első szám, azt követte a többi, ugyan ilyen delejjel. Hol ismertebbeket, hol kevésbé azokat játszottak, voltak eredeti dalok és feldolgozások is, valamint az utolsó pár szám mind saját volt! Elámultam, hogy lehet egy egyetemi fiúbanda ennyire tehetséges és élvezetes. Fülem szabályosan sírt örömében, s az ember tömeg csak nőtt az idő alatt hátam mögött. Már izzadtam, s olyan szinten élveztem az egészet, amit utoljára talán egy ACDC koncerten éltem át, amikor Jaehyun elvitt tizenötödik szülinapom alkalmából.

Álomszerű volt az egész! Teljesen regénybe illő. Viszont, ahogy vége lett, s a fiúk lihegve, fáradtan, izzadtan hajoltak meg egymás kezeit megfogva, kicsit csalódott voltam, hiszen akár napokig képes lettem volna ott állni és hallgatni őket, étlen-szomjan. Hoseok kiegyenesedése után rám pillantott, s egy széles vigyorral biccentett felém, mire én csak egy hatalmas like-jellel jeleztem neki zsenialitásukat. A tömeg szépen lassan eloszlott, s egyesek odamentek gratulálni a fiúknak, vagy lányok szaladgáltak hozzájuk, képeket készítve, vagy beszélgetést kezdeményezve. Mintha tényleges hírességek lettek volna, -bár valamilyen szinten, az itteni keretek között azok voltak. Éreztem, hogy be kellett kerülnöm, tudtam, hogy itt a helyem. Én is át akartam élni ezt a fajta zenei kéjt, ahogy a tömeg velük együtt engem is elismer, ahogy ujjonganak, ahogy tapsolnak, istenítve az erős muzsikát.

A fiúk szépen lassan elkezdtek levánszorogni a színpadról, elpakoltak, vagy váltottak embertársaikkal egy-két szót. Legszívesebben odamentem volna Hoseokhoz, aki jelenleg a pink hajúval nevetett valamin, -hogy térden állva könyörögjek, hogy vegyenek be a bandába. Nyilván ehhez túl nagyképű voltam, s biztos nem csináltam volna ilyet, de bennem volt. A vágy, a mérhetetlen vágyalom, hogy nekem kell az az a pozíció, ott kell lennem, és nekem is ugyan ilyen átéléssel pengetnem a húrokat.

-Taehyung! -hallottam meg hangomat magam mögül, s érdeklődve fordultam hátra, hogy megnézzem ki szólal utánam. J-hope.

-Szia. -köszöntem neki gyorsan, s közelebb léptem én is felé. Mosolyom hatalmas volt, rettentő nagy, s szemeimet nagyra nyitva vezettem végig a kicsit tacsakos srácon. -Bámulatosak voltatok! Komolyan! Ez lenyűgöző volt, nem tudtam, hogy ennyire nagyban nyomjátok!

-Ugyan! Ez még semmi. -legyintett, majd folytatta. -De köszönjük. -mondta, majd egy pillanatra mögém nézett, s egy kézfeltartással jelzett -a valószínűleg hátam mögött álló személynek,- hogy jöjjön közelebb. -Be akarok mutatni neked valakit. -mosolygott, s mikor az illető közelebb jött, majd Hoseok mellé állt, csak felhúztam szemöldökeimet. Ez komoly? -Ő itt Park Jimin. Az új barátomnak nagyon tetszett a műsorunk, igaz? -kérdezte, mire csak meglepődve bólintottam egyet.

-Örvendek. Kim Taehyung vagyok. -nyújtottam felé kezemet, amit csak nagy szemekkel figyelt, majd hátralibbentette rózsaszín haját, s csuklómat félre lökve, megragadta könyököm, s beleakasztva sajátját, maga felé rántson, hogy egymásnak lökődve köszöntsük a másikat.

-Szint úgy. Szóval tetszettem? -kérdezte kacéran, mire csak egy fintor kúszott arcomra, ahogy hátrább lépett.

-Akarod mondani tetszettünk. És igen, Taehyung is be akar lepni a bandába. -mondta, Hoseok mire csak még jobban meglepődtem.

-Komolyan? És min játszol? Mond, hogy nem hegedű, vagy triangulum, mert töltelékre semmi szükség. Mi itt sztárok vagyunk, és a bajnokságot nem templomi kórussal kell megnyerni! -Jimin kicsit talán kritikus és tolakodó beszólása, egyszerre volt édes, és erősen picsás is. Mi a fasz?

-Ácsi-ácsi. Azt mondtam, hogy jók voltatok, és elmegyek a meghallgatásra. -mondtam határozottan, hiszen nem szerettem ezt az ok nélküli, magasztos, pofátlan hangnemet magam felé, pláne nem egy ekkora törpétől, aki látszólag nagyon el volt telve magától.

-Hangvillával? -nevetett fel az említett személy, mire kedvem támadt felképelni.

-Jimin, kussolj már. Taehyung basszus gitáron játszik, ugye? -kérdezte Hoseok, megerősítésre várva, s tekintete ugyan olyan meleg, és csillogó volt.

-Ja. -feleltem flegmán, s kezeimet karba tettem, majd felemeltem fejem, hogy kifejezzem dominanciám ez előtt a hisztérika előtt.

-Így is van már két gitárosunk, szóval teperned kell. De se baj. -legyintett, s komisz módon beharapta alsó ajkát. Ez egy hülye kurva. -Ha tényleg annyira tehetséges vagy, úgy is szorítunk neked helyet. -fejezte be mondandóját, s nevét meghallva a távolból indulásra készült. -Aztán próbálj meg jobban csillogni este, mint én. -kacsintott, majd a levegőbe hajított egy undorító csókot, s odébb lépett, akár egy idióta fogtündér.

-Ne törődj vele. Ő ilyen, de azért szerethető. -mondta Hoseok, s legyintett egyet. -Nyers az ipse, de tehetséges, és sajnos ezzel nagyon is tisztában van. És ki is használja, minden téren. -nevetett, majd tarkójára simított, hiszen ezt tényleg minden téren értette.

-Meghiszem azt. -mondtam nevetve, majd nagy sóhajjal zsebre vágtam kezeimet.

-De akkor komolyan eljössz este? -kérdezte aggodalmasan. -Ne hallgass Jiminre, látszik rajtad, hogy tehetséges vagy, és én is kíváncsi vagyok, hogy mit is tudsz igazán. Egyébként meg protekció ide vagy oda, Jungkook mellé nem árt még egy basszus gitáros, főleg ha énekel is a gyerek. -mondta, s semmivel nem törődve, karját átdobta vállaimon, s elkezdett sétálni velem.

-Jungkook... a.. -kezdtem, de nyilván nem emlékeztem rendesen név alapján melyikük is volt.

-Jeon. Jeon Jungkook. A bandavezér, huszonnégy éves, és harmadik évét kezdi. Basszusgitáron játszik, és a legtöbb szóló hangszeres rész fő szólamát ő kapja meg. -mondta, mire még mindig értetlen fejet vágtam. -Tudod, magas, tetkók, szeptum orrkarika, fehér gitár. -kezdte leírását, mire szembe villant a színpad jobb oldalán zenélő illető, s állam újonnan a talajt súrolta.

-Ő? -kérdeztem kitágult szemekkel.

-Ja ő. Igen kibaszott a zenei zsenialitása a gyereknek. Eszméletlen tehetséges, és szorgalmas benne. Komolyan ő erre született. Legyőzhetetlen, és hallás után eljátszik bármit. Ő ebben nőtt fel, és ebben is akar meghalni, élete a rock and roll. Bár ez látszik rajta.

-Hát, nem kicsit. -képedtem el, amint realizáltam mindent. Szóval akkor váltott akkordot is képes elsőre eljátszani hallásról. Kiveszi az összes hangot csak a megszólaltatásból. -Ez lehetetlen. -suttogtam magam elé.

-Nem, nem az. Ő tényleg ilyen, és őszinte leszek, szerintem te is. Csak meg kell találni. -mosolygott, s oldalamba csípett. -Na mit vagy így oda. Mit hittél, hogy kottából olvasunk Modern Talking-ot?

-Nem, dehogy öregem. Csak ámulok kicsit. -mondtam felé fordulva, mikor beértünk az épületbe. -De ha ennyire ász benne, és ti is, miért nem kerestek egy ügynökséget, vagy lemez kiadót? -tettem fel a lehető leglogikusabb kérdésem.

-Jó kérdés. Igazából egyszerű oka van. -engedett el, majd elém állt, s háttal kezdett el lépkedni előttem. -Azért, mert ez az egyetem zenekara, és évtizedek óta megy, ebből adódóan, állandó tag nincsen, csak frontember, valamint ballagó és új diákok. Nem áll egy helyben. Ahhoz, hogy ezt komolyan csinálni tudjuk kéne egy lemezkiadó, ahogy mondtad, de ezt így a jogok fenntartása miatt, valamint az ok, hogy csekély mennyiségű a saját számunk, és leginkább feldolgozunk, szinte lehetetlen támogatás. Csakis egy megoldás van, mégpedig ha a negyedévkor megrendezett, művészeti főiskolák országos bajnokságát megnyerjük. Akkor kapunk lehetőséget egyedül ilyesmire. De még egyszer sem sikerült, nagyon nagy a tét és a verseny is, és ott tényleg a vérprofik vannak. Nem csak előadni kell magad, hanem eladni is. Tavaly negyedikek lettünk, ami nem rossz, de közel sem elég! Nem igazán adjuk fel, és pont emiatt kellenek az olyanok mint te. Újak, akikben reménykedünk, hogy hoznak olyan valamit a tudásukkal, amivel együtt megnyerhetjük. Tudod Taehyung te zenész vagy, ahogy én is, és a többiek is. Nekünk ez az életünk és Jungkook.... Jungkooknak más se létezik csak ez, és ő törtet a legjobban, és képes minden követ megmozgatni ennek érdekében. -válaszolta jó hosszan, de lényegre törő volt. Igaza volt, hiszen ismerem a szitut, és ha ez kell ahhoz, hogy befussanak, -s reményeim szerint én is velük- akkor az ő helyükben én se cselekednék máshogy, s nekem is csak ez lebegne a szemem előtt.

-Ezt.. huh. Ez nem kis dolog. Mármint én tökre megértem. Tudod, nekem is ez az álmom, és lehet önzőség ilyet mondani, de én rocksztárként akarok csillogni egyedül, de valahogy még is együtt. Egy bandában, érted. Nekem ez az életem, és én így is rengeteget küzdöttem, hogy idáig eljussak. Csak, hogy felvegyen baszki. -nevettem el magam, s kínosan tarkómra simítottam.

-Anyádék fizetik a sulit? -kérdezte.

-Dehogy. Csak anyám van. Daeguból jöttem ide a nagybátyámmal, és ösztöndíjjal jutottam be. -mondtam magam elé meredve, hiszen a tudat boldogsággal töltött el, hogy valamilyen szinten van hozzá akkor tehetségem, ha az egész így ment végbe, de még sem volt könnyű meló.

-Akkor nem véletlen, hogy itt vagy. Ritka az ösztöndíj a művészeti suliban, pont azért mert ennyire lazák és túl sok mindent kínálnak. -mondta komolyan, de abszolút nem szomorúan, vagy lesajnálóan. Utáltam a sajnálatot. -De baszki, ha itt vagy egy kibaszott ösztöndíjjal mit rinyálsz? Hatalmas tehetséged lehet, ha így vettek fel.

-Másodjára. Pótfelvételivel. -tettem hozzá, felemelve mutatóujjam.

-Le van szarva Taehyung. Neked a bandába a helyed. Komolyan gyere el este és mutasd meg mit tudsz. Veled lehet van esélyünk megnyerni a bajnokságot és akkor mindannyiunk álma valóra válhat. -vigyorogta Hoseok teljes beleéléssel, miközben a lépcsők felé vettük az irányt.

-Ez nem egy tündérmese Hoseok. -mondtam mogorván, mire csak megforgatta szemeit.

-Idefigyelj haver, én sosem tévedek, jók a megérzéseim, márpedig ha azt mondom, hogy te kellesz nekünk akkor az úgy is lesz! Szóval ott leszel este nyolckor a beton csarnokban, a gitároddal és kiállsz eljátszol valamit, a mi állunk leesik, és bumm! -csapta össze tenyereit. -Bandatag vagy! Ennyire egyszerű. Gondolj arra, hogy ezzel a te álmod is valóra válhat.

Való igaz kedves Hoseok. Ez az én álmom is, de mi van akkor ha mázlim van bekerülök a bandátokba, s szinte az összes felelősség az én nyakamba robbanva, jókora csalódást fog hozni, ha nem leszek akkora zsenialista, mint ahogy te azt állítod. Akkor minden rajtam fog múlni, és ezzel én mindet tönkre tehetek.

-Jó. Megígértem elmegyek, de ne számíts tőlem Bohemian Rhapsody-ára! -nevettem el magam, hiszen kisujjból eljátszottam a szám gitár szólamát, csak gondoltam poénkodok egy keveset.

-Egy percig se kételkedtem benned, annak a zenének te lennél a túl nagy falat. -mondta, majd tarkómra csapott, s a második emelet elérésnél távozásra késztette magát. -Mennem kell, Namjoon megöl ha késünk próbáról. Akkor este! -intette, s tempós léptekkel elszökdécselt, hatalmas mosollyal ajkain. Ez nem komplett.