Uhh.... Suli... Szerintem nem kell tovább magyarázkodnom...

Az elmúlt hetet ugyebár Belláéknál töltöttem, Vivivel együtt. Elképesztően jó volt, de nem terveztem ide leírni, mivel úgy érzem hogy az már a régi énemhez tartozik. Költöztünk, Új suli, új barátok új minden. Nem akarom itt is összekavarni a kettőt...

Viszont nagyon el kéne indulnom, mert bár a suli 10 percre van, Vivien megígérte hogy fél 8-ra itt lesz... Mivel péntek van, nem kell ünneplő ruci, (hála az égnek) és hétfőn lesz az évnyitó. Ma lesz 4 ofő, és húzhatunk is haza...

Ellenőriztem a hajam, hogy benne van-e még a szombaton felkent kék hajfesték, de nem kellett csalódnom. A hajam vége pompásan virított a várva várt sötétkék árnyalatában. Gyorsan lerohantam a lépcsőn, (végre nem estem el) és bekaptam egy müzli szeletet. Kiadós reggeli mondhatom.

Amint kinyitottam az ajtót, 7 emberrel találtam szemben magam.
- Mi van itt, népgyűlés? - kérdeztem vidáman, mire nevetésben törtek ki.
- Jaja, csak neked csak most! - válaszolt Brucki, majd hozzátette. - Vivi említette hogy eljön eléd, és nem akartuk megkockáztatni hogy nem találtok el a suliig. - Vigyorgott tovább.
- Ez roppant kedves! - nevettem, majd elindultunk.

- Mi viszont itt hagyunk titeket. - szóltak az ikrek, majd be is fordultak a sarkon.
- Már nekik is suli van? - érdeklődtem, hiszen mindig későbbi időpontra rakják az óráikat.
- Dehogy. Mennek Mekibe reggelizni - tájékoztatott Vivi.
- Jó, mondjuk gondolhattam volna. - tettem hozzá nevetve.

A gondolataimba merülve sétáltam tovább, mikor valaki megfogta a vállam.
- Berni... - felkaptam a fejem - Itt vagy köztünk? - nevetett Örs.
- Nem, nem teljesen bocs. Nem megy ki a fejemből a dalod... - mosolyogtam rá.
Igen, én ilyen vagyok. Meghallok egy jó dalt, és képes vagyok hetekig ezt dúdolni magamban. Jól érzem magam, hogy tudok egy témát amiben maximálisan otthon vagyok, mert rengeteg zenét ismerek, minden stílusban, de egy határ után már idegesítő tud lenni, hogy nincs egy percnyi csend a fejemben.
- Mostmár nem az én dalom. Hanem a zenekaré... Aminek nincs neve! - fogta a fejét Örs, mire nemes egyszerűséggel kiröhögtem.
- Ne aggódj, találunk! - biztattam.
- Köszi. - hálálkodott. - Nélküled még mindig azon agyalnék hogy hogyan mutassam meg nekik.
- Alap. - néztem rá. - Te segítettél nem depizni, és segítek világhírűvé válni! - Löktem vállon - Egyszerű!
Erre csak nevetett, majd beértünk a suliba.

8:01

Egy 30-as pasas rohant be a terembe, mire viszonylag csend lett.
- Jó reggelt gyerekek! - köszöntött minket.
- Jó reggelt... - érkezett egy morgás válaszként. Ja, senki se szereti a sulit, jó tudni.
- Bemutatnám nektek a két új osztálytársatokat - mutatott ránk. - Kérlek mutatkozzatok be!
Valakinek asszem el kéne kezdeni... Persze Vivien, ilyenkor nem nagy a szád...
- Sziasztok, Berni vagyok, és eddig Budapestem éltem. Szeretek rockot és metált hallgatni, de bízom benne hogy ezt látjátok. - itt oldódott a hangulat, mert az egész osztály felröhögött... - 4 éve zongorázom, és 2 éve gitározom. Akit a többi érdekel, odajön szépen hozzám, és megkérdezi. Kösz.
Ezután ledobtam magam a székre, majd kíváncsian vártam hogy kezd neki Vivi.
- Sziasztok, Vivi vagyok, és én is Budapesten laktam, Bernitől kb 3 sarokra. - ismét nevetés futott át rajtuk - Szeretek zenét hallgatni, köztük rockot is, de annyira nem vagyok elvetemült mint egyesek. - itt rám nézett - Valamint van kettő bátyám, akik már fősulira járnak.

Ő is lehuppant a székre, és elégedetten néztünk egymásra.

Az osztályteremben 9 pad volt. 3 oszlopban, 3-3 sor. Mindegyikben 2-en ültek. Mi az ablak felőli utolsó párban, Roniék pedig mellettünk. Vivi és Roni a padok bal oldalán, mi meg ugye kizárásos alapon bal oldalon Örssel. Egész jó...

4 unalmas osztályfőnöki után, nagynehezen felkászálódtam a székről.
- Ahh... Öreg csontjaim. - jajjgattam.
- Ez még csak az első nap volt. - biztatott Roni - és csak laza órák. Mondhatom sokáig tartott a lelkesedésed... - nevetett ki.
- Jó, na. Elfáradtam. Valaki miatt korán kellett kelnem. - néztem szemrehányóan Vivienre.
- De legalább idetaláltunk. - magyarázta ki magát...
- Részletkérdés... - morogtam.

Elindultunk hazafelé, immár kiegészülve Bruckival és Danival. Ők se jártak jobban, ugyan azokat mondták el nekik csak ugye az órarend volt más. Mivel egy évvel idősebbek nálunk, ők most kezdték a hetediket. Ránk viszont nagyon húzós év vár. Azt se tudom hogy lesz időm ezt a nyamvadt naplót írni a sok tanulás mellett... Mindegy, majd valahogy csak megoldom. Vagy lesz egy fél év kihagyás... Meglátjuk!

- Jöttök délután a pizzázóba? - invitált Dani.
- Persze! Úgyis csak otthon rohadnék az iWiW előtt. - nevettem - De még hazaugrok ha nem baj, mert lerakom a táskám, és hozok pénzt.
- Rendben, akkor 3-kor ott?
- Nekem jó. De hazakísérem Bernit mert eltéved. - lökött vállon Roni.
- Kösz... Mondjuk igaz. De akkor is! - röhögtem vissza.

18 perc folyamatos dumálás után, benyitottam az ajtón.
Egy sikítás következtében a padlón landoltam, egy kisebb infarktussal vegyítve.
- Anya! Mi a jó büdös... Khm... Mit csinálsz te itt, és miért ijesztgetsz?! - kiáltottam rá, ugyanis kb 1 méterre a korom sötétben (már amennyire nappal lehet) állt előttem.
- Néztem hogy hány óráig fogtok még beszélgetni. - válaszolt ártatlanul.
- Hahaha... Legközelebb kérlek mellőzd... Amióta az emeleten lakom, eléggé besűrűsödött a ,,legurulok a lépcső" programom, nem hiányzott ez az esés is... - Mérgelődtem.

A kellő mennyiségű feszültség levezetése után, óvatosan lépkedtem felfelé a lépcsőn.
Mit vegyek fel? Egyáltalán miért agyalok ilyeneken? Csak felkapok valami random cuccot, és kész is nem? De ha nem áll jól? Ez hülyeség. Már vagy 4 éve leszarom hogy mi hogy áll. Ennyi, nem nyitok vitát.
Ilyen baromságokon elmélkedve nyitottam be a szobámba. Gyors ledobtam a táskámat, pelkaptam a pénztárcát, és már futottam is vissza. Várjunk csak. Lassítottam. Lépcső!

Miután épségben elhagytam a házat, elindultam a pizzázó felé. Csak úgy mellékesen rápillantottam az órámra, majd abban a pillanatban megtorpantam.
14:12-t mutatott. Tehát mire odaérek is lesz még vagy fél órám. Nagyszerű. Mi a francot csinálok én addig? Hirtelen ötlettől vezérelve irányt változtattam, és a közeli patak felé vettem az irányt. Ezt az egy helyet ismertem, sokat üldögéltem a kis fa hídon, amíg a költözésünk zajlott. Senki nem tudta hogy hol voltam akkor, és ez nekem most pont kapóra jött.

Leültem a híd szélére, törökülésben, majd kavicsokat szedegedtem. Mikor tele lett markom apró kövekkel, elkezdtem a vízbe dobálni őket. Már a harmadik adagot hajigáltam volna, mikor lépteket hallottam. Egy szőke fej bukkant fel a bokrok között, mikor meglátott rám mosolygott, és letelepedett szorosan mellém. Érdeklődve figyeltem rá, hogy mit fog most csinálni, majd mikor észrevette hogy bámulom, ismét rám pillantott. Elmosolyodott, lejjebb csúszott a tekintete a tenyeremre, és elnevette magát. Felmarkolt egy adag kavicsot, és egymás után bedobálta őket a patakba. Mosolyogva figyeltem, majd végre megszólalt.
- Köszönöm. - hangzott a tömör mondat.
- Mit is? - mosolyogtam tovább.
- Mindent. - kezdte - Hogy itt vagy, hogy nem nézel hülyének, hogy beilleszkedtél közénk, hogy tartasz valakinek, hogy számíthatok rád pedig csak két hete ismerlek, - nevette el magát - és végül, - komolyodott el újra, - hogy segítettél a zenében.
- Ez mind szép és jó, de te írtad. Én egy kukkot se raktam hozzá. - válaszoltam értetlenül.
- De ha te nem vagy, akkor már rég a szemétben van. - magyarázta meg.
- Ohh. - jutott el a tudatomig.
Igazából most esett le az egész amit mondott. Hogy számít rám. Hogy fontosnak tart. Az egész. Ez olyan melegséggel öntötte el a szívemet, hogy azt nem lehet leírni. Boldog voltam, olyan boldog mint amilyen soha máskor. Szeretem őt, úgy mintha csak a bátyám lenne.

Nem szóltam semmit, csak felé hajoltam és megöleltem. Ő is átkarolta a hátam, és percekig így maradtunk. Végül szétválva, a vállára hajtottam a fejem, és tovább dobáltuk a kavicsokat.

Ez a pár perc olyan kapcsot hozott létre köztünk, amit soha, senki nem fog tudni szétválasztani. Tudjuk hogy számíthatunk egymásra, és örökre legjobb barátok maradunk...