Story of the rockban Saturday Snakes

Soha életemben nem nyitottam ki még ennyire nehezen egy bőröndöt. Anyám a csomagjaimat nagybátyámmal küldte utánam, s a beszikszallagozott kartondobozokat úgy pakoltuk be a kicsi szobába. Egyedül voltam, nem igazán szerettem megosztani helyiséget bárkivel is. Egykeként nőttem fel, s remekül igazodott ehhez személyiségem. Nem kellettek tesók, túl sok barát se, vagy ismerős, nem voltam se irigy, se önző, és introvertált se, de jobb szerettem ezt így.

-Minden meg van? -kérdezte a férfi miközben, az utolsó dobozt is letette az ágy mellé. A szoba teljesen üres volt, tényleg sehol semmi, csak egyetlen egy ágy, egy éjjeliszekrény, egy L-alakú íróasztal a sarokban, s egy nagy szekrény. Üres, annyira üres volt, hogy bántotta a szememet.

-Igen. -válaszoltam, miközben a földön ültem, törökülésben, s otthonról elhozott cuccaimat kezdtem kipakolni a földre.

-Remek. -mondta, majd összecsapta tenyereit. -Legalább lesz helye a posztereidnek. -mosolyogta.

-Ja. -mondtam ridegen, nem azért mert nem kedveltem volna rokonom, csak az üres helyiség nyomasztott, s azon voltam minél előbb betöltsem dolgaimmal. Felrakni a képeimet, a bandák posztereit, kitölteni az üres polcokat, lemezeimmel, s kottás füzeteimmel. Hálát adtam az égnek, hogy nagy nehezen felvettek másodjára a fősulira, hiszen az anyagiak miatt, csak az ösztöndíj jöhetett szóba, így is örültem, ha a hangszerek mellett, maradt egy kis pénzem kajára, vagy egyéb dolgokra. Sajnos a CD pakolós nyári meló ehhez elég kevés volt, valamint az sem segített sokat, hogy nagy ritkán meghívást kaptam rendezvényekre, zenémmel felütni a hangulatot. Nem kecsegtető egy fiatal felnőtt számára, de nem volt értelme ezen rágódnom. Bármit megtettem azért, hogy elérjem azt amit akartam. -Anya nem küldött pénzt? -pillantottam fel rá, mire észbe kapva mondandóm -melyet valószínűleg elfelejtett- táskájába nyúlt, s kihúzott onnan két borítékot.

-Tessék. Az egyik egy csekk, a másik pénz. Azt üzeni, hogy takarékoskodj, és inkább arra költsd amire tényleg szükséged van, a csekket meg inkább csak végszükséglet esetén. -nyújtotta oda a két fehér tasakot, melyet elfogadtam, s felállva kinyitottam azokat. Egy zöld színű szalagozott, bélyegezett papírfecni, melynek értéke nem volt kevés, a másikban pedig összegumizott papírpénz. elhúztam számat. -Azt mondta, hogy nem ad többet, mert nem kajára költenéd, hanem felszerelésre, de küldeni fog pénzt, ha arról lenne szó. És én is. -folytatta, mire hitetlenkedve néztem rá.

-Minek Jae? Nem vagy az apám. -kérdeztem, s a két tasakot letettem a fehér asztalra, s elé sétáltam.

-Nem, de a húgom gyereke vagy. És felnőttél Taehyung, de attól még aggódunk. -jött közelebb s vállaimat megszorongatta. -Fél év múlva tudunk csak találkozni, magadra leszel utalva, ideje egy kis felelősséget tanulnod. -mosolygott, mire csak egy meleg ölelésbe vontam, s utoljára mélyet szippantottam illatából. Jae mindig úgy állt hozzám, mintha tényleg a saját apám lenne. Neki jól ment, mert ügyvédként dolgozott, amíg anyám csak egy étteremben volt pincérnő. Mindig segített nekünk, s ezért iszonyatosan hálás voltam, de ugyanakkor zavart a tény, hogy sokszor rá voltunk utalva. Többek között ezért akartam a saját lábamra állni, hogy ha egyszer sikerül, s befutok valahol, vagy zenei karrieremnek köszönhetően pénzhez jutok, ezt mind visszaadjam, s kisegítsem őt is, valamint egyetlen anyámat. -Mennem kell! Vigyázz magadra, és kérlek ne csinálj hülyeséget. Nagy buli az egyetem, főleg az ilyen... -vakarta meg tarkóját mikor elhúzódott. -az ilyen művészeti sulik. Lazábbak. Tényleg kerüld a hülyeséget, ismerem én az ilyet!

-Jól van, no para. Majd úgy is mindenről beszámolok. Na meg már nem vagyok taknyos kölyök. -nevettem fel, s kikísértem az ajtóig, hogy végre távozhasson.

-Na persze Kim Taehyung. Ismerlek mióta lekerült rólad a pelenka. -hahotázott szemet forgatva. -Ha végeztél a kipakolással nézz le a kampuszra, hátha találsz valami szimpatikus diák szövetkezetet, és mielőtt elkezdenéd, ne csak a helyi bandát nézd meg, lehet máshoz is kedvet kapsz! -emelte fel mutató úját, kicsit megrovó tekintettel, mire csak szúrósan néztem rá.

-Kötve hiszem. Ezért jöttem ide Jaehyun! Ez volt az álmom te is tudod. -sóhajtottam, de azért egyetértően bólintottam, hogy legalább ha el nem is hiszi, megnyugodjon, hogy megfogadtam tanácsát. -Nem kéne neked már menned? -toltam meg a nyílászáró felé, hogy igazán egyedül hagyjon már. Ki akartam pakolni, s minél hamarabb munkámhoz látni, na meg nem ártott volna leadni a papírjaimat, vagy körbe nézni a hatalmas épületben.

-Jól van kölyök. Megyek már, csak okosan. -mondta majd, elindult a folyosón, ahol több diák és felnőtt is lézengett a beköltöztetések miatt, de még visszafordult, s hátra kiabált. -A fűt ne keverd a piával, mert annak irdatlan hányás lesz a vége! -arcon csaptam magam, hülye kijelentésén, s kínosan bevágtam szobám ajtaját. Idióta Jaehyun, szépen mutatkozott be megint.

Visszasétáltam bőröndömhöz, majd ruháimat kezdtem kipakolna a nagy fehér szekrénybe. Nem tudom, az egyetem részéről mennyire megengedett, a lakószobák kidekorálása, berendezése, főleg, hogy az elkövetkezendő négy évemet itt akarom tölteni, de szabályosan fájt a fejem a pszichiátriára hasonló környezettől. Undorító. Lehet beszerzek pár falmatricát, vagy festékszórót, egy lámba se ártott volna, valamint szögek amikkel gitárjaimat tudom felrakni a falra.

Mindent szépen kipakoltam. Csomagoltam a dobozokat, majd az üreseket papír kupacba halmoztam. Felállítottam kottatartómat, mindent megtöltöttem a hozzám tartozó holmikkal, s közben halk zenét indítottam be laptopomon. Metallica - Enter Sandman, egyik kedvencem volt, s nehezen lehetett elképzelni, hogy a kellemes pakoláshoz ez bárhogyan is passzolna, de nem érdekelt. Nem mintha én bárhova is a passzolás és esztétika lehetőségeit illesztettem volna.

Büszkén, két tenyeremet összecsapva álltam meg a szoba közepén. Majdnem annyira volt jó, mind saját szobám otthon, annyi különbséggel, hogy ez sokkal kisebb volt, valamint az én szobám fala otthon korom fekete volt, -ironikus. De a sok lemez, kép, és poszter feldobta a semmilyen falakat, könyveim beterítették a polcokat, szekrényemben helyet kaptak alternatív ruháim, s tükörre felaggattam, szemüvegeimet, s ékszereimet, cipőim, s bakancsaim pedig a padlón kaptak helyet. Nagyon is tetszett, de nagyon hiányzott a hatalmas ablakom, hiszen itt csak egy kisebb volt, s ráadásul a karnison lógó, fehér csipkés függöny, szabályosan visszataszított, így gyorsan levettem azt, majd ágyamra dobtam, s jobb ötletet nem találva, megfogtam egy nagyobb kendőmet, s kis csomókat kötöttem rá, hogy azt tegyem a nagymamás terítő helyére. A redőnyt is leengedtem, hiszen így augusztus végén még nagyon erősen sütött a nap, s jobb szerettem a kormos, homály fedte atmoszférát környezetemben.

Elővettem telefonomat, s lefotózva a szobát, elküldtem anyámnak, hogy megnyugodjon, ideértem, kipakoltam, minden a legnagyobb rendben, s teljes mértékben tettre kész vagyok. Rányomtam a küldés ikonra, mire azonnal kaptam is egy kis hangulatjelet. Megforgattam szemeimet, aggodalmas tettén. Valószínűleg tenyere már izzadt, hogy mikor adok magamról bármiféle életjelet, s biztos voltam abban is, hogy saját telefonja folyamatosan kezében volt, hogy reagáljak valamit. Gondoltam, biztos várja hívásomat, azonban eszem ágában nem volt most cseverészni vele, akármilyen bunkó gesztus is ez, majd estefelé felhívom ha arról van szó.

Megfogtam fekete mappámat, s kezembe véve azt beiratkozási papírjaimmal, valamint telefonommal, felvettem egy szaggatott farmerdzsekit, valamit egy napszemüveget, s élénk piros hajamba túrva, elhagytam szobámat, jól bezárva magam után az ajtót.

Lassan ballagtam, s minden jól szemügyre vettem. Fehér és barna színekben dominált minden, különböző oklevelekkel, csoportképekkel és tablókkal a folyosó és aula falain. rengetegen voltak, iszonyat sok ember, sok rokon, sok diák, s még több tanár vagy professzor.

Színes volt a környezet, ahogy a sok stílus irányzat keveredett a személyekkel, s a régi falakkal. A csillár máshogy csillant meg minden ember tekintetén, s voltak egészen visszafogott klasszikus zenészek, a legnagyobb pop örülteken át, a rock and roll királyaiig. Elmosolyodtam, s magabiztosan lépkedtem a kancellári iroda felé. Hosszú sor állt előttem, így fülesemet elővettem, s bekapcsoltam rajta egyik lejátszási listámat, majd a mappát kinyitva ellenőriztem, hogy minden iratom és papírom meg van, annak érdekében, hogy gyorsan túl essek ezen.

A percek pörögtek, s közben már több szám is végbe ment telefonom, mikor egy puha koppintást éreztem meg vállamon, s kérdőn tekintettem hátra.

-Nem mondták még neked, hogy beltérben vedd le a napszemüveget? -vigyorgott kicsit talán flegmán a mögöttem álló, de mosolya ugyanakkor volt közvetlen s meleg egyszerre. Körülbelül velem egy magas lehetett. Selymes barna haja bele volt tűrve homlokába, hasonló öltözködése volt mint nekem, talán kevésbé színes, s mikor nem válaszoltam neki hosszú idő után se, meglegyintette előttem kezét.

-Bocs, rossz szokás. -mondtam, majd felhajtottam sörényembe a kiegészítőt.

-Ja az van itt bőven. -nevetett széles mosollyal. Komolyan erről a srácról idegesítően sugárzik a hiperaktivitás. -Egyébként Jung Hoseok, de csak Hobi, vagy J-hope. -nyújtotta kezét, mit vonakodva elfogadtam, s viszonozva gesztusát meg is hajoltam.

-Taehyung. Kim Taehyung. -válaszoltam, s elengedtem kezét, mely túlon-túl hasonlított sajátoméra, ujjain sok-sok fehér kötés volt, leginkább ujjperceinek tövében, s tenyere is érdes volt.

-Gólya vagy, mi? -kérdezte, zsebre dugta két kezét.

-Ja. Most kezdek. -hangom merev volt, nem azért mert nem volt szimpi a gyerek csupán, nem ismertem, -ahogy senki mást sem, s alapjáraton nagy szám volt, de jelenleg ezt nem alkalmaztam. -Te is?

-Nem, dehogy. Másodéves hallgató vagyok. -mondta mire bólintottam. Nem igazán tudtam, mit kellene erre most mondanom, nem voltam zavarban, de különösebben a feszélyezés se került el. Ez a gyerek túlon-túl közvetlen volt, ami nem baj, de teljesen ütközött az én flegma személyiségemmel, s nem voltam biztos benne, hogy barátkoznom kellene vele. -Kedves Kim Taehyung, neked eszméletlen mély hangod van. Énekelsz? -kérdésen meglepődtem.

Tessék?

-Mi? -hangom most ezt megcáfolta, hiszen a meglepődöttségtől magasabb lett, mire az előttem álló felkacagott.

-Énekes vagy? Vagy hangszeren játszol? -tette fel kérdését újra.

-Nem én gitározom, nem igazán szoktam énekelni.

-Akusztikus, vagy elektronikus? Azt ne mond, hogy olyan hawaii ukuleléd van. -hahotázott jobban, mire csak felhúztam egy szemöldökömet.

-Nem. Basszus gitár, az az van rendes is, de a basszus gitárt jobban szeretem. -mondtam, s karba tettem kezeimet. -Miért?

-Ha végeztél itt bemutathatnám a standokat a kampuszon. Ott sok helyre tudsz csatlakozni a gitároddal. Szerintem egyébként a hangod is jó lehet. Menne a metál. -tette játékosan mutató ujját álla alá. -Miben utazol?

-Öhm, Rock, R&B, talán Pronogrind, Alternatív elektronikus zene. Talán ezek. -gondolkodtam el, hiszen én mindent elhallgattam, főleg ha ahhoz kellett az iszonyatos basszus, vagy basszus gitár, egyedül a mostani trash rap-ektől és a poptól voltam rosszul, a sok nyáltól, és a rengeteg drogról és baszásról szóló, néger fikázós együtemű bulizenéktől. Tényleg nem azért voltam oda, amiért a legtöbb velünk egykorú, s reméltem, hogy Hoseok is így vélekedik, ha már ennyire ismerkedni akart.

-Ez remek! Modern metál esetleg? -kérdezte, áttámaszkodott bal lábára.

-Ja az is. Csak a mostani zenéket utálom. Szenny. -forgattam meg szemem, s vártam már ítélkező, vagy kritikus hozzászólását, de csak egy vigyort kaptam, s egy vállon veregetést.

-Ja, nekem is hánynom kell tőlük. Üres szöveg, az orgazmusig.

Félmosolyomat nem tudtam tovább rejtegetni, hiszen Hoseok egyáltalán nem zavartatta magát, még úgy sem, hogy egyre csak közeledtünk az iroda felé, és amúgy is rengeteg ember volt körülöttünk, akik szinte ugyan olyan hangosan beszélgettek, de a fiú tényleg nem zavartatta magát. Kezdett egyre szimpatikusabb lenni.

-Idefigyelj Kim. Te iszonyat jóképű vagy és értesz is a zenénkhez ezek szerint. Nincs kedved csatlakozni a bandánkhoz? Meghallgatást tartunk ma este az udvar csarnokban, aztán bulizunk egyet. Hm, mit szólsz? -kérdezte, mire kitágultak szemeim. Hogyne akartam volna, hiszen ennyire könnyen semmilyen ehhez kapcsolódó lehetőség nem szakadt a nyakamba. -Van egy bandánk, és mivel egy páran lediplomáztak kéne, egy tenor fővokalista. Beújítunk egy-két új tagra. -fogkrém reklámos mosolya vicsorított képembe, s kérlelően csillogtak szemei. Rávágtam volna, hogy igen, de nem akartam, hogy ennyire biztos legyen a dolgában, hiszen még magam sem voltam az. Nem ismertem, sem őt, sem a bandát, sem ezt az egész rendszert. Na meg nem volt, biztos, hogy kit vesznek fel, milyen viszonyom lesz velük, és így is meglepetés szerűen ért ez az egész, pár óra leforgása alatt.

-Nem tudom. Lehet megnézem. -mondtam, majd előre fordultam, hiszen már csak egy pár volt előttem.

-Na egy próbát megér neked is. És akkor meg van a te diák szövetkezeted is. Taehyung mi mindannyian a rockban zenélünk, élveznéd. -állt elém, hogy tartsa továbbra is a megfelelő kommunikáció etikettjeit, amit én csúnyán zártam le egy pillanattal ez előtt.

-Te min játszol? -kérdeztem.

-Dobolok. -mondta, s felmutatta két, aprónként befáslizott tenyerét, hatalmas mosollyal arcán, melytől szemeim apró vonallá préselődtek. -És így, egy csomó szolgáltatáshoz is juthatsz. A sulitól kapunk némi támogatást is, és minden rendezvényen mi játszunk. Iszonyat király. Na meg a csajok is dőlnek utánunk, elég sok rajongónk van. -vigyorgott perverzen, s karomba csípett, mire csak fintorogtam egyet, elhúzva számat.

-Kecsegtető ajánlat. -mondtam, s oldalra döntöttem fejem, elgondolkodva. Való igaz, megérné, csillognék, és valamilyen szinten ez az álmom is, de ennek mennyi az esélye? Mi a garancia arra, hogy több száz diákból, akik valószínűleg ugyan úgy megpróbáltatják magukat, pont én leszek aki kell nekik. Kihasználhattam volna Hoseok kezdeti, naiv ismertségét, de gerinctelen én sem voltam. -Jó, legyen. -végül beadtam derekam.

-Remek! -emelte fel kezét, tenyerével arcommal egy szinte, -valószínűleg pacsira várva- amit amint felfogtam kínos viszonoztam. -Este nyolckor gyere a hátsó udvarra majd, ott végigmész az egyetem parkján, és a régi tűzoltó medencét használjuk erre. A medence a színpad és a közönség a peremen szökött ülni és inni, meg fogod ismerni, mindig nagy a hangzavar. De el ne késs! -mondta, majd mikor látta, hogy az utolsó előttem lévő ember is kifáradt az irodából, megcsapta vállamat amolyan baráti gesztusból, s egy intéssel, fütyörészve elsétált.

Kicsit összezavarodva léptem be az irodába. Akár a Fehér-ház fő terme is lehetett volna, klisés és filmbe illő volt. A vén szemüveges fószer, aki valószínűleg a hely igazgatója és dékánja volt egyben, hamis színészies mosollyal üdvözölt, mire meghajoltam s bemutatkoztam. Nyilván már az ezredik beiratkozó lehettem így kora délután, de értékeltem, hogy ennyi adminisztrációt végez, s még még mindig van türelme. Empatikus énemet előhívva -mely ritka volt- azonnal minden papírt elé raktam, össze személyes iratommal, nem akartam már húzni sem az ő, sem az én időmet. Gyorsan végeztem, minden elintézve, s egy tisztelettudó elköszönéssel, már az udvaron találtam magam.